Augusztus 13. a balkezesek világnapja – avagy kétbalkezességem története
Augusztus 13. a balkezesek világnapja – avagy kétbalkezességem története
Augusztus 13. a balkezesek világnapja – avagy kétbalkezességem történeteDe az én időmben, azaz a nyolcvanas évek iskolai írás oktatása során már nem volt divat vagy követelmény átszoktatni a gyerekeket. Így aztán szépen megtanultam bal kézzel írni, ollót használni (jobb kezes anyukám nem kis erőfeszítései árán), konzervet nyitni, és minden mást, amire szükségem volt az idők során. Hallottam róla, hogy léteznek speciálisan balkezesen számára kifejlesztett használati eszközök, de sosem kerestem őket, nem is találkoztam ilyesmivel.
Legnagyobb hátrányát a balkezességnek leginkább az iskolai füzetekbe való szorgos jegyzetelések során érzékeltem: a frissen papírra vetett sorokról a tintát annak rendje és módja szerint végigtöröltem a kezemmel, ezzel az írásomat is elmaszatoltam, és a kezem is folyton kék volt.
Sőt, néha vicces módon kék betűket „nyomdáztam” a papír más részeire a kezemmel.
Egyébként ma már jóval többet gépelek, mint kézzel írok – a kézírásom mások számára nagyjából olvashatatlan. Vígjátékba illő jelenet, amikor bevásárlólistát próbálok összehozni a férjem számára, ő pedig enyhe iróniával értelmetlen szavakat olvas fel róla. Aztán inkább lediktálom neki, ő meg leírja. Máskor inkább kinyomtatom.
Ha már az iróniánál tartunk, a sorsnak abból bizony bőven volt a tarsolyában, ugyanis a férjem is balkezes.
(Neki jobban megy a konzervnyitó használat – el is nyerte ennek privilégiumát a családunkban - , viszont gyöngybetűkkel őt sem áldotta meg az élet.)
Ezek után joggal remélhettük, hogy a közös gyermekünk csakis balkezes lehet. Hát jó nagyot tévedtünk – egyértelműen jobbkezes. Törtem is a fejem, hogyan tanítom majd meg az olló használatra ügyesen, míg egy napon kiderült, hogy feleslegesen törtem, mert az óvó nénik tulajdonképpen megoldották helyettem.
Most készül elsőbe - az írás gyakorlásnál biztosan lesznek még érdekes pillanataink.
Aranytartaléknak ott van az én jobb kezes anyukám, aki már most arra készül, hogyan tanítja majd meg horgolni az unokáját. Megjegyzem, tőle aztán tényleg érdemes tanulni.
De azért az még neki is nagy kihívásnak bizonyult, hogy engem megtanítson kötni. Általános iskola felső tagozatban technika órán tarisznyát kellett kötnünk, de nekem sehogyan sem akartak szép egymásutánban felsorakozni a szemek a kötőtűmön: girbegurba, merev, gyűrött fonalcsomó tekeredett a tű körül. Egy napon, amikor végre sikerült egy normális sort kötnöm, a technika tanárnőm diadalmasan megjegyezte: a három bal kezemből már csak kettő maradt!
Ez úgy látszik, nagy reményekkel töltött el engem, mert a kötést azóta sem hagytam abba: ha kisbaba születik a családomban, baráti körömben, biztos, hogy kötök neki egy takarót. A számomra legkedvesebbet, egy piros takarót, hét éve a lányomnak készítettem. Azóta is imádja.
Szóval kedves balkezes sorstársaim, ezen a napon van mit ünnepelni: kétbalkézzel is lehet felejthetetlent alkotni.
