Egy fehérvári Facebook-csoport, ami rengeteg kiskedvenc hazajutását segíti
Egy fehérvári Facebook-csoport, ami rengeteg kiskedvenc hazajutását segíti
Egy fehérvári Facebook-csoport, ami rengeteg kiskedvenc hazajutását segítiA szilveszteri össznépi durrogtatás miatt elmenekült kutyák és cicák összegyűjtésére hozta létre öt éve a Segíts hazajutnom! Fejér megye és környéke csoportot Egeressy Viktória. A kezdeményezés aztán hamar kinőtte magát, és sokan csatlakoztak a közösséghez segítő vagy éppen segítségkérő szándékkal. Egy ideje Viki kicsit háttérbe vonult, és az adminisztrátori kör kiegészült Óvári-Brüll Fannival, valamit Ferenczi Éva Júliával és Kosik Lillával. Mivel a csoport „gondozása” legalább napi másfél-két órát vesz igénybe, ráadásul ezt, illetve az állatmentést és az önkénteskedést család és munka mellett csinálják a lányok, szükség is van minden segítő kézre és szemre.
„Meglepően gyorsan rátaláltak az emberek a csoportra, és azóta is folyamatosan szeretnének csatlakozni. Egy ideje igyekszünk azért megszűrni a jelentkezőket, hiszen az Alföldről például nagy valószínűséggel úgysem tudnánk egymásnak segíteni.” – meséli Viki, amihez Fanni hozzáfűzi, így sem egyszerű rendet és rendszert tartani. „A régebbi, többször megosztott, nem aktuális posztokat igyekszünk mielőbb törölni, az esetlegesen felmerülő személyeskedéseket, vitákat, nem csoportba való vélemény nyilvánításokat kiiktatni. Szerencsére most nyugis, együttműködő közeg van jelen a csoportban.”
Mert ez a csoport valóban a segítésről szól. Ráadásul naponta több bejegyzés is születik, van, hogy kóborló kutyákról érkezik kép, és akad, amikor kétségbeesett gazdi kéri a segítséget. A közösség pedig azonnal összefog, így a történetek többsége szerencsére happy enddel zárul. Annak ellenére, hogy vannak olyan esetek, amelyek a legcsekélyebb mértékben sem kecsegtetnek sikerrel, mint például a következő kutyus története.
„Nem olyan régen a fél város egy kis tacsi féle kutyust keresett. A gazdit bevitték a kórházba, a kutyus pedig, amikor szálltak ki az autóból kiugrott és elszaladt. A hölgy pár órán belül a műtőben volt, de az édesapja kitartóan kereste a tacskót a kórház környékén. Nekem pedig egy nagyon kedves mentős ismerősöm írt, hogy a mentőállomásra tévedt be egy kiskutya, én már indultam is, közben kiírtam a csoportba az infókat. Ám mire odaértem, a kicsi már továbbállt sajnos, mert nem tudták ott tartani. Kerestem egy ideig, de semmi nyoma nem volt. Aztán egy másik csoporttag írt később, hogy ő látta és a nyomában van, de elég félős a kutyus, úgyhogy óvatosan próbál közelíteni. Sajnos ő sem járt sikerrel. Estére több civil állatmentő és egyesület is kiment keresni a kutyust, de sajnos nem lett meg, nagy volt az aggodalom és izgalom. Közben a műtét után a gazdi is írt a csoportba, próbáltuk nyugtatni, és voltak akik késő éjjelig járták a környéket, de nem találták a kutyust. Aztán másnap írt valaki, hogy most rohant át a négy sávos úton a tegnap nagyon keresett kutya. Na, gyorsan telefonálgatásba kezdtem, az egyik székesfehérvári alapítvány munkatársai pattantak is az autóba és mentek érte, közben felvették a kapcsolatot a gazdi családjával is. Nem sokkal rá kaptuk a képet a csoportba, ahogy a kis szökevény kissé megfáradtan, de elégedetten ücsörög a gazdi ölében. Szerencsére sok ilyen happy end-del végződő történet van, amelyek visszaigazolást adnak arról, hogy milyen hasznos ez a "kis" csoport.” - meséli Óvári-Brüll Fanni, amikor az emlékezetes történetekről kérdezem.
Szerencsére ritkább az, amikor ekkora erőket kell megmozgatni, ahogy Fanni is meséli, jellemzőbbek a gyors hazatalálások. „Gyakori, hogy valaki kiírja, hogy talált egy kutyust, és chip olvasás folyamatban, de azért addig is megkérdezi, hogy nem ismerőse-e valakinek az állat. Gyakran szinte azonnal írják is a poszt alá, hogy „ó, őt már keresik”, vagy „hogy épp a szomszédból szökött ki a kutyus”. És az állatot már jól ismerő környékbeliek sokszor azt is hozzáteszik, amit nagyon nem szeretünk hallani: „jajj, hát ő kijárós”, esetleg „önsétáltató.”
Ugyan viccesen hangzik, hogy a kutya önsétáltató, de azért emögött igenis komoly probléma feszül. „Ezek a kutyák ki vannak téve más kutyáknak, rossz szándékú embereknek és az autóknak. Rosszabb esetben pedig ők lehetnek veszélyesek emberre, esetleg más állatokra.” – emeli ki Viki.
Egy ilyen csoport kapcsán pedig az alapvető problémák is hamar nyilvánvalóvá válnak, hogy bizony legtöbbször az emberi nemtörődömség okozza a bajt.
„Én a leggyakoribb és legbosszantóbb problémának azt látom, hogy az állattartók közül még mindig sokan egyszerűen nem fogják fel, vagy nem akarják felfogni, hogy mi az, ami a felelős állattartás fogalmába tartozik. Azon felül, hogy etetjük itatjuk az állatot (jó esetben) igenis legyen kutyabiztos kerítésünk, ha kutyát tartunk, vagy legalább kennelünk, esetleg egy beltéri helyiségünk, ahonnan nem tud az állat megszökni. Nekünk is vannak állataink, köztük meglehetősen huncut ebek is, tehát tudom/tudjuk, hogy ez nem egyszerű, de igen, természetesnek és alapvetőnek kellene lennie. Ugyanúgy mint a chip, az oltások, a féregtelenítés, a parazitamentesítés és ivartalanítás meglétének. A regisztrált chip egyébként nagyon nagy segítség, és nem lehet elégszer hangsúlyozni a nélkülözhetetlenségét.” - összegzi a tapasztalatokat Fanni, márpedig ha valaki, ő biztosan tapasztalatból beszél, hiszen jelenleg egy lóval, négy kutyával, négy cicával, két nyúllal, hét deguval, egy kis süntanrekkel, két hallal egészül ki a családjuk, akik nemcsak mind mentett állatok, de van köztük olyan is, aki eleve hátránnyal indult az életben: háromlábú cica és degu, nyuszi, akinek hiányzik a fél füle, illetve vak kutyus.
