Egy jó szolgálat
Egy jó szolgálat
Egy jó szolgálat „Olyan ez a díj a szociális szférában, mint filmben az Oscar!” – büszkélkedik Takács Gyula. Közben az egyik tejtermelő adományát, több tíz liter tejet cipel be a Szúnyog utcai házba. Délelőtt tíz óra, a gyerekek még iskolában, itt viszont már ekkor is nagy élet van. „Mindig abból főzünk, amink éppen van, hiszen azokból az adományokból tartjuk fenn a házat, amit éppen kapunk. Ha sok a tej, palacsintát sütünk vagy tejbegrízt készítünk, ha más alapanyag van, akkor abból készítjük a vacsorát. Este aztán, amikor vége a tanulásnak, szállingóznak ki a gyerekek a konyhába, és kérdezik: Adi néni, mit segíthetek, mi lesz ma a vacsora?” – meséli Sorosi Tamásné, aki életkorát és segítő tapasztalatát tekintve is rangidősnek mondhatja magát a házban. Ő volt ugyanis Ádám és Kati első önkéntes segítője, az első pótnagymama, akinek „unokái” ma már kamasszá értek. Akkor még csak öt gyermek járt ide nap mint nap, majd egyre többen lettek. „Akik öt éve kicsik voltak, mára megnőttek, én pedig velük tartottam a tavaly megnyílt kamaszházba. Most oda járok rendszeresen, és teszem, amit eddig, amire éppen szükség van.”
Az iskolaház úgy működik, mint egy család, így a napirend betartása mellett rugalmasak a feladatok. Iskola után érkeznek a gyerekek, de a leckeírás, ellenőrzés mellett jut idő beszélgetésre, játékra is. Adi néni munka mellett kezdett itt segíteni, ma már nyugdíjasként tagja az iskolaház közösségének. Ezzel régi vágya teljesült. Korábban ugyanis látott egy filmet a tévében Csaba testvér erdélyi gyermekotthonairól, majd amikor az újságban olvasta a fehérvári ház megnyitását, azonnal jelentkezett önkéntesnek. „Én úgy jöttem, hogy szeretni akartam ezeket a gyerekeket. A gyerekek érzik, hogy ha az ember nyitott szívvel jön, és azonnal érkezik a visszajelzés: egy ölelés, egy kedves szó, vagy amikor találkozunk az utcán, még az út másik oldaláról is átkiabálnak, hogy szia, Adi néni!” Ide általában olyan gyerekek kerülnek, akiknek a családi életükből éppen ez a közvetlenség hiányzik, ezért fontos, hogy nem nevelőtanárként, felügyelőként kell jelen lenni, hanem úgy, mint egy családtag.
„Most képzeld el, amikor egy tizenöt-tizenhat éves lány odajön azzal, hogy Gyula bácsi, én olyan szerelmes vagyok ebbe vagy abba. Nekem mondja el, mert otthon nincs senki, akinek elmondhatná. Természetesen ezt bizalommal kezelem, és próbálok nagyon okos lenni.” – teszi hozzá Takács Gyula.
Olyan ez, hogy ha az ember belekezd, nem akarja abbahagyni – bólogatnak mindketten. A gyerekek pedig közben nőnek, gyarapodnak, és lassan már a kamaszházat is kinövik. Aditól azt is megtudom, hogy már kialakítottak egy úgynevezett fecskeházat, amelynek első lakója, Gyuri már elvégezte tanulmányait, és jelenleg a ház körül kialakított kertet műveli, galambokat és nyulakat tenyészt, amelyben a kamaszház lakó is segítenek. A cél, hogy mindenki szakmát és jövőképet kapjon, olyan útravalót, amivel képes lesz kirepülni, családot alapítani, munkahelyet találni. Ehhez kell az a biztatás, segítség és mindenek előtt szeretet, amit a ház alapítói, Smohay Katalin és Németh Ádám mellett az önkéntes segítőktől kapnak a fiatalok.
