Volsik János - ping-pong ikon az asztalon túl 
Volsik János - ping-pong ikon az asztalon túl
Volsik János - ping-pong ikon az asztalon túl János, kérlek, áruld el nekünk, hogy a kis Volsik Jani mikor és milyen módon került először kapcsolatba a sporttal?
- Nos, a kis Volsik Jani általános iskolás korában, ötödikesként 10-11 évesen ismerkedett meg a sporttal, egészen pontosan a vívással. Ekkor még asztaliteniszről szó sem volt! Őze Gyuszi bácsi volt az edzőm, és olyan ismert nevekkel, mint Hajnal Gábor és Veréczi Tomi, volt szerencsém együtt vívni. Ám ez csak négy évig tarthatott, mert hiába volt Veszprémben - oda jártam középiskolába - kiváló vívó élet, a kollégiumból nem engedtek ki az edzésekre. Ezzel együtt igazán komolyan nem foglalkoztam egyetlen sportággal sem, ugyanakkor kicsit szinte mindegyikkel, mert mindenevő voltam mindig is a sportot tekintve. Kipróbáltam a kézilabdát, a lövészetet és a kispályás focit is, egyebek mellett. Leginkább a kézilabdások között fordultam meg, ami Veszprémben nem is csoda, mert már akkor a sportág fellegvára volt, női és férfi vonalon egyaránt. Aztán akkor kerültem még közelebb a sporthoz, amikor benősültem egy olyan családba, ahol szinte mindenki ping-pongozott! Feleségem, az ő nővérei, és apósom is, aki fociban is nagyon jó volt, amit bizonyít az is, hogy a KAC-ban Czibor Zoltánnal játszott egy csatársorban! Aztán asztalitenisz játékos, majd edző lett, a Videoton elődjének, a VT Vasasnak volt akkoriban egy jó kis ping-pong csapata, amellyel még az NB I-ben is szerepeltek, csak az osztályozón bukták el a legmagasabb osztályban való szereplés lehetőségét. Később megszületett fiacskám, Tibor, aki szintén focista akart lenni, de apósom rábeszélte "ügyes cselekkel", hogy próbálja ki az asztaliteniszt, ami össze is jött, így ő visszament edzősködni Sárszentmihályra, ahol akkor jó kis csapat volt, Tibor fiam pedig egyre inkább elmélyült a ping-pongban. Én vittem ki rendszeresen edzésekre, így szépen lassan engem is megfertőzött a sportág, tulajdonképpen ekkor, így kerültem közelebbi kapcsolatba először igazán a ping-ponggal.
Én úgy tudom, korábban te magad említetted, hogy egy kisebb házi baleset is közrejátszott abban, hogy Tibi végül az asztalitenisznél kötött ki.
- Igen, valóban, történt ugyanis, hogy sokszor a lakásban rúgta a labdát az én kisfiam, a szobában, előszobában gyakorolt, ahol volt rá egy kis hely. Egyik ilyen alkalommal éppen apósommal passzolgattak egymásnak, amikor az én Tiborom egy igazán jól irányzott lövéssel kilőtte az előszoba ablakot. Anyósom akkor rögtön rendet is rakott, kijelentette, hogy itt aztán több foci nem lesz, kész, vita nincs! Ezt követően kezdett el rendszeresen kijárni Tibi a mihályi ping-pongosokhoz, apósom szárnyai alatt. Egy idő után a papa kijelentette, hogy ő aztán már nem akar tovább versenyekre járkálni a gyerekekkel, vegyem át ezt tőle, így aztán úgy kerültem rögtön a sportág sűrűjébe, hogy gondolkodni sem volt időm azon, mi is történt.
Mondhatom, annyit értettem a ping-ponghoz, mint "Hajdú a harangöntéshez".
Azon elmélkedtem, mit is mondjak én a srácoknak, akik már évek óta püfölték a labdát, velem ellentétben. Végül arra jutottam, hogy ha szakmai tanácsot nem is tudok nekik adni, motiválni, pozitívan gondolkodni és adott szituációban nyugalomra inteni tudom őket, közben pedig árgus szemekkel figyeltem a képzett edzőket, ők mit és hogyan csinálnak, illetve a szakirodalmat is olvastam szorgalmasan. Ez jól is működött az ifjabbaknál, de egy 17-18 éves fiatalnak már nem tudtam semmi olyat mondani, amit ő ne tudna. Fiamnak is adtam néha tanácsot, pl. előfordult, hogy megkérdeztem tőle: "Te látod, mi történik? Mire ő: "igen, bal kezes az ellenfél...!" ebből kiindulva már erre jobban figyelve le tudta hozni a meccset. Egyre jobban ment a dolog, jöttek az eredmények. Sajnos Mihályon közben megszűnt a ping-pong, mi is Tibivel és még néhány ügyes sráccal átjöttünk a Szondiba. Ekkor apósom kapacitált, hogy legyek játékvezető, de ehhez nem volt indíttatásom, viszont a klubnál voltak olyan gyerekek, akikkel, úgy láttam, hogy keveset foglalkoztak, ezért az ő istápolásuk felé orientálódtam, s szépen lassan azon vettem észre magam, hogy a Szondis "család" befogadott, nemcsak utánpótlás szinten, hanem a felnőttek is, akik - már a játékosok jelentős része - sorkatonaként szolgálta a sereg mellett a Szondit is. Attól kezdve máig ott is ragadtam. Jól mentek a dolgok, ám egyszercsak eljött az a pillanat, amikor megszűnt a sorkatonai szolgálat, így a honvédként nálunk ping-pongozókkal sem számolhattunk tovább. Hirtelen át kellett állni "saját termelésre", nekünk kellett kinevelni, igazolni a felnőttben NB-s osztályban bevethető asztaliteniszezőket. Addig nem igen voltak a saját bázison ilyen fiatalok, mondván, mi a fenének, itt vannak a katonák... Na, ekkor nem volt más választás, ki kellett alakítani a katonák nélküli Szondit. Ezzel együtt szépen csúszott le a csapat, az NB I/B-bél két év alatt az NB III-ig csúszott a gárda. Ezen a ponton, amikor kellett volna nevezni a következő idényre, két játékosunk - nem tévedés, kettő - volt a felnőtt keretben! Ekkor jött az isteni-baráti segítség: az egyik megmaradt spílerünk, a budapesti illetőségű Kondek Zoli jelezte, hogy a fővárosi ping-pongos baráti társaságával, kik nagy jó kis játékosok, lejönnének - de csak együtt - a Szondihoz. Ez mentett meg akkor minket a megszűnéstől, mert valószínűleg más választás haján nem tudtunk volna felnőtt csapatot kiállítani a bajnokságban. Ez sem volt egyszerű, mert Pájer János, az akkori edzőnk nem akart ezekkel a pesti srácokkal együtt dolgozni, így az akkori ügyvezető, Szabó-Bakos Tibor feltette nekem a kérdést: hogyan tovább? Végül az lett a megoldás, hogy az edző ment, én pedig megpróbáltam ezekkel a srácokkal dolgozni. Sikerült, semmi gond nem volt velük. A világbajnok legenda, Klampár Tibor fia, Kiss Balázs és még más, egyébként jó játékosok húzták a szekeret, ami olyan jól sikerült, hogy rögtön meg is nyertük az NB III-at, majd ott is a középmezőnyhöz tartozott. Eljött aztán az idő, amikor a fiam is visszatért Pécsről, jött egy másik kiváló ping-pongos, Éliás Attila, így velük már olyan ütős gárdánk alakult ki, amelyik újabb osztályt lépett. Néhány játékos elment, külföldre is igazolt egyikük, kiestünk, de aztán újra felkerültünk. Egy ideig közepes szinten "elvoltunk", akkor már a Hétvezér iskolában volt a bázisunk, amit nagyon szerettünk. Aztán jött a 2017-es év.
Ekkor, ha jól tudom, ismét jött az isteni segítség, egy olyan találkozás, ami elindította még feljebb a csapatot. Mi történt?
- Megkeresett Dunaújvárosból Jakab Gábor, aki előtte ellenfélként játékosként és edzőként egyaránt tevékenykedett. Ő kérdezett meg egy meccsünk után, hogy mit szólnék ahhoz, ha ő Fehérvárra igazolna? Persze, hogy nem mondtam nemet! Itt jegyezném meg, arra kifejezetten büszke lehetek, hogy én
30 év alatt soha egyetlen játékost sem csalogattam, hívtam a Szondihoz, mindig olyanok játszottak nálunk, akik szerettek volna ide jönni és ők jelentkeztek nálunk, nem fordítva.
Jakab lett az alapja minden idők egyik legjobb Szondijának, mert jött utána Domokos Győző, Engelmann Zsolt, Szabó Attila és Slett Jóska, Tibor fiam pedig már házon belül volt. Évről-évre léptek egy helyezést felfelé, ahogy kell: 3,2,1 - Extraliga! Szerencsénk is volt, mivel a PEAC II nyerte meg az NB I-et, ám a pécsi klubnak az első csapata már az első vonalban szerepelt, a szabályok alapján a második számú alakulat nem juthatott fel, így mögöttük végezve mi kaptuk meg a lehetőséget a legmagasabb osztályban való szereplésre, amivel éltünk is. Az örömön túl tekintve azonban látnunk kellett, hogy az Extraligához nem elég erős a keretünk. Egyedül Jakab Gábor ütötte meg a kívánt szintet és végül az ő ismeretségeit kihasználva tudtunk Dunakesziről igazolni egy tehetséges, fiatalt, Kishegyi Ákost, aki abban az időszakban az ifi ranglistán 5. volt, de még a felnőtt országos rangsorban is tízen belül állt. Rajta kívül a rutinos, már kevésbé aktív, korábbi országos bajnok, pécsi illetőségű Zombori Dávid volt az, aki még csatlakozott hozzánk, így, velük kiegészülve már alkalmasak voltunk a helytállásra "legfelül". Ekkor jött aztán derült égből villámcsapásként a COVID-járvány, ami felrúgott mindent, a bajnokságot többször megszakították, végül nem is fejeztük be a szezont, viszont a szövetség úgy döntöt, hogy nem lesz kieső, ellenben két feljutó igen, így bővült akkor 12 csapatosra az Extraliga. Ezt követően aztán már nem voltam sokáig aktív, mert egyre romlott a látásom, ami miatt sok problémám adódott, ezért úgy döntöttem, csinálja a továbbiakban a napi munka dandárját olyan, aki jól látja is, amit csinál... Ennek okán végül 2021-ben jeleztem a klubnak, hogy a magam részéről köszönöm, hogy itt lehettem, de nem tudom már úgy csinálni, ahogy azt a kihívások kívánnák, ezért a háttérbe vonulnék. 1990-től 2013-ig elnökösködtem a megyei szövetségnél is, aztán már csak a Szondira koncentráltam, 2021-ig.
Mérlegre téve azt a 40 évet, amit a sportágban eltöltöttél, kérlek, nevezz meg egy negatív és a egy pozitív momentumot, amelyek a legemlékezetesebbek számodra.
- Számomra a legnagyobb siker, a legfőbb pozitívum az volt, és máig is az, hogy ez a klub egyáltalán létezik. Nem volt egyszerű ezt elérni - és itt jön a negatív rész -, többször is nagyon "csehül" állt a szénánk, amikor nem volt játékosunk, amikor az adóhivatal felé nem tudtunk törleszteni, cserébe pedig még a ping-pont hálót is lefoglalták, mégis itt vagyunk most, a csapat él és ráadásként még az Extraligában szerepel. Ezt semmi sem tudja überelni.
Ez a bő négy évtized, neked mit adott a sportág részéről?
- Rengeteget. Egy olyan sportágba kerültem bele, amihez gőzöm sem volt, de egy olyan közösséget találtam, amelyben nagyon jól éreztem magam, élveztem, amit csináltam, és meg kell, hogy mondjam, rengeteg segítséget is kaptam, hogy jól tudjam csinálni, amit kellett. Az elején ugyan kicsit idegenül mozogtam a Szondi összeforrt közösségében, de aztán hamar belerázódtam mindenbe, amibe csak kellett. Kiemelném, hogy akkoriban csúcson volt a Szondi: a birkózóknál világbajnokok, olimpiai érmesek, magyar bajnokok voltak, Rácz Lajos, a Seres testvérek, a Vámos Peti, a kéziseknél válogatottak sora: Kontra, a Bartalos testvérek, Gede, Madár Imre és még jó néhányan, mi pedig "szegény rokonként" ott voltunk velük a magunk másod-harmadvonalbeli szerepléseinkkel. Ennek ellenére mindig segítettek nekünk, amikor kellett, nem csak azzal, hogy nem piszkáltak minket, hanem konkrétan pénzzel is, amikor arra volt szükség. Jó hangulat, jó közösség volt, nem véletlenül tartja amagát a mondás: aki egyszer Szondis lesz, az az is marad!
Valaha a 40 év alatt vettél úgy ütőt a kezedbe, hogy használtad is, hogy játszottál vele?
- Volt ilyen ötletem, de viszonylag hamar letettem róla, mert úgy gondoltam, hogy nem vagyok azon a szinten, hogy ne nevettessem ki magam a játékosaim előtt, magyarán nem akartam égetni magam.
Néhány gondolat erejéig beszéljünk a fiadról, aki amellett, hogy igen sokáig oszlopa volt a Szondinak játékosként, a nyomdokaidba lépett, hiszen már ő is vezető, ám nem a megyénél, egyből a legfelső szinten kezdett, hiszen immár ő a Magyar Asztalitenisz Szövetség alelnöke! Ki szokta kérni a véleményed a munkájával kapcsolatban?
- Nem! Egyáltalán nem, és ez jól is van így, a felelősség az övé, nehéz feladat is most a szövetség vezetésében ténykedni, hiszen vannak érdekes ügyek, megoldásra váró ügyek szép számmal, ez most nem az a helyzet, hogy egy jól funkcionáló szervezetben, olajozottan működő apparátus mellett lesz valaki vezető és a gyakorlatban nincs túl sok dolga, itt ez neki egyből a mélyvíz volt, jogászként is komoly fejtörést okozó feladatokkal. Egyébként is megvannak a maga elképzelései a vezetői munka kapcsán és azok nem mindig egyeznek az én véleményemmel. Persze meg szoktuk beszélni a dolgokat. Ő elmondja a maga véleményét, én elmondom a sajátomat, és ebben is maradunk. Én mindenesetre nagyon szurkolok neki, hogy lehetőleg minél simábban tudja megoldani a rá váró feladatokat, de be kell valljam, nem egyszerű.
Amennyiben adhatnál egy fontos tanácsot a mai fiatalabb sportvezetői generációnak a sportágban, akik pályájuk elején tartanak, mi lenne az?
- Mielőtt bármit kimondanak, mielőtt bármiről döntenek, számoljanak el tízig! Gondolják át a döntéseiket. Néha eredményre vezet a hirtelenség, az asztalra csapás adott esetben, de az átgondolt, higgadt döntés a jó döntés, ezt nem szabad elfelejteni. Időnként az sem árt, ha az ember visszalép egyet, netán kettőt, aztán indítja újra a dolgokat.
Elégedett vagy a sportágban eltöltött bő negyven évvel?
- Igen, határozottan igen! Ha csak azt veszem, hogy volt négy évtized, amikor jól éreztem magam a bőrömben, már nem lehetek elégedetlen. Ellenkező esetben nem is csináltam volna eddig. Szívesen, örömmel, nagy lelkesedéssel tettem, amit tettem, dacára annak, hogy valami olyat csináltam, amelyhez alapvetően nem volt előképzettségem, a sportágban nem volt előéletem. Ez rengeteg mindenen átsegített, akkor is, ha miden jól ment és akkor is, amikor nem.
Összességében kiderült, hogy akárhonnan is nézzük, előképzettség, játékosmúlt nélkül is volt vénád a munkádhoz.
- Valószínűleg, bár nem tudom honnan jött ez nálam, mivel a szüleim sem voltak nagy "sportmenek", de valahonnan jött, amit magam sem tudok, honnan. Ugyanakkor voltak jó példáim, mentoraim, akik időnként megfogták a kezem, ha kellett, ez fontos volt, hogy eljuthattam idáig. Tehát nekem, az én részemről minden rendben volt, szép volt, jó volt, kerek volt.
(Mátay Balázs)
