Ilyen lehetett lovaskocsival menni annak idején, avagy kisvonattal jártuk be Fehérvárt
Ilyen lehetett lovaskocsival menni annak idején, avagy kisvonattal jártuk be Fehérvárt
Ilyen lehetett lovaskocsival menni annak idején, avagy kisvonattal jártuk be FehérvártUtoljára négy éve ültem fel a fehérvári kisvonatra, nagyobbik fiam csábított a kalandra, ami – tekintve, hogy a kisebbik már a pocakomban terebélyesedett – inkább túlélőtúrának tűnt, mint békés városnézésnek. Az idő rohamléptekben telt el azóta, és szerencsére a fehérvári utak állapota is javult, úgyhogy legutóbb engedtem, hogy az azóta már majdnem négyévessé cseperedett kisebbik is kikövetelje a neki járó vonatozást.
Elhatároztuk tehát, hogy egy utolsó nyári kirándulást teszünk a hegyre. (Hogy mennyire magasan van az Öreghegy, azt csak azok tudják, akik biciklivel, és – ahogy mi – kisvonattal másszák meg.)
A Tourinform Iroda szombat délelőtt tízre írta ki az indulást, így aztán – a szokás hatalma – éppen csak beestünk az iroda ajtajába, hogy jegyet vegyünk. Jobban jártak az „inkább előbb érkezem” típusok, mert meglepően nagy volt a sor, és bizony nagy fejtörést okozott volna az időközben négy fősre duzzadt gyerekseregnek beadni, hogy ma mégsem utazunk. Mert az ember sasszézhat jobbra, tipeghet balra, a mindenre elszánt turistákat lelhetetlen megkerülni.
Nem telt el kis idő, és már fenn is ültünk, igaz, csak háttal, de – nézzük a jó oldalát – legalább szemből már nem csap az út szele. Mivel kellemes harminc fok volt, jól esett az enyhe huzat, aki viszont érzékeny rá, mindenképpen húzzon a fejére valami szélvédő alkalmatosságot! A Bory várba is a Belvároson keresztül vitt az út, így megcsodálhattuk az ódon macskaköves utcákat egész fel a Bazilikáig, majd a megyeházánál egy balkanyarral hamar a Várkörúton siklottunk végig.
Az autósok nem, de mi azért örültünk, hogy végre hússzal roboghatunk végig a Berényi úton: igazi békebeli érzés, ilyen lehetett lovaskocsival menni annak idején, amikor még Fehérvárnak szőlőskertje volt. A Bory várat ebben a szőlőskertben és nyaralóövezetben kezdte el megalkotni gazdája.
Amikor a kicsiknek Bory Jenőről meséltem, eleinte kétkedve néztek rám, aztán megkérdezték: „Hogyan lehet az, hogy egy embernek női és férfi neve is van egyszerre?” Na ez az, amire én például nem gondoltam, mint ahogy arra sem, hogy az idegenvezető hölgyet megkerülve a srácok a csúcson kezdik a nézelődést, a legmagasabb torony legfelső emeletén. Innen csak Damoklész kardja csábította le őket, s míg rohantam utánuk, igyekeztem minél több részletet megcsodálni Bory Jenő nyári munkáiból.
Az eredetileg építész, később szobrászművész év közben ugyanis a Képzőművészeti Főiskolán tanított, és azt a remekművet, ahol ma turisták ezrei fordulnak meg hetente, ő negyvenegy éven át hol egyedül, hol feleségével, hol néhány segédmunkás segítségével a nyári szünetekben hozta létre.
A várat a Nő ihlette: Bory Jenő a feleségéhez írt költeményeket, a róla mintázott szobrokat, domborművek, a neki faragott köveket komponálta bele a meseszerű épületbe, amelyben a szecesszió, a klasszicista vonalak és a gótika is különös harmóniában van egymással. Miközben ezen töprengtem, rájöttem, hogy a hely kiváló a bújócskához is, a gyerekek ugyanis eltűntek.
Keresésük alatt irigykedve néztem a padokon hűsölő nyugdíjasokat, akiknek talán arra is volt lehetőségük, hogy a falakon és a padlón megbújó részletekben elmerüljenek. Végül elértük a vissza járatot, hazafelé pedig minden autósnak integettünk, hiszen nem minden nap jár vonattal az ember Fehérváron.
