Andi bohóc élete Meseországban, avagy a Mikulás is megtréfálható
Andi bohóc élete Meseországban, avagy a Mikulás is megtréfálható
Andi bohóc élete Meseországban, avagy a Mikulás is megtréfálható- Miért jó a bohóc élet? – kérdem tőle először, mivel még sosem beszélgettem igazi bohóccal.
- Egész bohóc létem és a műsorom is Meseország köré épül, és nagy öröm, hogy a gyermekek hisznek bennem. Megnyugtató számukra a tudat, hogy igen, létezik egy hely, Meseország ahol mindig vidámság van, játék és öröm. Ebben nekem is nagyon kell hinnem, főleg akkor, ha beteg gyerekekhez megyek látogatóba. Egyébként minden fellépés más és más… de amit a legjobban szeretek, az az, amikor kitárom a karomat és futnak felém, átölelnek, kiabálják, hogy "Szia, Andi bohóc, szeretlek!" Imádom ezt az érzést és megerősít, hogy jó az, amit csinálok. De én nem csak a gyerek-gyerekeket szeretem, hanem meglátom a felnőttekben élő gyermeket is. Megszólítom, és ha hagyják, hogy működjön a varázslat, akkor őket is bevonom a közös játékba. Az a legszuperebb, amikor a szülők abbahagyják a telefonnyomkodást, és beállnak közénk mókázni. De voltam többször idősek otthonában is. Ha kinyitok egy szobaajtót, és beköszönök a bent fekvő hölgyeknek, úgy, hogy: „Szervusztok, kislányok!” – máris elmosolyodnak, és gyermekek lesznek újra. Nagyon örülnek, mikor megsimogatom az arcukat, kezüket, és tréfálkozom velük.
A fellépésekre mindig sminkben megyek, így is vezetek, mivel kb. 1 óra alatt készülök el teljesen, meg egyébként is Meseországból jövök. A festés során átalakulok, azonosulok a szerepemmel, az úton általában végig énekelek és természetesen integetek, mosolygok arra, aki észreveszi, hogy egy bohóc vezeti az autót.
Egyszer egy egész napi bohóckodás után este 11 körül útban hazafele voltam Balatonkeneséről, amikor meglátok egy rendőrautót és a zseblámpás villogást, persze, hogy megállítottak, nem volt más rajtam kívül az úton.
Kinyitom az ajtót, mire az egyik rendőr meglepődve felkiált:
„Jé egy bohóc!”
Erre én:
"Jé, rendőrbácsik! Nyugi nem a bankból jövök, csak egy fesztiválról!”
Jót mosolyogtak meg poénkodtak, de azért végezték a munkájukat:
„Igazolja magát, rutin ellenőrzés!”
Zseblámpájuk fényénél nagy nehezen előkerestem a személyimet, amiben civilként vagyok megörökítve. Egyikük az arcom mellé tette a fotót, és szólt a társának:
„Szerinted hasonlít?” – ezen persze nevettünk –„Milyen jókat derülnének az őrsön a kollégák, ha Önt bevinnénk!”- mondták.
„Jó ötlet, de akkor én hajtogatom lufiból a bilincset!” – válaszoltam.
Aztán intettek, hogy menjek csak nyugodtan! Szívesen adtam volna nekik lufit, de nem fogadhatták el, mert szolgálatban voltak.
- Van-e valamilyen kedves élményed a Télapó ajándékok kiosztásával kapcsolatban?
- Gyakran járok halmozottan sérült gyermekeknél... Down-kóros, szellemi fogyatékos vagy hiperaktív gyermekek, mozgássérültek vagy más szervi problémával rendelkezők voltak az ünnepségen. Megkezdődött a műsor, a Télapó hozta a zsákját a nekik szánt csomagokkal, én meg gondoltam egyet: megtréfálom a Télapót! Úgy tettem, mintha el akarnám vinni a puttonyt. Settenkedtem a zsákkal kifelé, erre odaugrott elém egy down kóros nagylány, igen csak felbőszülve, hogy milyen dolog az, hogy én ellopom a zsákot. Jól megrángatott, alig tudtam, elmókázni az esetet. Szerencsére sikerült őt megnyugtatni, s a műsor folyamán aztán megkedvelt. Ami a legcsodálatosabb ebben a történetben, az az, hogy végül az ölébe ültetett, adott egy puszit és nekem adta a mikulás csomagját (amit persze visszacsempésztem a szülőknek).
- Andi bohóc vagy Andrea?
- Érdekes kettősség az életemben az Andi bohóc és én, vagyis Andrea. Bohócként sokkal többen ismernek, mint civilként, de persze van úgy, hogy elvesztem a fonalat és nem tudom, ki ismer bohócként és ki civilként. Ami közös, hogy szeretem az embereket. Rámosolygok a boltban a pénztárosnőre, még akkor is, ha nem kapok viszonzást. A Balatoni úti Intersparban hajtogattam egyszer lufit, amikor odajött hozzám egy anyuka, és megkért arra, hogy köszöntsem fel a kislányát, aki aznap ünnepli a 18. születésnapját. Elhelyezett nálam egy tortát, majd nemsokára a lánnyal együtt tért vissza. Vásároltak, én a pénztárral szemben várakoztam, s még a belső térben elkaptam őket. Elővettem a tortát, és kiabáltam, hogy: „Boldog születésnapot!”- és a sorban álló emberek velünk együtt énekeltek, és tapsoltak. Az ünnepelt nagyon meglepődött, s én úgy hiszem, ez maradandó élmény volt mindannyiunk számára. Bízom Meseországban, és abban, hogy humorral, kedvességgel, mesével varázsolni lehet, nem csak bohócoknak.
