Lesz egy kávé! Avagy az udvarias kommunikáció végső lealjasítása
Lesz egy kávé! Avagy az udvarias kommunikáció végső lealjasítása
Lesz egy kávé! Avagy az udvarias kommunikáció végső lealjasítása– Egy csokit és egy velenceit álmot!
– Sima vagy édes tölcsérbe adhatom?
– Édesbe!
– 550 forintot szeretnék kérni.
– … (csörren a pontosan kiszámolt pénz a műanyag tálcán, majd a fagyi újdonsült tulajdonosával elsétál anélkül, hogy akár annyi elhangzana, fapapucs.)
Ez a kedves történet egy nagyjából 13-14 éves forma lány és a húszas éve elején járó kiszolgáló hölgy között zajlott a székesfehérvári Alba Plaza egyik egységénél. Mondhatjuk, hogy még fiatalka a lány és van mit tanulnia az alapvető udvariassági formulákról. De nem! Mellette állt ugyanis az édesanyja, ám ő a legcsekélyebb jelét sem mutatta, hogy bármit is kifogásolt volna lánya viselkedésén. Persze mondhatjuk, nem voltak kellően jól szituáltak, már ha lehet ez a paraméter bármilyen szinten is az udvariasság függvénye. De nem! Ez sem igaz, ugyanis teljesen átlagos, jól öltözött anya-lánya páros voltak.
Amikor távoztak, összenéztünk az eladó hölggyel, mire ő derűsen elmosolyodott és megrántotta a vállát, mintegy jelezve: semmi különös nem történt.
És ez a legszomorúbb az egészben. Hogy olyan szintre sikerült emelni a magasról teszek a másikra életérzést, hogy azok, akik nap mint nap emberekkel foglalkoznak, már fel sem veszik azt. Ráadásul úgy tűnik, hogy a jelenség egyáltalán nem a „modern kori hevenyészett és elkorcsosultan szabados nevelési elvek” hozadéka, ugyanis futottam már bele ötven pluszos férfibe is, akinek ki nem esett volna a száján a kérem vagy köszönöm miközben a kiló kenyerét vásárolta a pékségben.
Tényleg olyan nehéz dolog kimondani azt, hogy kérek, kérek szépen, legyen szíves és köszönöm szépen? Vagy nem a nehézségen, hanem az igényen múlik? Vagy nem is az igényen, hanem a megszokáson? Vajon feltűnik ezeknek az embereknek, hogy bunkók nem kimondottan udvariasak? Vagy nem is érdekli őket?
Mert egyszerűen erre tartunk? A gyors üzik és a szelfik korában megyünk lehajtott fejjel és szemellenzővel a magunk kis világába zárkózva, és már nem is számít az udvariasság (sem)? Nincs arra igényünk, hogy az eladónak megeresszünk egy jó napotot és szeretnék kérnit, vagy a szomszéd néninek átdobjunk egy jó reggelt meg egy mosolyt, mert kit érdekel ez az egész? Úgysem számít?
Vagy ez csak a valóság egy kiragadott szelete, és túlzás lenne azt állítani, hogy gyakori? Mert mindig is voltak és lesznek olyanok, akiknek nem volt gyerekszobája, csak mostanra egyre többen vagyunk, és a nagy számok törvénye szerint akkor ők is többen vannak?
És a nagy kérdés: lehet ezen/rajtuk még változtatni? Nem vagyok rá büszke, de nem állhattam meg, és a fent említett ötven pluszos úrnak(?) utánaszóltam: A kéremet és a köszönömöt én majd hozzáteszem! Bár azon kívül, hogy a férfi lesajnáló tekintettel visszanézett, körülöttem meg néhányan kínosan feszengtek, különösebb hatást nem értem el a partizánakciómmal.
Vagyis akkor ez már teljesen reménytelen küldetés? Aki bunkó, az az is marad, és mindig is voltak ilyen emberek? Vagy tényleg az udvariasság lassú haldoklásának vagyunk szemtanúi? Nektek mi a véleményetek?
