A periféria (The Peripheral) kritika: izgalmas sci-fi-thriller, amely virtuális világokon keresztül játszadozik az elmétekkel
A periféria (The Peripheral) kritika: izgalmas sci-fi-thriller, amely virtuális világokon keresztül játszadozik az elmétekkel
A periféria (The Peripheral) kritika: izgalmas sci-fi-thriller, amely virtuális világokon keresztül játszadozik az elmétekkelKülcsín
Vagyis igazából végig képben voltam, de közben mégsem, mert folyamatosan adagolták az újabbnál újabb információkat, így sokszor azt sem tudtam, hol áll a fejem. Amikor azt hittem, hogy kiismertem a széria játékszabályait, a készítők felborítottak mindent, így kezdhettem az egészet elölről.
És ez olyan adrenalinpumpáló élmény tud lenni, hogy egyszer mindenkinek át kell élnie. De ne szaladjunk ennyire előre...
Szóval alapvetően élek-halok az olyan filmekért és sorozatokért, amelyek kellőképpen megdolgoztatják az agytekervényeimet. Hogy most krimi, thriller vagy éppen sci-fi nézése közben buherálnak az agyammal, az teljesen mindegy, a lényeg, az első percektől kezdve fogalmam se legyen, mi történik a képernyőn.
Majd apró nyomokat hagyva vezessék fel a nagy leleplezést, amely akkorát suhintson a buksimra, hogy a fal adja a másikat. Ha ez megvan, akkor elégedetten fogok csettinteni. Merthogy nem figyeltem eléggé, nem a megfelelő sorrendben raktam össze a kirakós darabkáit, így át lettem vágva, és ezt baromira élvezem!
Persze az ilyen produkciókban rejtély megoldása utána általában még nyitva hagynak egy vagy több kiskaput, amelyek másfajta magyarázattal is szolgálhatnak. Ekkor jön el a Google ideje, amely újabb teóriákat bedobva a buliba simán eléri azt, hogy még napokig, sőt, hetekig a látottakon kattogjak. Ilyenkor érzem leginkább azt, hogy egy adott mozira vagy sorozatra megérte rászánnom az időt.
A közelmúltban számos ilyen és ehhez hasonló trükkös alkotással találkoztam: többek között a Tenet, Az ördög órája, a Kilenc idegen, az Azt hittem, ismerlek és a Westworld is rendesen leamortizált.
Viszont, ha már Westworld, a produkció kitalálói újabb fondorlatos darabbal kívántak visszatérni a nappalikba, így tető alá hozták az azonos című, 2014-es könyv alapján készült szériát, A perifériát, amely szintén nem a könnyebben emészthető alkotások közé sorolandó.
Sztori
A történet szerint a nem túl távoli jövőben járunk, amikor is Flynne (Chloë Grace Moretz) és bátyja, Burton (Jack Reynor) azzal szereznek pénzt édesanyjuk gyógyszerére, hogy VR-kütyüket használva különböző játékokban pörgetik ki a legnehezebb szinteket, pályákat.
Erre felfigyelve egy rejtélyes társaság olyan ketyerét küld nekik, amely egy szupervalóságos világba repíti a használóit. Mivel sokkal ügyesebben bánik a kontrollerekkel, mint tesója, Flynne teszteli az új szerkentyűt, amely egy sor érdekes, ám mégis bizarr küldetésen vezeti végig.
A játékbeli figurája halálával aztán a lány különös hívást kap egy ismeretlentől, amely arra figyelmezteti, hogy veszélyben van az ő és családja élete. Na, és innentől szabadul el igazán az őrület...
Ki és mit akar tőlük? Miért akarják megölni őket? Mi olyat láttak, amit nem kellett volna? És mi ez a valósághű virtuális világ, ahol egyre több furcsaságra figyelnek fel?
Karakterek
Korábban egyáltalán nem szimpatizáltam Chloë Grace Moretzcel, ám A perifériában nyújtott teljesítménye olyan meggyőzőre sikeredett, hogy alig tértem magamhoz. Már rögtön, az első epizód első jeleneteiből levágós volt, hogy ebben a szériában valami olyasmit láthatok tőle, amit még korábban soha.
Nem tudom megmondani, pontosan mit, de valahogy más volt, mint korábbi produkcióiban: sokkal érettebben játszott, jól állt neki Flynne szerepe, láthatóan szuperül is érezte magát a bőrében, uralta a jeleneteit, és nyoma sem volt a jellegzetes idegesítő manírjainak.
Na jó, nem mindig tudta türtőztetni magát, de az esetek többségében hanyag eleganciával végezte a munkáját. Szóval Chloë Grace Moretz összességében tökéletes választás volt a főszerepre.
A testvérét játszó Jack Reynornek is megvoltak a maga momentumai, főleg amikor szuperkatona fokozatra kapcsolt, azokban a jelenetekben, mintha teljesen kicserélték volna, és olyan kisugárzása volt, hogy nem is értem, miért nem bukkant még eddig fel nagyobb blockbusterekben vagy akciómozikban.
A virtuális világban Gary Carr volt az, aki átvezette hősnőnket az útvesztőn, ám ettől függetlenül nem igazán sikerült kiemelkedőt nyújtania, JJ Field, Charlotte Riley és a Harry Potter-filmekből ismerős Katie Leung is simán lenyomták úgy, hogy sokkal kevesebb játékidő jutott nekik.
Összegzés
Szeretem az olyan alkotásokat, amelyek már az alapfelütésükkel képesek meglepni. Pont ez történt A perifériával is, amely a virtuális világokon keresztül mutat be egy olyan agyafúrt sci-fit, amilyet garantáltan nem láttatok még - legalábbis ilyen köntösben és mélységgel tuti nem.
A sorozat képes úgy odaszegezni a TV elé, hogy legszívesebben pislogni sem lenne kedvetek, és ezt feszült tempójával, kifogástalan képi világával és érdekes tudományos, illetve technológiai felvetésekkel próbálja elérni úgy, hogy közben igazából meg sem erőlteti magát.
A periféria nagyon egyben van, a színészek majdnem mind telitalálatok, jól működnek együtt, a CGI-jal sincsen probléma, és hogy korábban is jeleztem, a széria egyszer-kétszer izomból sokkolja a nézőket. Szóval van itt minden, mint a búcsúban.
Akik odavannak a sci-fikért és az okosabb sorozatokért, amelyek megtornáztatják a kobakokat, nekik A perifériánál jobb választást el sem tudok képzelni az elkövetkezendő időszakra, vagy úgy is fogalmazhatom, ennél jobb szériát mostanában nem fogtok látni. Szóval bátran tegyetek vele egy próbát, mert nem fogtok csalódni - azt is meg merem kockáztatni, hogy ütősebb lett, mint a méltán híres nagy, kalandparkos előd.
