Kecskebékacomb és padlón alvó szovjetek - történetek a Hotel Alba Regia egykori recepciósától
Kecskebékacomb és padlón alvó szovjetek - történetek a Hotel Alba Regia egykori recepciósától
Kecskebékacomb és padlón alvó szovjetek - történetek a Hotel Alba Regia egykori recepciósátólMettől meddig dolgozott az Alba Regia Szállodában?
A rendszerváltás tájékán két és fél évet dolgoztam a szállodában, de az nagyon meghatározó volt számomra.
Mi volt a munkaköre, hogy nézett ki egy munkanapja?
Véletlenek sorozata volt, hogy egyáltalán odakerültem. Előtte a SZÖVMŰ-ben dolgoztam, és szabadidőmben a Rákóczi úton jártam egy judo klubba, ahol a szálloda igazgatónője is tiszteletbeli elnök volt. A mi cégünk abban az időben még a szovjet csapatoknak dolgozott, rengeteg munkával láttak el minket. Egyik napról a másikra azonban aggasztóan megcsappantak a feladatok.
Az egyik idősebb kolléga kérte a segítségem, hogy kérdezzem meg az igazgatónőt, volna-e munka a szállodában. Éjszakai biztonsági őr állás volt akkor nyitott, amihez az illető úr már idősnek érezte magát. Végül én jelentkeztem a munkára, és mellette rám bízták az éjszakai londineri feladatokat is. Nagyon jó döntés volt, hogy elvállaltam, mert rá néhány hétre be is zárták a céget, ahol korábban dolgoztam. Az új munkám pedig tisztességes megélhetést biztosított.
Mozgalmasak voltak az éjszakák?
Amikor az ember átvette a műszakot, akkor még nagyon pörgős volt, változatos, mozgalmas. Sok kései vendég akkor érkezett meg a hotelbe. Beindult az Alba bár éjjel, volt, aki oda is a hotelportán keresztül érkezett.
A bár zárása után kicsit csendesebb órák következtek. Hogy könnyebben ébren maradjunk, az egyik kollégával nyári estéken a szálloda lépcsőjén ülve arra kötöttünk fogadást, hogy öt percen belül hány macska fog átkelni előttünk a zebrán.
Hajnalban újra felpezsdült az élet, érkeztek sorra a reggeli dolgozók a hotelbe, étterembe.
Körülbelül hány szobás volt a szálloda?
Négyszintes volt, és szintenként húsz fölötti szobaszám volt emlékeim szerint. Abban az időben a Hotel Alba Regia volt a legkiemelkedőbb szálloda Fehérváron, illetve a térségben. A Velence Szálló (jelenlegi Hotel Magyar Király) a második számú hotelnek számított városunkban.
Mi, akik ott dolgoztunk, nagyon büszkék voltunk arra, hogy abban a szállodában tevékenykedünk. Tudtuk, hogy mi vagyunk a zászlóshajó, és ahhoz mérten is kell viselkedni.
Most is szívesen emlékszem arra, hogy milyen remek kollégákkal hozott össze az élet. Amikor a recepciós kolléga bevonult katonának, a szálloda fennállásának húsz éve óta először, a hotelportások egyöntetűen szavaztak meg engem, hogy a helyébe álljak. Ez komoly bizalmi állás volt. Kasszával, valutával kellett dolgozni, értékekkel kellett bánni, akár fegyverekkel. Rendszeresen érkeztek vadászok, akiknek a fegyvereit biztonságban kellett tartani, meg persze az útleveleket és egyéb okmányokat.
Előfordultak rendhagyó események a szállodában, amikor felbukkant a rendőrség vagy tűzoltóság?
A rendszerváltás tájékán jártunk, kezdtek nyiladozni a határok. Változott a világ, több idegen jutott a városunkba, így persze a rendfenntartó szerveknek is figyelemmel kellett lenniük. De azért nem minden kalandhoz kellett rendőri segítség. Megesett, hogy jött egy lengyel kamionos, aki pénzt szeretett volna váltatni. Kevésnek találta a visszajárót, ezért átnyúlt a pulton, nyúlt volna bele a kasszába. Itt azért szükség volt némi határozottságra, hogy távozásra bírjuk.
Biztonsági őrként egyszer az Alba bárban kellett hirtelen rávetnem magam egy vendégekre, aki a pultban álló üzletvezetőt egy csészével készült arcon vágni. Néhány bevált fogással ártalmatlanná tettem, a társát pedig egy, az étteremben dolgozó kollégám kísérte ki.
De néhány kisebb atrocitástól eltekintve nyugodt és békés helynek számított a szálloda, amíg ott dolgoztam. Az ott dolgozó gárda mindent megtett azért, hogy mind a bisztróban, a bárban, az étteremben és a hotelben is a legmaximálisabban legyenek kiszolgálva a vendégek.
Milyen volt a vendégkör?
A vendégkör nagyon változatos volt, sokan megfordultak itt a vadászoktól kezdve a városba érkező turistákon át a nyugatról hazafelé tartó vendégmunkásokig. Emlékszem egy Ausztráliába kiszakadt, egyébként székesfehérvári vagy környékbeli úrra és családjára, akik minden évben hazalátogattak, és egy egész nagy lakosztályt több hétre kivettek.
De megszálltak a hotelben külföldi színészek is, akik a környéken forgattak, amerikaiak, franciák. Történetesen én találkoztam és tudtam néhány szót váltani Bruno Cremerrel, aki valamikor Maigret felügyelőt alakította.
Hozzánk jöttek a városban megtelepedett nyugati cégek külföldi vezetői, köztük az akkor híres Tulipán Ruhaipari cég francia hölgy vezetője.
Rendkívül változatos volt a vendégkör, ezt tarkították a szervezett csoportok. A dolog pikantériája, hogy amikor én érkeztem a hotelbe, az első esztendőben még az utolsó szovjet csoportok is beutaztak. Külön érdekesség volt, hogy amikor ők jöttek, egyfajta sajátos szag töltötte meg a hotel hallját.
Nem parfümillatokra gondolok, hanem valami, talán az oroszokra jellemző illatszerek furcsa keveréke, illetve a ruhákban megült molyirtó aromája. Összességében olyan volt, amitől az ember ösztönösen hármat hátrafelé lép. Villogtak az aranyfogak, sajátos jelenségek voltak. Amikor kezdték magukat jól érezni, levitték a magukkal hozott szárított halat a bárba, és ott próbálták eladni, nem túl nagy sikerrel. Hiszen lehet, hogy kétezer kilométeren keresztül zötykölték különböző buszokon!
Sokszor a számukra gyönyörűen előkészített ágyakat érintetlenül hagyták, és lent a padlószőnyegen aludtak, míg ott tartózkodott a csoport.
Szöges ellentéteik voltak a nyugatról, Hollandiából érkező vendégek. Amikor ők jöttek, számomra kivirított a nap. Hihetetlenül élveztem, hogy mennyire adnak magukra, az öltözködésükre. Döntő többségében középkorúak, vagy éppen korosodó urak és hölgyek érkeztek. Csak ámultam, hogy milyen rendkívül színgazdagon öltöztek! Hogy milyen bátran használták a világos és a meghökkentő színeket a ruházatukban.
Nagyon tetszett az a derű, ami átitatta ezeket a csoportokat. Nem azért, mert agyon itták magukat, félreértés ne essék. Hanem egyszerűen jól érezték magukat ebben a helyzetben, a társaságban és a városban. Ez bennem nagyon megmaradt.
Külön kiemelném a buszsofőröket, mert mind egy szálig különleges, érdekes emberek voltak. Ugyanis mind az arcszőrzetük, a frizurájuk, a megjelenésük, a kisugárzásuk lenyűgöző volt számunkra. Hiszen mi megszoktuk azért, hogy minden visszafogottabb, nagytesó figyel minket jobbról, balról, ebben a közegben nőttünk fel a szocializmus időszakában. Újszerű volt, hogy ezek az ide érkező emberek mit és hogyan képviselnek.
Hogyan képzeljük el az Alba bárt akkoriban? Milyen hangulat volt ott esténként, milyen zenék szóltak?
A Vonat nem vártól a mai napig falra tudnék mászni, annyira sokszor hallottam. Az akkori nyugati és magyar slágerek szóltak, élő zenekarral. Jól játszottak. A bár rendkívül felkapott volt, egyfajta rangot jelentett a látogatása.
A jól menő vállalkozók, ismert és kevésbé ismert művészek, mind-mind sorra megfordultak, itt volt a teljes városi társadalmi paletta Székesfehérvárról és környékéről.
A nyitás éveiben, amikor újdonságnak hatott, és nem volt kunszt már Fehérvárra leutazni, hiszen sztráda akkor már létezett, budapesti kiemelt színművészek is egymásnak adták a kilincset.
Ezzel a fajta munkával jár egyfajta szertartásosság az öltözködésben is. Szerette, amit viselni kellett?
Igen, természetesen. Öltöny, nyakkendő, fehér ing volt az alapviseletünk. Szerettem ebben dolgozni, mert tudtam azt, hogy kiemelt helyen dolgozom, hogy egy oda érkező embernek meg kell adni a tiszteletet. Nemcsak a vendégeknek, hanem a kollégáimnak és önmagamnak is. Hisz az öltözékkel jár egyfajta viselkedési elvárás is. Ha az ember felölti ezt a ruhát, abban a pillanatban egy lelkületiséget is ölt magára, megadja a tiszteletet a városunkba érkezőknek. Ne felejtsük el, hogy Németországtól Ausztrián át Olaszországig, ha beérkezik valaki Székesfehérvárra, szálláshelyre, velünk találkozik először. Nem mindegy, hogy milyen az első benyomása városunkról!
Milyen volt itt az étterem konyhája?
Nagyon szép volt az étterem, gyönyörű terítékkel. A testvérbátyám is dolgozott ott szakácsként, ő mesélte, hogy még kecskebékacombot is készítettek a vendégeknek.
Milyen rendezvényeket tartottak?
A szokásos rendezvények, esküvők mellett tanárkonferenciák, orvoskonferenciák helyszíne is volt városunk, és nagyrészt a nálunk szálltak meg a hozzánk érkező vendégek.
Van olyan vendég, akire valamiért különösen jól emlékszik?
Iszkaszentgyörgyön nevelkedtem, az Amadé-Bajzáth-Pappenheim-kastélyban jártam hét évet iskolába. Édesapám elmondása szerint egyik régi rokonom is sok ablakot készített a kastélyba. Amikor édesapám gyerek volt, követték a grófot egy őszi vadászat alkalmával. Hiába küldte be a tóba a kutyáját, hogy hozza ki a madarat, amit lőtt.
Így felajánlotta a gyerekeknek, hogy aki kihozza a kacsát, kap egy forintot. Ami szép összeg volt akkoriban, egy felnőtt embernek átlagban tizenkét órájába került megkeresni.
Édesapám hozta a kis fateknőt a közelben lakó nagymamájától, beevickélt érte, és megkapta az egy forintot.
Sok évvel később egy napon a recepción a szállodaíven böngésztem épp a vendégek nevét, amikor megpillantottam a Pappenheim nevet. Úgy éreztem, egy életen át bánnám, ha nem deríteném ki, hogy ő ugyanaz a gróf-e. Feltelefonáltam a szobájába, hogy bemutatkozhatok-e neki. Ezután felmehettem hozzá, és kedélyesen elbeszélgettünk, halványan még emlékezett édesapámra.
Örömteli élmény volt összekötni a történelem láthatatlan fonalát. Abban a kis mikrotársadalomban, ahol éltem, az idős gróf nagyon fontos személynek számított. Megtudtam, hogy miután a szovjet csapatok érkeztével az arisztokratáknak menekülniük kellett, ő is külföldre került. Angliában dolgozott egy gazdag családnál, gazdász végzettségének köszönhetően a világ legkülönbözőbb tájain lévő birtokokat felügyelhette. Dél-Amerikában például ott volt a kedvenc lova, ha érkezett, már vezették is elő, és azzal mehetett ki a birtokra.
Önnek később már nem ebben a szakmában folytatódott az élete?
A végére hagytam a történetem legfontosabb momentumát:
ott ismerkedtem meg a feleségemmel, akivel azóta is házasságban élünk és született három gyönyörű fiunk. A mesterhármas, mint szoktam mondani.
Ezt is a hotelnek köszönhetem, hiszen ha nem megyek oda dolgozni, nem találkozunk. Miután a kollégám, akinek a helyére álltam recepciósként, visszatért a katonaságból, mi új életet kezdtünk a feleségemmel, hiszen családként már szerettünk volna más időbeosztás szerint élni.
