A jóslat - látogatás egy tisztánlátónál
A jóslat - látogatás egy tisztánlátónál
A jóslat - látogatás egy tisztánlátónál21 évesen jelent meg első regényem a Móra Kiadónál, s mivel innentől kezdve írónak képzeltem magam, elhatároztam, érdekes emberekre vadászok majd. Nem sokára jött egy „füles” a Budapesten élő jogászról, dr. Sz. L.-ról, aki Wartburgjával súlyos autóbalesetet szenvedett, túlélte a klinikai halál állapotát, és tisztánlátó képességei lettek. Ha egy bűnelkövető tanúvallomást tesz a saját verziója szerint, ő magába néz, és elmondja, mi történt valójában. A világ minden részéről jönnek hozzá, mert nem csak a múltat látja, hanem a jövendőt is. „Milyen érdekes regény szereplő lehetne belőle! Én is megnézem dr. Sz. L.-t!” - döntöttem. Telefonon időpontot egyeztettünk, és meglátogattam. Amikor kinyitotta előttem az ajtót, még nem sejtettem, hogy életem egyik legfurcsább élménye vár.
Hetven körüli, ősz hajú, régi vágású úriember nézett velem szemközt. Elrebegtem a nevem, ő pedig azt mondta:
- Magának köze van az egészségügyhöz… - azzal kitárta az ajtót, és beljebb invitált.
- Honnan tudja? – csodálkoztam magamban, hiszen ezidőtájt a Korányi Kórházba jártam szaktanfolyamra. Egy Rákóczi úti, nagy belmagasságú, míves bútorokkal berendezett polgári lakásban voltunk. Egy pamlagra mutatott, és leültünk egymással szemben.
- Mire kíváncsi? – kérdezte.
- Mindenre – válaszoltam.
Ölébe hullajtott kezét összekulcsolta, és félig lehunyta a szemét, mintha töprengene.
- Megjelent egy könyve. – mondta.
„Utánam kérdezett.” - gondoltam. (Ez még az internet előtti világ…)
- Ennek a könyvnek lesz majd folytatása, a harmadikból film fog készülni, és vigyázzon az édesanyjára, mert komoly gondokat látok.
„Anyukámra? Tévedés. Ő az életerő a családban. Apukám beteges…”
Képünk illusztráció (Fotó: Flickr/Sebastiaan ter Burg)
Ekkor elvonta valami a figyelmét: mosolygott.
- Egyikük a jobbjánál áll. Nyugodtan érintse meg a feje tetejét.
- Kiét? – kérdeztem ijedten.
- Egy a kicsik közül. Az autóbaleset óta kinyílt előttem a világ: nem mi vagyunk az egyedüli lények az univerzumban! Mindenféle teremtmények vannak körülöttünk! Tegnap ülök a villamoson, amikor felszáll egy törp. Csupa izom. Rögtön észrevette, hogy látom, ezért odajött hozzám: „Miben segíthetek?” – kérdezte. Megköszöntem az érdeklődését. „Most semmiben” – mondtam. Biccentett, aztán a következő megállónál leszállt.
- Törp? – leheltem szívdobogva, mert felvillantak előttem mindenféle képek, melynek szereplőjeként dr. Sz.L. körbe-körbe kerget késsel a lakásban, miközben habzik a szája.
- Igen. Szerintem a Gyűrűk ura írója nagy médium volt. Aki ön mellett áll, türelmetlen, várja az érintését.
- Ő is törp? – kérdeztem, miközben felemeltem a kezem, készen a levegő jelzett magasságban való megérintésére.
- Nem! Ha lehet ilyet mondani, és nem illetlen - különlegesebb. Egy - korunk bölcsei közül. Ők nagyon játékosak. Mit érez?
Kézfejem előre billentve, ujjaim széttárva.
- Bizsergést! (Ó, igen. A befeszülő izmok kicsit összenyomják az ereket. Nyilván kevesebb vér jut az ujjvégekhez..)
Míg dr. Sz.L. mosolygott, őszintén reméltem, hogy képességei… képességei?... Személyes belső szörnyecskéinek látása, valamint a tér-idő kontinuum áthágása nem jelenti egyúttal a gondolataim olvasását is.
- Azt mondja, szívesen meglátogatja otthonában - fordított dr. Sz.L. a levegő és köztem.
- Igazán megtisztelő - válaszoltam, gyorsan a karfára téve a kezemet.
Hirtelen kulcszörgést hallottunk: dr. Sz. L. felesége érkezett, sírva.
- Szervusz, szívem, bocsánat a zavarásért. Elvesztettem a tárcámat! Mennyi utánajárás, idő a papírokat pótolni?!
- Máris küldöm a teknőst!
- Jó!... Üzenem a becsületes megtalálónak, a pénzt megtarthatja, csak az iratokat hozza vissza! Kér egy teát? - fordult felém.
- Nem, köszönöm…
Teknős bevetésen - képünk illusztráció (Fotó: Flickr/Brad Montgomery)
Dr. Sz. L. szemét lehunyva (gondolom a teknős ment) visszatért az eredeti tárgyhoz, vagyis hozzám. Hosszan beszélt… Nem jön össze az egyiptomi út (Hülyeség, a vízum is megvan, jövő héten indulunk) miközben felrémlett előttem, miért nincs nálam diktafon. Nehezen tudtam figyelni, sok témát érintett. A családot, nehéz szülést, az utamba kerülő, segítő emberek külsejét, főbb tulajdonságait, Magyarország helyzetét, a választásokat… Hézagosan figyeltem. Mikor befejezte a manifesztálást, megköszöntem, és még beszélgettünk egy kicsit. Mesélt arról, hogy évek óta minden pénzüket gyémántokra költik. Ezeket a gyémántokat elrejtették a kontinens meghatározott pontjain, így létrehozva egy kristálypiramist. Térben, megrezgetve válik azzá, ők a főbb pontokat jelölték ki a drágakövekkel. Raktak egyet sorállás közben a Kreml-be is, kicsit kockázatos volt a figyelő, megtermett őrök miatt. Volt olyan példány is, amelyet egy nagy, füves pusztaságban rejtettek el (az országra már nem emlékszem), de távozóban a felesége azt érzékelte, hogy a gyémánt nem érzi magát jól azon a helyen, ahol van. Miként találják újra meg? Elkezdtek egymás mellett sétálni, egyszer csak a felesége felkiáltott: „Itt van!”- lehajolt, kicsit megkotorta a fagyos földet, és kiemelte a gyémántot. Majd elvitték arra a pontra, melyet a kő óhajtott, ott pedig végleg eltemették.
- Mire jó egy ilyen kristálypiramis?
- Hetven tiszta, jóakaratú ember kell hozzá. Ha imájukkal megrezgetik, akkor jó felé változik a világ. A háború most is zajlik, és mi békét szeretnénk.
- Összejött a hetven ember? – kíváncsiskodtam.
- Nehéz kérdés. Sajnos, egyelőre hatan vagyunk…
Mutatott még egy kuriózumot is, bársonytokban pihenő gyűrűt, melyet egy indiai jógi viselt haláláig.
- E foglalatban lévő kőnek különleges lelke van, igazi bölcs - szoktam vele beszélgetni. Ne húzza az ujjára, inkább nézegesse! - figyelmeztetett.
Nem sokkal ezután elköszöntem (dr. Sz.L. nem kért pénzt a beszélgetésért). Kint, a körfolyosón összefutottam a feleségével, kinek kezében hosszúkás, barna tárca.
- Bedobták a postaládába! – újságolta – Pénz nincs benne, csak az iratok, ahogy kértem!
- Gyors a teknős! – válaszoltam mosolyogva.
Postaláda - képünk illusztráció (Fotó: Flickr/partie traumatic)
„Milyen regénybe írhatnám ezt bele?” – gondoltam csüggedten, mert akkori világomban ez az élmény az őrültség tökéletes megtestesülésének tűnt. Aztán egy hét múlva szóltak a barátaim, még sem jön össze az egyiptomi út, buktuk a vízumot. Két hónap múlva felhívott a kiadóm azzal, hogy írjam meg Macskaköröm című regényem folytatását. Egy év múlva jelentkeztek édesanyám agydaganatának első tünetei. Aztán összetalálkoztam egy fiatal rendezőlánnyal, Pajor Dórival, aki elolvasta Tarkabab című regényemet, és azzal az ötlettel állt elő: Csináljunk filmet! Akkor már erősen hittem dr. Sz. L. szavaiban. Amikor pénz után jártunk hasztalan, és Dóri elcsüggedt, akkor a jóslattal biztattam: ”Dr. Sz. L. megmondta, ebből film lesz!” – Nagyon kevés pénzből, amatőr szereplőkkel, Nagy Sándor akkori megyei alelnök segítségével tényleg megcsináltuk a filmünket, Csuportkép lett a címe. Múltak az évek, számomra pedig egyértelművé vált, hogy dr. Sz.L. az elkövetkezendő húsz évem minden főbb vonulatát megemlítette azon a délutánon. Volt egy rendszerváltás… Vajon elég lett Európa megváltoztatásához, a kristálypiramis megrezgetéséhez az a hat jóakaratú, tiszta életű ember? A magyar politikában még most zajlanak azok az események, amelyekről mesélt.
Szavai elkísértek, elkísérnek a mai napig. Rám vonatkozó utolsó jóslata bekövetkezett, - azóta „szabad” vagyok.
Dr. Sz. L. régen meghalt, de örülök, hogy megismerhettem. Nyitott lettem a másként gondolkozók felé, és azóta nem félek a törpöktől.
