EB vége, valami más kezdeteEB vége, valami más kezdete
Fehérvári szurkolók a Zichy ligetben (Fotó: Horváth Reni)
Mikor kiderült, hogy a magyar válogatott ott lesz 2016-os franciaországi Európa-bajnokságon, természetesen engem is meglegyintett a büszkeség szele. Aztán el is illant hamar, én meg elengedtem. Egyrészt érdeklődés hiányában, másrészt a legtöbb ismerősöm, aki nálam jóval több szakértelemmel bír a fociról, csak annyit mondott: már az is szép eredmény, hogy kijutottunk, ne várjunk sokat a csapattól. Az osztrákokkal szemben úgyis kikapunk.
Talán mindannyian emlékszünk ezekre az első meccs előtti sztereotípiákra. Végül azonban este 6-kor mindenki a tévé, kivetítő előtt landolt, hogy megnézze a csapat bukását. Én is leültem, ha másért nem is, akkor nemzeti önérzetből. Hogy drukkolhassak, elmondhassam, hogy láttam, aztán pakk. Úgyis kiesünk.
Elkezdődött a meccs. Folytatódott, és az első félidő le is pergett mindenféle gól nélkül. Oké, mi sem rúgtunk, de nekünk se rúgtak! Ráadásul valahogy egész végig azt éreztem, hogy ez tényleg egy csapat: összejátszanak, figyelnek egymásra. Végül megkezdődött a második félidő. Feltételezem, a legtöbben már várták a sorozatos kudarc kezdetét. És csak nem jött. Aztán megindult Szalai és BAMM! Egy egész ország bődült fel egyszerre. Aztán jött még egy, és vége is lett a meccsnek. És mi nyertünk. Egy egész nemzet tombolt.
A második mérkőzés előtt még inkább témává vált az EB. Nem csak a fiúk, de a lányok körében is éledezni kezdett a téma. Nyerni fogunk! Ugyan már, szerencsénk volt. Munka után ismét mindenki rohant haza, hogy 9-re bármiféle képernyő előtt legyen. Ez a meccs is sokáig eseménytelenül telt, majd amikor Izland berúgta az első gólt, úgy tűnt, igazuk lesz a hurrogóknak. Eltelt az első félidő, kezdődött a második. És annak is eltelt a háromnegyede. De látni kellett, hogy a csapat folyamatosan próbálkozik. Küzd, harcol, nem adja fel. És a végén csak bepasszírozták azt a labdát – az izlandi kölyökkel együtt – a kapuba. És egyenlítés lett a vége. És mégis mindannyian azt éreztük, Magyarország újra nyert.
Harmadik meccs, jöttek a portugálok. Nem ismétlem önmagam, itt is megvolt a masszív ellenzék: a portugálok nagyon jók, ilyen cím, ennyi gól, amolyan játékosok, nem nyerhetünk. De már megjelentek az összetartozás jelei, ha másban nem is, de azon a szerdán a fél ország mackóban ment dolgozni. Csak azért, mert Király is abban melózik és így akartunk lábába, kezébe és szívébe még több erőt önteni. Most jön a csattanó: én is felvettem! Mackóban mentem dolgozni. Még akkor is rajtam volt, amikor este elkezdődött a játék.
Már az első 10 perc is tömény izgalomban telt, és akkor elérkezett a 19. perc és Gera fantasztikus gólja. Aaaaztamindenit, a portugálok ellen vezetünk! És micsoda lövés volt! Végül Nanni egyenlített. Aztán jött Dzsudzsák bravúrosan röpülő szabadrúgása. És ez is benn van! Portugál egyenlítés újra, majd még egy szabadrúgás Dzsudzsáktól. És az is bent van. És bár papíron döntetlen lett az eredmény, de mégsem: mi vezettünk végig, mi nyertünk és ezt most már egész Európa tudja. És ott vagyunk a lista legelején. Mehetünk tovább.
Belga meccs, nem annyira jó. Legalábbis eredmény szempontjából. Azonban a belgák már tartottak tőlünk, készültek belőlünk – tehát számoltak velünk! Végül le is győztek, de ezen a ponton már tényleg, kit érdekel? A magyar foci, és talán vele együtt az egész ország - itthon és külföldön élő polgáraival együtt – feltámadt hamvaiból, összejöttek az emberek és drukkoltak, egyesültek a trikolor alatt. Talán már a himnuszt is úgy énekelhettük, hogy tényleg lejárt a balsors, bűnhődés ideje.
Fantasztikus két hét volt, még én is gazdagabb lettem egy magyar mezzel.
Alig várom a VB-t, hogy újra felvehessem.
