Véninger Katalin - a kislány, aki a busszal is versenyt futott
Véninger Katalin - a kislány, aki a busszal is versenyt futott
Véninger Katalin - a kislány, aki a busszal is versenyt futott- Egyszer egy szaklap internetes verziójában olvastam egy miniinterjút veled, amelyben elmondtad, hogy azon kevesek közé tartoztál ifjú hölgyként, aki nem a busz után futott, hogy elérje, hanem a busz elől, hogy az ne érje utol. Hogy is volt ez pontosan, illetve hogyan kezdődött a te szerelmed az atlétikával?
- Ez nem úgy volt, hogy én a busz elől futottam, hanem a buszt szerettem volna megelőzni. De persze ez nem sikerült. Nem is tudom pontosan, mikor kezdtem el futni, olyan régen volt. Az viszont biztos, hogy tizennégy éves koromban kezdtem el szervezett keretek között atletizálni Pokrovenszki Laci bácsinál és a feleségénél, Kati néninél a Videotonban. De nem akárhogyan, mivel
én rögtön kétszer edzettem, mert nem volt elég az, hogy megcsináltam a futóedzést és a versenyeket, én mindig ott maradtam az ugróedzésen is, úgyhogy akkoriban már naponta kétszer tréningeztem.
Ennek egyébként később is sok hasznát vettem, hogy az ugrókkal is edzettem.
- Ennyire nagy volt a mozgásigényed, beléd ivódott a futás, az atlétika iránti szeretet?
- Igen, nagyon szerettem. Nem is belém ivódott, inkább úgy mondanám, hogy erre születni kell.
- Volt a családodban egyébként más is, akitől örökölhetted ezt a vénát, aki sportolt előtted?
- Nem hiszem, nem emlékszem rá, hogy lett volna. Én voltam, vagyok ebben családilag az egyedi példa.
- A régmúlt időkről beszélgetni mindig jó dolog, de sokan azt mondják, hogy „hú, igen, valami volt, de nem emlékszem pontosan” erre vagy arra a fontos eseményre, meghatározó pillanatra. Nyilván te sem vagy 45-50 év távlatában lexikon, de kíséreljük meg: azt fel tudod idézni, hogy mi volt az első olyan megmérettetésed, versenyed, amelyen elindultál, és ahol sikerélményed volt?
- Nem, erre igazán nem emlékszem sajnos.
Egyetlen egy dolog van, ami nagyon élénken megmaradt bennem: amikor életemben először lettem válogatott. Jakab Erzsivel futottam együtt, és azt gondoltam, hogy majd az Erzsi lesz a harmadik-negyedik, én pedig az ötödik-hatodik, de a vártnál sokkal jobban sikerült ez nekem. Az utolsó kétszáz méteren még csak el sem fáradtam. Akkor jöttünk rá, hogy tulajdonképpen nekem nagyon jó hajrákészségem van, mert megnyertem életem első válogatott viadalát. Ezért ez számomra igazán emlékezetes maradt.
Más egyébre nem emlékszem.
- Hogy a fiatalok is el tudják helyezni azt a korszakot, amelyben te jól teljesítettél és országos bajnokságokat nyertél: mikorra tehető a pályafutásod kezdete és vége?
- 1979-ben kerültem innen Tatabányára, akkor lettem válogatott atléta. Ez tehát a hetvenes évek vége, a nyolcvanas évek eleje. 1986-ban szültem, majd 1992-ben volt az agyműtétem, ami miatt abba kellett hagynom az aktív sportolást. Tehát nagyjából eddig tartott a pályafutásom.
- Miként kerültél vissza a Videotonhoz, már felnőtt, sikeres versenyzőként?
- Pokrovenszki Laci bácsi jött utánam, ő segített elmenni, és ő segített visszajönni is. Úgyhogy neki köszönhetem, hogy újra ide kerültem.
- Visszagondolva a pályafutásodra, több mint tíz országos bajnoki címről, országos csúcsokról beszélhetünk, amelyek a nevedhez fűződnek, és itt csak az egyéni sikereket említjük. Mi az, ami - vagy amik - a mai napig leginkább közel állnak a szívedhez a sikereid közül?
- Itt nem kell sokat gondolkoznom.
Az igazán különleges számomra az volt, amikor már a napi, versenyszerű atlétikát abbahagytam, s utána még lefutottam három maratont. Közel ötven évesen lettem magyar bajnok maratonfutásban, csapatban. Erre nagyon büszke vagyok, hogy akkor még oda tudtam tenni magam.
Ez ezért emlékezetes nekem, nem vitás.
- Hogyan áll össze fejben mindez valakinél, aki életében legtöbbször 400, 800 vagy 1500 métert futott, hogy egyszer csak – mondjuk úgy, kicsit érettebb fiatalként – odaáll egy maratonra? Nyilván erre komolyan fel is kellett készülni.
- Szerintem egy maratonra sokkal nehezebb felkészülni, mint magát a maratont lefutni. A műtétem után már nem sportolhattam úgy, mint korábban, és csak hobbiból kezdtem el újra futni. Először tíz kilométert teljesítettem, aztán amikor az már jól ment, jött a tizenöt. Aztán úgy gondoltam, ha az is megy, akkor biztosan kibírom a félmaratont is, és ha a félmaratont le tudtam futni - márpedig le tudtam -, akkor a maratont is le tudom. Így alakult ki ez az egész, fokozatosan.
- Voltak válogatott élményeid, még akkor is, ha a legnagyobb vágyad nem teljesülhetett, hiszen olimpián nem indulhattál, pedig nem sok hiányzott hozzá.
- Igen.
1984-ben olimpiai kerettag voltam, amikor bojkottálták az olimpiát. Akkor nekünk pótlásként megrendezték a Druzsba Kupát az olimpia helyett. A következő ötkarikás játékokra már nem tudtam felkészülni, mert 1986-ban szültem, és azt gondoltam, hogy majd az 1992-es olimpiára biztosan sikerül tisztességgel felkészülni és kijutni. Sajnos akkor az agyműtétem miatt ez is borult, így végleg úszott az olimpiai részvétel.
Kár érte, de így alakult.
- Azért ezzel kapcsolatban a mai napig lehet komoly hiányérzeted.
- Nekem ez nagy trauma volt, de nem akartam ebbe belekeseredni. Nagyon sok versenyzőtársammal beszélgetek, akik ebbe teljesen beleroppantak, én viszont tovább akartam lépni. Attól, hogy nem mehetek olimpiára, én még futhatok tovább. Így álltam hozzá. Nem akarok úgy gondolni erre, hogy elvettek tőlem valamit, amit nagyon szerettem volna. Nem úgy jött össze, hát most már utólag ezzel nem lehet mit kezdeni.
- Említetted az ötvenévesen lefutott maratont, amire büszke vagy. A sok bajnoki cím vagy rekorddöntés között van olyan, amit külön ki tudnál emelni? Olyan teljesítmény, amely mögött komoly felkészülés, sérülések, nehézségek álltak, vagy maga a verseny, a pillanat adott olyan élményt, ami örökre megmaradt benned.
- Én úgy vagyok ezzel, hogy minden sportoló,
minden élsportoló elnyomja a fájdalmait. A sérülések szinte folyamatosan jelen voltak, nem nagyon akadt olyan időszak, amikor ne lettem volna sérült. Fájdalomcsillapítókkal tudtuk abszolválni a dolgokat. Ugyanakkor nagyon büszke vagyok az 1984-es évemre. Akkor megnyertem a 4 kilométeres mezei futóbajnokságot, majd a pályabajnokságon a 800, az 1500, valamint az 5000 és a 3000 métert is.
Akkor még előfutam és döntő is volt, nem úgy, mint manapság, hogy négy-öt ember áll rajthoz. Akkor tíz-tizenkét fős mezőnyök voltak, előfutam döntötte el, ki kerülhet be a fináléba. Erre a négy bajnoki címre nagyon büszke vagyok. Emellett a szülés utáni évben, tehát 1984-ben bajnokságot nyertem 1500 és 3000 méteren is. Erre is nagyon büszke vagyok, mert az ikrek mellett rendkívül nehéz volt a felkészülés, de megoldottam, a férjem pedig mindenben támogatott.
- Amikor az aktív éveidnek vége lett, nem szakadtál az atlétikától, hiszen - már nem volt Videoton, viszont lett ismét ARAK, a régi egyesület visszaállt Fehérváron és ott - edzősködtél, nem is eredménytelenül. Erre az időszakra milyen érzésekkel emlékszel vissza?
- Imádtam az edzősködést. Az atlétikát is szerettem, a futást is, de az edzői munka különösen közel állt hozzám. Itt mindenképpen kiemelném Hirt Károlyt, az akkori elnököt, kiváló edzőt, aki nagyon támogatott abban, hogy ott dolgozhattam.
Nálam az edzés soha nem másfél órát jelentett, egész délután kint voltam a pályán. Képes voltam egyetlen gyerek miatt is kimenni akár egy órára, például egy magasugró kedvéért. Ha egy középtávfutóm hatkor érkezett, akkor is ott voltam vele.
Nem nagyképűségből mondom ezt, hanem azért, mert szerintem ez mentálisan nagyon fontos.
- Az edzői munkád sem volt eredménytelen, sok tanítványod nyert érmeket, és többen közülük ma már élversenyzők. Kikre vagy a leginkább büszke?
- Például Punk Adrienre, aki jelenleg az ARAK-nál edzősködik. Ő egészen kicsi kora óta velem volt, nálam edzett, jó eredményeket értünk el. Kiváló sportember, nagyon erős akarattal.
- Az ARAK-os időszak is véget ért néhány éve, mert elköltöztél Székesfehérvárról, és jelenleg Szentendrén élsz. Onnan nem egyszerű hazajárni Fehérvárra, bár nincs messze, nincs közvetlen tömegközlekedés, HÉV, metró, vonat, átszállások sora, nagyjából 2,5 - 3 óra az út. Milyen gyakran tudsz így visszajönni?
Igyekszem havonta ideérni, gyakrabban nem megy, s az az igazság, hogy már nincs is kiért, miért ennél gyakrabban jönni.
- Milyen az élet Szentendrén? Bejött neked, hogy néhány éve odaköltöztél?
- A fiaméktól öt percre lakom. Szeretem a csendet és a nyugalmat, és Szentendrén ezt megtaláltam. Olyan házban lakom, ahol többnyire idősebbek élnek, hatalmas a csend és a nyugalom. Gyönyörű, zöld környezetben van a lakásom.
- Ha összességében visszagondolsz az életutadra és a pályafutásodra – és itt szándékosan nem csak a sportra gondolok –, akkor a poharad inkább félig üres vagy félig teli? Mert az, hogy nincs teljesen tele, az az általad elmondottak alapján szinte biztos...
- Igen. Az olimpia hiányzik belőle, de egyébként úgy gondolom, hogy félig tele van. Nincs bennem sok hiányérzet.
Kihoztam magamból mindent, amit csak lehetett, mindent megtettem azért, hogy minél jobb legyek, így nincs bennem rossz érzés
ezzel kapcsolatban. Nem is lehetne.
- Az atlétika és a tanítványok nem hiányoznak?
- A tanítványaim közül nagyon sokan megkeresnek a mai napig, sokan írnak rám Facebookon. Így nem érzem, hogy hiányoznának. Húsz évig atletizáltam, majd húsz évig edzősködtem, és remélem, most húsz évig versenybíróskodhatok. Nem szakadtam el ugyanis teljesen az atlétikától: amikor Szentendréről elkerültem, rögtön hívtak Pestre versenybíróskodni. Nagyon szeretem a fiatalokat, ez így nekem teljesen jó.
- Ha néhány mondatban inspirálnod kellene a fiatalokat, miért válasszák az atlétikát és a futást, mit mondanál?
- Azért válasszák, mert gyönyörű, és ennél szebb nincs. Sokan mondják, hogy „mit lehet szeretni a hülye futásban?”.
Én nem tudom megmondani, mit lehet benne szeretni, de jól esik. Elkezdtem futni, és nem akartam abbahagyni. Nem láttam magam körül semmit, csak futottam. Ez egy szerelem, amit nem lehet megmagyarázni, és nem lehet másoknak azt mondani, hogy te is legyél szerelmes ebbe,
ha ők ezt nem így érzik.
- Akkor végül is csak a szerelem a lényeg itt?
Igen, pontosan így van. Aki beleszeret, azt nem kell inspirálni, csinálja, mert szereti.
