Királyi Napok: egy séta, egy koncert, nulla telefon
Királyi Napok: egy séta, egy koncert, nulla telefon
Királyi Napok: egy séta, egy koncert, nulla telefonEzt a cikket kétféleképpen is lehet olvasni. Egyrészt úgy, mint egy következő írást a Királyi Napokat beharangozó, róla beszámoló dömpingből, de mivel teljesen új vagyok a városban, lehet a második része annak a bizonyos Országgá mentem sorozatnak is. Szóval most itt egy kis infó a az esti programról, telefonnal való bohóckodás nélkül, a szavak és képzelet varázsára támaszkodva.
9-re érkeztem a helyszínre, a Zichy-ligethez. Itt kezdődött fél 10-kor a Bon-Bon / Miklósa Erika koncert. Óriási volt a sürgés-forgás, ezért teló híján be kellett vetnem a hagyományos „nézz és láss” módszert, az arcok között kutatva ismerősök után. Kőkorszakian hangzik, nemde? Hát könnyebben megtaláltam volna azt a bizonyos tűt a szénakazalban, az legalább egy szúrással jelez, hogy jó nyomon járok. Negyedórányi próbálkozás után végül feladtam a dolgot, és keresés helyett elkezdtem a helyszínt és az embereket önmagukban figyelni. Érzékeim élesedtek, láttam, hallottam, szagoltam, éreztem. Átéltem.
Elindultam hát a kürtőskalácstól, különböző lepényektől, és más finomságoktól illatozó Főutcán. A hömpölygő emberáradatból kisebb-nagyobb csoportok váltak ki, és meredtek a házak falaira. Felnéztem, fényt láttam. Ez a Fény utca! A homlokzatokon II. (Vak) Béla életének fontosabb epizódjai jelentek meg, egymást követve, mintha egy mesekönyvben lapozgatnál. Nagyon tetszett, hogy a mai trendekkel ellentétben nem volt szétanimálva, a készítők nem a technikai fogások fitogtatására, petárdák durrogtatására mentek rá. Az ízléses grafika inkább gyerekkoromat idézte, az akkori rajzfilmeket, a Vukot, a Szaffit, a Magyar Népmeséket, melyeknek egyszerűségében rejlett a varázsereje.
Egyszer csak csörgés-zörgés hallatszott és a sötétben több méter magas alakok jelentek meg. Az óriásbábok! A felvonulásban 3-4 király, egy-két királyné követte egymást, ruhájuk alól leleplezően kivillanó lábakkal. A menetet később egy kisebb, két-három bábból álló csoport követte, majd amilyen hirtelen jöttek, olyan gyorsan el is nyelte őket az éjszaka. Bizonyára mentek haza a csillagok közé, a többi nagy királyhoz, akik "odafentről figyelnek ránk".
Tovább sétáltam az utcán, majd a karórámra pillantottam (hiába; nem minden a mobil!): fél 10 volt, úgyhogy siettem vissza a ligetben felállított színpadhoz, ahonnan már egyre erősebben hallatszott Szolnoki Péter jellegzetes orgánuma.
Egy időben sok Bon-Bon számot hallgattam, így minden másodikat ismerősként üdvözölhettem, a refrént egészen biztosan. Azt hiszem, ezzel nem voltam egyedül. Az emberek mosolyogtak, énekeltek, táncoltak. Szolnoki Péter a mai napig az egyik legjobb, legérdekesebb magyar énekes számomra, elképesztő, milyen hangokat képes kicsalni magából. Miklósa Erika operaénekesként pedig nem csak itthon, de külföldön is nagy népszerűségre tett szert! Nem is csoda, hogy amikor ketten elénekelték a Féltelek című számot, libabőröztem.
Szuper este volt! A Fény utca, a bábok, a koncert, az élmény. Minden! Székesfehérvár, azt hiszem sok itt lakó, ide látogató nevében mondhatom: „köszönöm hogy vagy nekem”!
Természetesen az fmc.hu gondoskodott képekről és videókról, ezeket fmc.hu facebook oldalunkon, valamint a Valahogy így kell ezt csinálni című cikkben találhatjátok.
