Hogyan tedd tönkre gyermeked ünnepségét? – Használati útmutató még véletlenül sem életből vett jelenetekkel
Hogyan tedd tönkre gyermeked ünnepségét? – Használati útmutató még véletlenül sem életből vett jelenetekkel
Hogyan tedd tönkre gyermeked ünnepségét? – Használati útmutató még véletlenül sem életből vett jelenetekkelEbben a sportban az az igazán izgalmas, hogy nemcsak a többi szülőt zavarhatjuk, aki nézné/hallgatná a műsort, hanem megutáltathatjuk magunkat az óvó- vagy tanárnénivel, és közben gyermekünket is kellően kínos helyzetbe hozhatjuk. Így üthetünk több legyet egycsapásra:
Fényképezzünk ész nélkül!
Akkor is, ha nem mi vagyunk azok, akik voltunk oly kedvesek és vállaltuk, hogy a csoport vagy osztály életét megörökítjük (továbbiakban csoportfotós). Szóval ne törődjünk azzal, hogy lesz kép bőven, és ne legyünk olyan lúzerek, mint azok a szülők, akik megelégednek egy-két, saját kezűleg elkattintott fotóval! Semmiképpen se, hiszen akkor csak úgy simán néznénk végig a produkciót, vagy mindennek a teteje, még élveznénk is. Inkább gondosan ügyeljünk arra, és csakis arra fókuszáljunk, hogy gyermekünk minden egyes szemvillanását megörökítsük.
Fontos, hogy ne, még véletlenül se némítsuk le a telefonunkat, mert így az összes exponálási hang jól hallható lesz, akár a terem túlsó végén is. Számolja csak a kattanásokat a többi szülő, érzékeljék, hogy nekünk milyen fontos a gyerekünk élete! Ha pedig igazán profinak tartjuk magunkat, akkor nem elégszünk meg egyetlen szánalmas beállítással. Lehetőleg járjuk alaposan körbe a termet, de ne hátul, ott az életképtelenek tanyáznak. Furakodjunk előre, onnan sokkal jobb képet tudunk készíteni, és tutira nem lóg bele a kompozícióba Editke nagymamájának a haja. Fontos: jól hallhatóan kérjünk bocsánatot furakodás közben, mert ugye mi udvariasak vagyunk, és volt gyerekszobánk.
Videózzunk, akár a profik!
Haladó szülőként érdemes a fenti pontot átugrani, és egyből a videózással kezdeni. Hiszen az az igazi emlék, amit napjában négyszer is visszanézhetünk. Ebben az esetben azonban kiemelten fontos a helyezkedés. Csak és kizárólag az első sor alkalmas arra, hogy megfelelő felvételt tudjunk készíteni, ennek érdekében pedig nyugodtan álljunk be legelőre, akár a csoportfotós elé is, hiszen mégiscsak a saját gyermekünkről van szó. Sztoikus nyugalommal tűrjük, de akár fittyet is hányhatunk közben, ha néhányan morognak, hogy nem látnak tőlünk. Ez legyen az ő bajuk, minek ültek le?
És most jön a legfontosabb pont! Mindig jól hallhatóan hívjuk fel gyermekünk figyelmét: Pistike, itt vagyok, a kamerába mondd a verset! Amennyiben gyermekünk ezek után sem jön zavarba és nekiáll szavalni, akkor folytassuk a gürcös munkát! Sokkal látványosabb és kevésbé statikus lesz a videó, ha telefonunkat finoman mozgatjuk le-fel, akár jobbra-balra, időnként pedig közelítünk is a készülékkel a gyermekünk arca felé. Ja, gondolom mondani sem kell, álló képet készítsünk, ne törődjünk a fanyalgókkal!
Lelkesedjünk megfelelő hangerővel!
Ha nem vagyunk high-tech típusúak és rábízzuk a kulimelót arra, aki önzetlenül vállalta a csoport/osztály életének dokumentálást, akkor sem maradunk eszköz nélkül. Sőt, így kerülünk csak igazán erős eszköztár birtokába. Ebben az esetben ráadásul a helyezkedés sem különösebben fontos, hiszen ha kellően hangosak vagyunk, akkor a terem minden pontjából jól hallható lesz rajongó szülői mivoltunk bizonyítéka.
Első lépés, elő a zsebkendővel! Akkor is, ha nem tudunk sírni, jó ha nálunk van a papírzsepi, amit néha drámai mozdulattal a szemünkhöz nyomunk. Második lépés, már akkor kezdjünk el lelkesedni, amikor gyermekünk még csak belép a terembe! Akár a mellettünk ülőhöz is intézhetjük szavainkat, a lényeg a hangerőn van. Kezdjünk néhány bevezető mondattal: Pistike, de nagyfiú lettél! Hát mikor nőttél meg így? De jól áll rajtad az a nadrág, egészen nagyfiús vagy benne! Ebben a drámai pillanatban nyugodtan csapjuk össze a tenyerünket, jó hangosan, hogy a már zavarban lévő Pistike is jól hallja.
Amikor érzékeljük, hogy gyermekünk következik a műsorban, engedjünk el néhány biztatónak szánt formamondatot: Ne idegeskedj! Ügyes legyél! Nem fogod elrontani! Ezek mindenképpen megalapozzák azt, hogy Pistikében azonnal tudatosuljon: gáz, ha esetleg elrontja a szövegét. Amennyiben Pistike túljutott az első sokkon, és mégis belevág a versébe, adjuk tudtára, hogy büszkék vagyunk rá. Itt a következő fordulatok ajánlottak: De gyönyörűen mondod! Ügyes vagy! Eddig egész jó! Gyerünk, ne add fel! Annyira büszke vagyok rád! Te mondod a legszebben a verset!
Ezen a ponton akár stratégai fontosságú lehet a papírzsebkendő megléte. Csemeténk kiválóságától megrészegülve trombitáljuk tele, az sem baj, ha csak levegővel, hiszen a lényeg a gesztuson van: a rajongásig értékeljük gyermekünk teljesítményét!
Beszélgessünk folyamatosan a mellettünk állóval!
Ha nem annyira rajongó, mint inkább flegma típusú szülők vagyunk, akkor sem kell csüggednünk, igenis képesek lehetünk rá, hogy beégessük szemünk fényét az ünnepségen. Az eredmény hatványozott, ha olyan szülőtársra találunk, aki hasonló beállítottságú (egy-két ünnepség alatt nagyjából belőhetjük a célszemélyeket) és válaszol is, nemcsak kínosan feszeng, miközben osztjuk neki az észt. A feladat itt a legkevésbé bonyolult, kezdjünk bele valami jó témába, legyen az a kenyérsütés, a melltartóméretek vagy a motorolaj leengedésének titkai, esetleg Isaura megmentése. A téma teljesen másodlagos, a fontos az, hogy a gyermekünk is érzékelje, minket aztán nem érdekel, hogy mit teszi-veszi magát. Egyébként is örüljön neki, hogy eljöttünk az anyák napi ünnepségére!
Ne futamodjunk meg a szülőtársak lángszórótekintetétől, el-el eresztett pisszegésétől, de akkor sem, ha a böcsis-ovis-iskolástárs Dani apukája ki akar minket tenni a teremből. Legyünk kitartóak és következetesek!
Telefonáljunk hangosan, akár az egész ünnepség alatt!
Magányos harcosként is versenyben lehetünk a legbunkóbb szülő érdemkeresztért. Első feladat: tudatosan ne halkítsuk le a telefonunkat! Ha pedig bekövetkezik a várva-várt esemény és a készülék megszólal műsor közben, még véletlenül se nyomkodjuk ki zavartan, mert akkor azt hiszik, hogy csak feledékenyek voltunk. Nekünk nem ez a célunk! Nyugodtan várjunk ki néhány taktus ring-ringet, élvezzék csak ki a többiek is a páratlan hangot és érzékeljék a terem túlsó végében is: olyannyira fontosak vagyunk, hogy ilyenkor is akarják a tudásunkat, véleményünket! (A telefonálásnak álcázott nyilvános szereplésről bővebben itt). Ha már mindenki minket néz, mélyítsük el a kapcsolatot és egy enyhe felháborodott árnyalattal a hangunkban ordítsunk a készülékbe: Mi van, Béla, semmit sem tudtok megoldani nélkülem? A beszélgetést hanyag nyugalommal, és persze ebben a szellemben folytassuk le, de eszünk ágában se legyen elhagyni az ünnepség helyszínét.
Ha a várva-várt hívás nem futna be, akkor se legyünk unalmasan passzívak, kezdeményezzük mi a kapcsolatfelvételt. Ebben az esetben azonban igen fontos a felütés, hogy a beszélgetésnek súlyt adjunk. Vagyis: Béla, most írt a vezérigazgató/államtitkár/polgármester/miniszterelnök, hogy össze kéne ütnünk ezt az üzletet! Amennyiben a drámaibb hangvétel kedveljük: Béla, kiújult a porckorongsérvem/reumám/lumbágóm/fitymaszűkületem! Bónusz track: Ha nincs kedvünk beszélgetni, vagy egyetlen ütős téma sem jut az eszünkbe, akkor nyomkodjuk bőszen a telefonunkat, vagy indítsunk el rajta egy jó buborékpukkasztós játékot, de szigorúan hangos üzemmódban!
∗∗∗
Ha a fenti pontokat betartjuk, igenis képesek leszünk rá, hogy az emelkedett pillanatokban is visszarántsuk környezetünket a valóság talajára, megutáltassuk magunkat egy egész közösséggel, de a legfontosabb, hogy megutáltassuk gyermekünkkel a nyilvános szereplést, vagy még kamaszkor beköszönte előtt totál égőnek tartson minket. És legalább azt is idejekorán megtanulja a büdös kölke: nem kell tisztelni embertársaink erőfeszítéseit, lelkesedését és munkáját!
