Ilyen könnyen nevelhetsz a kertedben egrest!
Ilyen könnyen nevelhetsz a kertedben egrest!
Ilyen könnyen nevelhetsz a kertedben egrest!Az egrest már egészen kicsi koromban is rendkívül szerettem. Sose vártam meg, hogy beérjen: akkor szedtem le a bokorról, amikor még kemény volt, de már nem annyira, hogy túlzottan „összehúzza” a számat. Savanykás íze, kicsit szőrösnek tűnő, zöldes bogyója még formára is nagyon tetszett. Nem vágytam a belőle készült szörpre, lekvárra, mártásra. Valahogy a cukorral való találkozása nem volt vonzó számomra. Inkább csak tömtem magamba mosatlanul a ropogós gyümölcsöt – merthogy amíg éretlen, addig bizony eléggé rágni kell!
Az egrest minden valószínűség szerint már a rómaiak is fogyasztották – erre utal legalábbis Caius Plinius Secundus Maior egyik feljegyzése. A híres római író – aki polihisztor volt – élete minden percét arra használta, hogy tudományos kutatásokat folytasson, 77-ben tette közzé a Naturalis Historia-t. E monumentális terjedelmű mű hatalmas információtömeget dolgoz fel: benne a természet jelenségeinek értelmezésével és leírásával, és itt olvashatunk az egresről is!
Az egres (Ribes uva-crispa) a ribizkefélék családjába tartozik. Eurázsiai elterjedésű faj: szinte az egész kontinensen találkozhatunk vele. Gyümölcsének örülhetünk Skandináviában, a Brit-szigeteken, sőt, még az Atlasz-hegységben is. Terem a Kaukázuson, Észak-Kínában, az Alpok 1800 méteres magasságában, és a Kárpátoknál is felnyomul 1400 méterre a tengerszinttől.
Nemesítését a hollandok kezdték el a XVI. század végén. A XVIII. században rendkívül népszerűvé vált Angliában: 1740-ben száz, rá hetven évre pedig négyszáznál is több nemesített fajt tartottak nyilván! Hazánkban a XIX. század második felében terjedt el. Több nevet is adtak neki őseink: köszméte, pöszméte, piszke, püszke, brüszke, büszke.
Elterjedésének egyik oka, hogy eléggé igénytelen. Bár az állandó árnyékot nem szereti, különösebb fényigénye nincsen.
A szüleim mindig a gyümölcsfák közé ültették, ahol nagyon jól érezte magát. Nagyon hálás a jó vízellátású, tápanyagban gazdag talajért. Elviseli a hideget, de a kései fagyok nyomot hagyhatnak rajta. (Különösképp azért, mert korán virágzik.)
Amikor a leendő otthonát tervezgetjük, gondoljunk arra, hogy egy bokornak körülbelül 2 négyzetméter tenyészterületre van szüksége, és több mint 20 évig élhet. Bár sokan előnyben részesítik a magas törzsű fákat (egyszerűbbnek tartják a szüretelését, metszését), az én családom mégis mindig a bokorra szavazott, mely 50-150 centiméterre nőtt meg.
Az ültetéshez ásnunk kell egy 40x40 centis, 60 centi mélységű gödröt. Ebbe tegyünk érett istállótrágyát. Erre jöhet a porhanyós föld, s állíthatjuk is bele az oltványt, amit előtte pár órára beáztattunk. Iszapoljuk be, majd talajszintig töltsük vissza a kiásott földet és tömörítsük. Locsoljuk meg bőségesen. A műveletet időzítsük őszre, mert a köszméte korán fakad. Tavasszal vágjuk vissza az ágat 3-4 rügyre, hogy megerősödjön a gyökérzet és a tő.
Nagyon fontos egyébként a rendszeres metszés. Enélkül egészségtelen lesz a bokor, és nagyon könnyen besűrűsödik.
A metszést mindig tavasszal végezzük el. A bokor közepét kell megritkítanunk, hogy elég napfényt és levegőt kapjon. Néhány vezérágat hagyjunk meg! Vágjuk ki az elhalt/megbetegedett vesszőket is, ugyanis a legszebb gyümölcsöket az egy-két éves gallyaktól várhatjuk. A fiatal vesszők közül mindig a legerősebbeket válasszuk ki. A vékony törzsű fácskákat karózni szükséges a koronánál és a törzsnél.
Kártevői: a levéltetvek, a takácsatkák, a pajzstetvek, a sodrómolyok, az üvegszárnyú ribiszkelepke. Közismert betegségei: az amerikai lisztharmat és a levélfoltosság.
A köszmétebokornak mérsékelt nitrogénmennyiségre van szüksége. Ha túl sok nitrogént kap, akkor megbetegszik – lisztharmatos is lehet. Káliumra is nagyon vágyik: onnan tudhatjuk, hogy hiányt érez benne, hogy a levélszélek elszáradnak. (Ezért ajánlott évente 15 gr/nm2 káliummal permetezni.) Magnéziumigénye is magas, erre is figyelni kell.
