Rémálmok sikátora (Nightmare Alley) kritika: egy igazán rafkós noir, amely a vándorcirkuszok világába kalauzol el
Rémálmok sikátora (Nightmare Alley) kritika: egy igazán rafkós noir, amely a vándorcirkuszok világába kalauzol el
Rémálmok sikátora (Nightmare Alley) kritika: egy igazán rafkós noir, amely a vándorcirkuszok világába kalauzol elKülcsín
Pedig aztán nem mindig viszonyultam ennyire a pozitívan a noir filmstílushoz, hogy pusztán a szó láttán vagy hallatán egyfajta gyermeki izgatottság lesz úrrá rajtam. Sőt, fiatalabb koromban kifejezetten taszított, mert túl sötétnek, lassúnak és parásnak tartottam, most meg pont emiatt az egyik kedvenc műfajom. Ilyet!
Az első emlékeim szerint a noir vagy egészen pontosan a film noir fekete-fehér képi világgal és olyan vénáig hatoló, fagyos zenével dübörgött, hogy még most is feláll a szőr a hátamon, ha felidézek egy-egy régebbi dallamot. Persze semmi konkrétum nem jut eszembe, csak a hegedű, amelyet olyan hátborzongatóan csűrtek-csavartak, hogy már pusztán a hangszer látványától is a krimik jutnak eszembe.
Aztán jött a Max Payne 2: The Fall of Mac Payne című videójáték, amelynek konkrétan a borítóján is ott figyelt a felirat: a film noir love story. Na, ez volt az a pont, amikor komolyabban is elkezdtem utánaolvasgatni a stílusnak. Valószínűleg emiatt ugrik be egyből a noirról a game jellegzetes főcímdala.
Magáról a noir kialakulásáról és hátteréről órákig lehetne beszélni, de elég annyit tudni, hogy az egyik legfontosabb mozgatórugója az amerikai álomból való kiábrándulás volt, na, meg az első világégés okozta társadalmi változások, amelynek köszönhetően első ízben bukkantak fel az erős női karakterek. Szerintem mindenki ismeri a végzet asszonya (femme fatale) kifejezést - na, az is innen eredeztethető.
Ilyen körülmények között született meg a valaha készült legerőteljesebb noir, A máltai sólyom, amelyben Humphrey Bogart olyan cinikus magándetektívet tett le az asztalra, hogy a világ tátott szájjal figyelte minden megmozdulását. Aztán kőkeményen beindult a klasszikus film noir szekere...
Majd megérkezett a neo noir stílus, amely már a második világháború utáni időszakra koncentrált, felturbózott látványvilággal, történetekkel és karakterekkel. Hasonló motiváció, más korszakban - röviden talán így lehetne összefoglalni a műfaj megújulását.
Manapság már sajnos nem annyira népszerű a noir, legalábbis Hollywoodban, bár azért így is akad évente egy-két olyan mozi, amelyre simán rá lehet sütni ezt a jelzőt.
Az elmúlt években olyan noiros filmeket hoztak tető alá, mint a Mementó, a Szárnyas fejvadász 2049, a Hetedik, a Sin City - A bűn városa, a Viharsziget, vagy az Új múlt, hogy csak néhányat említsek a kedvenceim közül.
És amikor befutott a William Lindsay Gresham 1946-os, azonos című novelláján alapuló Rémálmok sikátora első előzetese, egyből tudtam, újabb emlékezetes noirral gazdagodhatnak a sötétét történetekre éhes rajongók. Legalábbis reménykedhettek benne, hogy Guillermo del Toro a jobbik formáját hozza...
Sztori
Stanton Carlisle (Bradley Cooper) viszontagságairól egy vaskos regényt is lehetne írni, ugyanis néhány röpke év alatt annyi kalandban vett részt, mint más egész életében. Vagy talán még az idő alatt sem. Egy igazi életművészként tengeti mindennapjait, ha úgy tetszik...
Míg nem elszegődik egy vándorcirkuszhoz, ahol gyorsan rájönnek, hogy mihez is ért igazából, vagy hogy is mondta Odüsszeusz a Trójában? Te karddal, én fortéllyal küzdök!
Na, hát Carlisle is az utóbbiak táborát erősíti, így néhány jól irányzott mondattal szinte bármire rá tudja venni gyanútlan áldozatait, sőt, inkább egyfajta mentalistaként próbálja eladni magát, aki trükkjeinek hála egyre feljebb csúszik a cirkuszok világának ranglétráján.
Persze ezt nem mindenki nézi jó szemmel, így egyáltalán nem meglepően összeakasztja a bajszát egy rejtélyes figurával, aki mindenáron be akarja bizonyítani, hogy Stanton egy csaló. És innentől kezdve szabadulnak el igazán az indulatok, na, meg a mutatványok.
Karakterek
Bár eredetileg a jó öreg Leonardo DiCapriót szemelték ki a főszerepre, azért szerintem Bradley Cooper sem vallott szégyent a megnyerően szélhámos csavargó életre keltésével, sőt, egy-egy jelenetében olyan erős játékkal rukkolt elő, hogy rendesen sokkot kaptam tőle. Oscart neki, khm! Persze eddig is tudtam, hogy milyen minőséget képvisel, de amikor ilyeneket villant, akkor azért megnyugszik a lelkem is, és reménnyel tölt el, más is látja a tehetségét.
Ezenkívül Coopert abszolút imádja a kamera, a Rémálmok sikátorának szinte az összes jeleneteben felbukkan és a kisugárzásával simán viszi is a prímet.
Cate Blanchett kapta a noirokban felbukkanó femme fatale szerepét, aki bár jól hozza a figuráját, tényleg minden megvan benne, ami kell, valahogy mégsem éreztem olyan erősnek a játékát, mint azt a trailerek sugallták. Egyszerűen nem tudom megmagyarázni miért, idegességemben még csapkodom a térdem is hozzá, nem jött át és kész.
Nála szerintem ügyesebb volt Rooney Mara, akit a fene tudja mikor láttam utoljára mozivásznon, de ahhoz képest egyszerre volt ismerős és újszerű, szóval egy igazán kellemes élmeny volt figyelni az ő jeleneteit. Pedig alapvetően nem tartozik a kedvenc színésznőim közé, de ezért a filmért hatalmas piros pontot érdemel.
Willem Defoe-ról kell bármit is írjak? Zseniális, mint mindig, úgy néz ki, egyfajta másodvirágzását éli, ami piszok jól áll neki. Mondjuk nekem mindig is a Pókemberekben látott Zöldmanó marad, ami nagyon úgy fest, így vagy úgy, de majdnem minden szerepében visszaköszön. Vagy ezt csak én látom így? Sok volt a falmászóból, mi?
Összegzés
A Rémálmok sikátora nekem baromira tetszett, de ez nem azt jelenti, hogy bárkinek ajánlom, ugyanis azért egyrészt nem teljesen hibátlan, másrészt olyan indokolatlanul hosszú (elméletileg kerek 150 perces), hogy akik nem fogékonyak a noir iránt, azok simán el fogják unni az életüket.
Főleg úgy, ha például még a régi vándorcirkuszok világa sem érdekel, akkor a mozi eleje meg a csattanó előtti rész rendesen egy esti mesének is felérhet. Láttam azért magam körül unott pofákat, úgyhogy tudom miről beszélek.
De ezeket leszámítva a film látványvilága egészen áll-leejtősre sikeredett, mivel nekem a noir és a vurstlik világa is bejön, egyik ámulatból estem a másikba, és akkor jött Bradley Cooper, aki élete formájában tündökölt, a többiekről nem is beszélve... szóval a Rémálmok sikátora összességében egy elég erős cucc lett!
Kicsit talán tényleg lehetett volna rövidebb, de az a baj, hogy akkor értjük meg a miérteket, akkor áll teljesen össze a kép, miután legördült a végefőcím, ugyanis olyan frappáns fináléval örvendeztetnek meg, hogy napokig nem fogtok magatokhoz térni.
Szóval, ha egy különleges alkotásra vágynátok a popcornmozik végeláthatatlan tengerében, akkor bátran lessétek meg a Rémálmok sikátorát, ugyanis minden megvan benne, ami egy klasszikusabb mozihoz kell. Viszont előtte szólok, ha kicsit sem kedvelitek a noiros beütést, netalántán a cirkuszos mozikat, akkor nagy ívben kerüljétek el, mert nincs az a nasimennyiség, amivel ezt a hosszúságot bírni lehet.
