A jágerek, akik levadászták Bokát
A jágerek, akik levadászták Bokát
A jágerek, akik levadászták BokátNem igazán értek a vadászathoz. Életemben egyszer lőttem vadra, azt is azzal a bizonyos Duck Hunt nevű Nintendo-játékkal követtem el, amihez „fénypisztolyt” adtak. Ez volt az a játék, amivel vadkacsákra lehetett tüzelni, a kutya meg megkereste az kilőtt állatokat és boldogan felmutatta neked. Szóval a legközelebbi élményem ez volt a vadászattal a kapcsolatban. Igaz, egyszer részt vettem egy bátorságpróbán is az Őrségben, ahol egy vaddisznó elől menekültem éjszaka. Akkor, abban a pillanatban legalábbis így hittem, másnap derült csak ki, hogy a bátorságpróba része volt a vadkan hangjának utánzása, amitől én annyira beijedtem.
Szóval ilyen szintű tudásanyaggal nyitottam ki a Vadászlapot és gyermeki rácsodálkozással szemléztem a tartalmat. Már az első anyag első mondata megfogott. Idézem: „Földanya havát a vadászok egy jelentős hányada úgy várja, mint a gyermekek az Úr születésének ünnepét, csak mi jágerek színes csomagolópapírokba bugyolált játékok helyett a gímbikákat próbáljuk kilesni, meghallgatni, avagy ha nagyon szerencsések vagyunk, akkor terítékre hozni.” Imádni való mondat, amely azt is előrevetíti, hogy mire számíthatunk a szeptemberi számban. Nos, röviden: szarvasokba minden mennyiségben.
Az egyik cikkben például arról lamentál a szerző, hogy szabad-e - és ha igen, hogyan – használni a vadászat közben a bőgőkürtöt. A laikusok számára (olyanoknak, mint amilyen én is vagyok) egy „bőgőkisokos” is mellékelve van az íráshoz, amelyben felsorolják a hangfajtákat. Ebből az is megtudható, hogy a keresőbika hangja hosszan elnyújtott, míg a hárembikájé inkább élénk, a végére felerősödő, majd elnémuló bőgésfajta.
Tovább olvasva a cikkeket, kissé elbizonytalanodtam abban, hogy a szakzsargon ismerete nélkül érteni fogom-e az írásokat, de mintha a szerkesztők számoltak volna azzal, hogy a Bialkókhoz hasonló laikusok is belemásznak a magazinba és egy oldal terjedelemben közöltek a mindent magyarázó bőgőszótárat is. Ami nagyon is hasznosnak bizonyult. Megtudtam például, hogy az agancsár a szarvasbika régies elnevezése; hogy a hárembika a tarvadcsapat mellé beálló, domináns bika; a möcörgés pedig az önelégült bika viszonylag halk, monoton, morgásszerű hangja.
Újságírói szemmel nézve a vadászlap egyik legnagyobb érdeme a sok jegyzet, napló, vélemény és beszámoló közlése. Az irodalom például olyannyira hangsúlyos szerephez jut a lapban, hogy Az első címmel pályázatot is kiírtak, amire 6000 karakteres műveket (novellák, tárcák, versek) várnak.
Ja, és az apropó, ami miatt a kezembe vettem a Vadászlapot az az volt, hogy Bokányi Zsolttal, a Vörösmarty Rádió műsorvezetőjével is olvasható benne egy interjú. Az apropó apropója pedig az volt, hogy Bokányinak van egy vadászattal foglalkozó műsora a rádióban, ami történetesen pénteken 16 órától lesz hallható a 99,2-n, vagy online a Vörösmarty Rádió oldalán. többet nem tudok én sem, de ígérem, meghallgatom.
