Kinek csúszott el az ingerküszöbe, avagy biztos bele kell a másik arcába ordítanod az életedet?
Kinek csúszott el az ingerküszöbe, avagy biztos bele kell a másik arcába ordítanod az életedet?
Kinek csúszott el az ingerküszöbe, avagy biztos bele kell a másik arcába ordítanod az életedet?Immár huszonhét éve, hogy világunkat meghódította a vezeték nélküli telefon. (1990. október 15. indult el Magyarországon, és egyben Közép-Európában az első kereskedelmi mobiltelefon-szolgáltatás Westel 450 névvel). Nekem meg pont ennyi ideje nem sikerült az ingerküszöbömet feltornázni arra szintre, hogy ne akadjak ki azon, ha egyesek előre megfontolt szándékkal beleordítják az arcomba magánéletüket.
Hogy pontosan mire gondolok? Adott egy bolt, nem túl kicsi, de nem is túl nagy, hogy elvesszünk benne, csúcsidőszakon kívül csendes és családias is. És adott egy jól szituált, öltönyös-tekintélyes-negyvenesvégi férfi, aki a sorok között fel-alá sétálgatva vonszol maga után egy gurulós kosarat, néha megáll egy-egy polc előtt, leemel valamit, majd visszateszi vagy a kosarába helyezi. Közben pedig telefonálás címszó alatt izomból ordítja az életét az összes gyanútlanul vásárolgató arcába. Néha büszkén körbenéz, ellenőrzi, hogy mindenki hallja-e, issza-e a szavait, amelyek kellően súlyosak és mutatják a társadalomban elfoglalt fontos helyét, és amelyek valahogy így hangzanak: a jó édes örömlányként dolgozó anyjukat az IT-soknak, akik még nem frissítették az adatbázist, és így most hogyan – itt is monitorképes megfogalmazásra cseréltem az eredetileg használt szót – szúrja le az alkalmazottakat, mert azokat le kell szúrni rendszeresen, és a régi adatok miatt nem lehet.
Valahol itt kapok azonnali agyvérzést, hogy ezt most nekem miért kell!? És lendülettel próbálok elmenekülni az öblös hang hatótávolságából, minél pörgősebben összeszedni mindent, amiért jöttem. Ám emberünk nem ereszti a bolt egyébként sűrűn szégyenkező néhány vásárolóját, teli torokból ordítva további válogatott jelzőkkel illeti az alkalmazottakat, felvillant néhány számot a vállalkozás árbevételéből, közben pedig bebarangolja az üzlet minden zegét-zugát. Mert ő egyébként vásárol, és mivel roppant fontos egyede a társadalomnak, még ilyenkor is dolgoznia kell. Nem, nincsen ideje ezeket a problémákat az iroda, vagy az autó magányában megvitatni. Neki sietnie kell.
Persze emberünket bátran lecserélhetjük Sziókára, aki édibédi cicapasijának szokásait vitatja meg a barinőjével fejhangon, és persze tök hangerővel, miközben egy új tünci cuccot vásárol az esti bulira. Vagy Kedvesanyukára, aki csemetéje székelési/evési/fogzási produkcióit tárgyalja ki ugyancsak maximális hangerőn, hogy senki el ne mulaszthasson egyetlen mozzanatot sem az ő büszkeségének szuperképességeiről.
És folytathatnám a sort, de valószínűleg a legtöbbünk ugyanígy folytathatná, mert a nyilvános szereplési vágy soha ki nem alvó késztetés néhányunknál. Ami egyáltalán nem baj, és pontosan ezeknek a zsigeri igényeknek a kiélésére nyújt lehetőséget a színpad, valamint a különböző művészeti ágak széles tárháza, amire a néző éppen a produkcióért „fizet be”. Hiszen mind szeretünk egy kicsit kukkolni, megbotránkozni, izgulni és persze felháborodni is. Akkor és úgy, ahogy mi szeretnénk azt! De úgy érzem, ebbe a kategóriába nem fér bele a kéretlenül arcba tolt műsor, ami inkább csak kínos pillanatokat okoz a produkciót elszenvedő hallgatóknak, nézőknek.
Szóval kérlek, mielőtt ismét előadod a műsort, csak gondold át: biztos, hogy bele kell a másik arcába ordítanod az életedet? Egészen biztos, hogy a másik is élvezi a produkciót? Ez mégis csak a te magánéleted...
Egy biztos, huszonhét éve vannak velünk a mobiltelefonok, és én huszonhét éve nem tudtam megfejteni: az én ingerküszöböm van túl alacsonyan, vagy néhány emberé túl magasan?
