Az Olasz-Riviéra legfestőibb része
Az Olasz-Riviéra legfestőibb része
Az Olasz-Riviéra legfestőibb részeOlyan nevek múlatták a legfestőibb Olasz-Riviérán a tengernyi-tengeri időt, mint Shelley, Byron, Goethe, Maupassant, Petrarca, Sting, Liz Taylor vagy Madonna. Ha látni akarjuk a legjobb helyet, ahol az Appenninek legszebb szikláit a Ligur-tenger (Mare Ligure) hullámai ostromolják, akkor a Genovától La Spezia városáig 100 km hosszan tartó Riviera di Levante túlzás nélkül legszebb helyére, Portovenerébe (liguriai nyelvjárásban Portivène) kell mennünk.
Portovenere környékének rajzos térképe
Portovenere La Spezia városa mellett, és az azonos elnevezésű Spezia-öböl bejáratánál fekszik (távolsága Székesfehérvártól: 1003 km). Az öböl másik neve, Il Golfo dei Poeti (a „Költők öble”) elnevezés arra utal, hogy a hely szépsége idevonzotta a romantikus angol poétákat. Ami nem csoda, a kisváros tuti hely: fantasztikus színű, hét-nyolc emeletes és nagyon keskeny ódon házacskák a kikötőben, felette domboldal és vár, a házak és az öböl találkozásánál árnyas, pálmás főtér.
Portovenere (fotó: Barna Béla)
A kikötőt szirtfok védi, amelynek tetején templom épült, egyik oldalán vad, sziklás parttal, ahol a hegyek meztelen mészkőbordái meredeken szakadnak le az azúr vízbe, másik oldalán pedig bájos szigettel. Egyértelműen ez a Riviéra legelragadóbb része! És ami még előnye, hogy van helyi élet. Ezt úgy értem, hogy bár ide is jártak és járnak nemzetközi sztárok, eurómilliárdosok, de megmaradt a hétköznapi élet folyása is. Egyszerű csóró és nagy fenekű olasz csajok pattannak fel robogóikra („Vespa-szüzek”), évődnek sportkocsis macsókkal, strandröplabdáznak a parton, a kávézóban pedig nyugodtan meg lehet inni egy isteni illy kávét cigarettázva, és nem érezzük azt, hogy egy gőgös és dölyfös luxusgazdag-sznobrezervátumban vagyunk, mint például Portofinóban.
Strandnapernyők Portovenerében (fotó: Barna Béla)
A 4200 lakosú Portovenere felfedezését érdemes a kikötő melletti kis főtéren, a Piazza Basterin kezdeni, és betérni a turistairodába némi információs anyagért. Elsőként lépcsőkön és macskaköves kis utcákon a Szent Lőrinc-templomhoz (Chiesa di San Lorenzo), illetve a várhoz (Castello) ugorjunk fel, mely a XVI. században épült, még a Genovai Köztársaság védelmi rendszerének részeként.
Nem ez a két dolog azonban a lényeges látnivaló, hanem a kikötő végén, egy viharvert és büszke szirtfokon álló, 1277-ben jellegzetes genovai gótikus stílusban épült, fekete-fehér márványsávokkal díszített Szent Péter-templom (Chiesa di San Pietro).
Kilátás a fantasztikus tengerparti sziklákra (fotó: Barna Béla)
Innen, és a Grotta Arpaia nevű sziklateraszokról is kitűnő a kilátás a szinte függőleges tengerparti sziklákra, melyekhez egy európai kultúrkörünknek igen fontos legenda kapcsolódik: itt született ugyanis a tenger hullámaiban Vénusz, a tengeri kagylón úszva, ahogy egy bizonyos Botticelli lefestette az Uffizi híres képén. És állítólag itt született a quattrocento Firenzéjének ünnepelt szépsége, Simonetta, az ifjú Giuliano Medici szerelme, Botticelli Vénuszának modellje.
Boticelli Vénusza állítólag itt született
Többek között ezért sem véletlen, hogy Portovenere 1997-ben az UNESCO világörökség listájára került, de ez még nem minden. Portovéneréről ódákat lehetne még zengeni: van, aki az itteni kagylólevest dicséri, és van, aki azt mondja, hogy már csak azért sem lehet rossz hely ez a városka, mert az angol romantika nagy alakja, Byron is gyakran tartózkodott itt, sőt egyszer át is úszta az öblöt Portovénerétől Lericiig – ennek emlékét olasz és angol nyelvű emléktábla őrzi a szirtfoknál.
Byron emléktáblája Portovenerében (fotó: Barna Béla)
George Gordon Byron (1788-1824) egyébként utazásai során bejárta a Földközi-tenger vidékét, Spanyolországtól Törökországig: útjáról a Childe Harold zarándokútja című költemény két énekével tért haza, ez hozta meg számára a hírnevet. Később Svájcban (Genfben) majd Olaszországban (Velencében) telepedett le, ekkor járt Portovenerében is.
A másik nagy angol romantikus, Percy Bysshe Shelley (1792-1822) gondolt egyet, 1818-ban szintén végleg elhagyta Angliát, és Itáliában telepedett le, ő is ekkor járt Portovenerében. A két angol története azonban szomorú módon kapcsolódik össze: Shelley 1822-ben egy csónakkirándulás során a viharos tengerbe veszett. Tíz nap múlva fogták ki a hullámokból; holttestét pedig barátja, Byron a tengerparton máglyán elégette.
Napozó csajok a parton (fotó: Barna Béla)
A két híres romantikus költőn kívül Chopin élettársa, a viharos szerelmi életéről is híres francia írónő, George Sand szintén kedvelte Portovénerét.
Ahogyan a Lady Chatterly szeretője írója, David Herbert Lawrence is. Ő így írt: „The Mediterranean is quite wonderful and when the sun sets beyond the island of Porto Venere, and all the sea is like heaving white milk with a street of fire across it, and amethyst islands away back, it is too beautiful”. Lényegében lefordítva arról szól a mondat, hogy „a Mediterráneum meglehetősen szép, a naplemente Portovenérében pedig talán túlságosan is csodálatos.”
Portovenere a tenger felől (fotó: Barna Béla)
És végül a nemzetközi csapathoz idézzünk egy magyart is. A Panoráma útikönyvek nagy szériájának legelső kiadását, az 1960-as években megjelent, kicsit már dohszagú Itáliát bányásztam elő házi könyvtáramból, melyben Fajth Tibor így jellemzi Portovénerét: „A marina végén hosszú szirtfok ékelődik a tengerbe, rajta régi vár szürkés falai omladoznak. Ha átlépünk rajtuk, csodálatos kis öbölre tekinthetünk, melyet katlanszerűen öveznek 20-30 m-es függőleges sziklafalak. Alattuk barlangok odva nyílik. Vörhenyes, kékes-szürke oldalaik, melybe vízszintes pásztákat mart a szél, úgy összeolvadnak az ódon várfalakkal, hogy alig venni észre, hol kezdődik a bástyák lőrése és hol végződik a sziklák csipkézete. Ha csak kissé mozog is a tenger, ebben a katlanban habzón és vadul morajlik; ha viszont nyugodt, ezer színfoltba törve ringatja a szirtek lilás, bíboros, zöldes, szürkés és fehérlő árnyalatait.”
A kilátóhelyről – Természet-anyánk szobrának lefotózása után – érdemes visszamenni a városkába, sétálni egyet a via G. Capellini sikátorában, de ehetünk is egy pesto alla Genovesét is, ami igazi helyi ételkrém, az van benne, amit a mediterrán hegyek adnak: olívaolaj, fenyőmag, fokhagyma, bazsalikom és egy pecorino nevezetű sajt.
Hajókázás a Ligur-tengeren (fotó: Barna Béla)
Ha egy napunk van csak Portovenerére, akkor az ebéd után érdemes némi euróért egy körülbelül másfél órás hajókörútra befizetni. Kellemes, sós-tengeri enyhe szél és tényleg gyönyörű partok jellemezték hajóutunkat, de azt is sikerült megörökítenem, ahogy két, olasz tini csaj fittyet hányva a kirándulás tárgyára, a tájra, egymás szemhéját festették ki a hajó orrában üldögélve, talán még szemöldököt is szedtek. A Portoveneréből induló hajóról látszik igazán szépen a település, és a hajóról szép például igazán a szirtfokon álló, már említett Chiesa di San Pietro is.
Ez a hajó tesz egy nagy kört a három közeli sziget, Palmaria, Tino és Tinetto körül; fedélzetéről pompásan látszanak dél felé, a carrarai márványáról híres Apuani-Alpok tömbjei is, amely olyan kicsit, mintha a Magas-Tátra nőne ki a tenger mellől. És a hajóról lehet a legjobban fotózni a Liguriai-Appenninek tengerbe szakadó gyönyörű szikláit, melyet innentől nyugati irányban a közelmúltban, 1999-ben nemzeti parkká is nyilvánítottak Cinque Terre Nemzeti Park (Parco Nazionale delle Cinque Terre) néven. A Cinque Terre kifejezés szó szerint öt földet jelent, ugyanis öt falu (Monterosso, Vernazza, Corniglia, Manarola és Riomaggiore) tartozik a védett területhez.
A hajón a mediterrán ég alatt napoztatva arcunkat, lágy tengeri fuvallat közben a gyönyörű partot bámulva csakis az Európa Kiadó zenekar örökbecsű Turista című számát dúdolhatjuk: „Felemelt fejjel körülnézek,/ Egy turista mit tehet?!/ Örül neki, hogy itt lehet...”
