Úr Tibor - Bakonysárkányból a MÁV Előre csodájáig
Úr Tibor - Bakonysárkányból a MÁV Előre csodájáig
Úr Tibor - Bakonysárkányból a MÁV Előre csodájáigAlapvetően te sem vagy helyi születésű, ám fiatalon kerültél Székesfehérvárra. Hol és hogy kezdődött a focival való kapcsolatod és miként vezetett az utad kis szülőfaludból a nagyvárosba?
- Bakonysárkányi születésű vagyok én és a feleségem is. 14 éves koromtól vagyok fehérvári, akkor kerültem ide, mivel a Jáky technikumban tanultam tovább, az iskola kollégiumában laktam és a középiskolás bajnokságban játszottam a suli csapatával. Egészen vérre menő csaták voltak akkor a bajnokságban, a gépipari, a mezőgazdasági suliknak és más iskoláknak is komoly, jó csapatuk volt akkoriban. Ebben az időben keresett meg a Székesfehérvári Volán egyik vezetője, hogy igazoljak hozzájuk. Ez megtörtént, 15 évesen az ifihez kerültem, de 16 évesen már a megyei I. osztályú csapatban rúgtam a labdát.
Két évig fociztam a Volánban, amikor jött a MÁV Előre ajánlata, és adódott a lehetőség, hogy az akkor NB I/B-s, tehát másodosztályú csapathoz igazoljak. Megmondom őszintén egyszerű, falusi srácként kicsit meginogtam, mondjuk úgy, hogy kissé majrés gyerek voltam, nem is hittem, hogy én ezen a szinten focizhatnék, de aztán elfogadtam az invitálást és a Lokiba igazoltam. Valószínűleg nem véletlenül, mert éppen akkor igazolt át a Vidibe a bal oldali támadó, Tiber László, a későbbi remek, válogatott játékos. Nagy szerencsém volt, mert
a legelső másodosztályú bajnokimon a megyei lap a mezőny legjobbjának minősített, ami óriási dolog volt nekem, szinte csodaként éltem meg.
Alig telt el fél év, mivel jól ment a foci, be is vonultattak a kaposvári Táncsics SE-hez, ott húztam le a sorkatonai szolgálatot, de szép időszak volt, mivel többször behívtak a katonaválogatottba, így eljuthattunk külföldre, jártam Szíriában, Libanonban is két év alatt. Nagy dolog volt a szocialista időkben, hogy kimehettünk az országból. Amikor letelt a két éves szolgálati időm, akkor várt vissza a MÁV Előre, amely akkor éppen NB II-es volt.
Több NB I-es klub is hívott, de én annyira szerettem Fehérvárt, hogy nem akartam innen elmenni, ezért visszamentem a Lokihoz. Nem bántam meg, mert bár először kiestünk, de aztán a Siófok elleni osztályozón visszakerültünk, majd rögtön a következő idényben még feljebb léptünk, a Vác elleni sikeres osztályozó után már a második vonalban találtuk magunkat, hogy aztán történelmet írjunk az NB I-be kerüléssel, hiszen három év alatt három osztályt léptünk felfelé.
Az NB I-be jutást még Kerekes Imre bácsival értük el, ő volt az edzőnk, majd mivel nem volt meg az elő osztályhoz szükséges végzettsége, érkezett Szentmihályi Antal. Én különösen kedveltem az Imre bácsit, mert nagyon jó csapatot kovácsolt össze belőlünk és értett a játékosok nyelvén, ráadásul nagyon hitt bennünk, miközben mások nem. Sokan mondták, hogy úgysem jutunk fel, nincs is értelme, nem vagyunk alkalmasak az NB I-re.
Néhány ember bízott csak bennünk, de leginkább Imre bácsi és Dévényi Tibor ügyvezető elnökünk, aki nem tágított a kritikus hangok ellenére sem és mindent elkövetett, hogy megfeleljünk az első vonal követelményeinek, aminek a feljutás kivívásakor szinte semmiben sem felelt meg a klub. Kicsi volt a stadion, gyenge az egyéb infrastrukturális helyzet, talán csak a füves pályánk talaja volt igazán jó, de annak csodájára járt az egész mezőny, olyan minőségű volt a mi gyepszőnyegünk. Elmondanék egy jellemző történet:
a feljutásról döntő Ganz Mávag elleni idegenbeli meccsünk előtt, amikor sokan a háttérből azt sugallták, hogy nekünk nem biztos, hogy nyernünk kéne azon a mérkőzésen, Imre bácsi és Dévényi Tibi azt monda a buszon a meccsre utazva a főváros felé, hogy "gyerekek, mutassuk meg mindenkinek, hogy igenis alkalmasak vagyunk a feljutásra, verjük meg ezt a csapatot, kerüljünk fel!" És megcsináltuk!
Bekerültünk, de aztán borzasztó nehéz volt, mert a gólkirályunk, Fülöp Feri eligazolt az MTK-hoz, volt erre egy előzetes megállapodása a vezetőkkel, hogy elengedik, márpedig nélküle sokkal kevésbé voltunk támadásban hatékonyak. Az első két évben még sikerült megkapaszkodnunk az NB I-be, de aztán a harmadik esztendőben már nem sikerült megkapaszkodnunk, kiestünk.
Szégyenkezni valótok azonban nem volt, sőt! Ha az idegenbeli mérlegetek picit jobb, nem csak 3-4 pont jött volna össze "házon kívül", akkor ez a bennmaradás is összejött volna, s ki tudja, akkor meddig vitézkedik a társaság az első osztályban?
- Igen, sajnos ez így volt, most már így visszamenőleg ezen nem érdemes siránkozni, hogy miért alakult úgy, ahogy, de annyit azért elmondanék, hogy kialakult egy budapesti játékosokból és egy, a régi MÁV Előrésekből álló "frakció" a gárdán belül, volt egy komoly klikkesedés az NB I-ben Budapestről érkezett csapattagok és köztünk, régebbi Lokisok között.
Nem állítom, hogy ez vezetett a kieséshez, de semmiképpen sem volt egészséges ez az állapot, nem tett jót a csapategységnek. Mindazonáltal ez a három év volt pályám csúcsa, meseszerű esztendők voltak ezek, komoly nyomot hagytak bennem. Főleg az NB II-be való feljutás a Vác elleni osztályozón, majd az NB I első éve, amik igazán kiemelkedő emlékek számomra. Akikre leginkább jó szívvel gondolok vissza, a már említett Kerekes Imre bácsi, aki lehet, hogy szakmailag nem tartozott az elithez, de úgy össze tudta fogni ezt a társaságot, hogy éltünk-haltunk a klubért, a csapatért, és Imre bácsiért is mindent megtettünk a pályán.
Én úgy emlékszem vissza, mint a MÁV Előre akkori utánpótlás játékosa, hogy a Loki egy kifejezetten családias egyesület volt, egy igazi nagy család. Így láttad te is?
- Valóban olyanok voltunk, mint egy igazi kis család, ezt sokszor mondták is rólunk. Egymásért és a klubért küzdöttünk mindannyian abban a csapatban. Ez szakadt meg a végére, de szép volt, jó volt, úgy ahogy volt! A játékostársakról is csak elismeréssel szólhatok, komoly tudású társaim voltak, első helyen itt a Szabó Gyuszit és a Lechner Karcsit említeném.
Gyula csapatkapitánya és középső védője volt a MÁV Előrének, ő egészen különleges, kimagasló tudású játékos volt a maga posztján, ahogy a Lechner "Csóka" is remek labdarúgó, kiváló ember és barát volt. Nagyon sajnálom, hogy már nincsenek közöttünk, Szabó Gyulát a Covid-fertőzés vitte el, Csókát pedig az infarktus 2-3 éve. Mindenkit kedveltem, mindenkivel jó volt a viszonyom a csapatban, de ők különösen közel álltak hozzám.
Nagyon ifjonc voltam én még akkor, de szinte naponta figyelve az edzéseket, látva az összes akkori hazai meccset, s néhány idegenbelit, az már akkor teljesen egyértelmű volt számomra, hogy Szabó és Lechner is kiváló futballisták voltak. Szabó Kovács Józsi eleganciájával, technikásan irányította hátulról a csapatot, Lechnernek pedig párját ritkító rúgótechnikája volt.
- Egyértelmű, hogy ha nem éppen Kovács Józsi lett volna akkor a Vidi védelmének oszlopa, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy a Szabó Gyuszi ott kötött volna ki a piros-kékeknél. A Csóka egy csupaszív játékos volt, hajtott, küzdött végsőkig, és hajtotta a csapattársakat is, ő ilyen volt, nagyon jó srác! Szerette a sört is, dehát, ez nem volt egyedi és akkora baj sem, mert a meccseken mindig fitt és felkészült volt.
Számodra mi volt a legemlékezetesebb meccs, pillanat a MÁV Előre NB I-es időszakában?
- A Fradi ellen nyertünk, megvertük az Újpestet és a Vidit is, ezek számunkra olyan eredmények voltak, amiket alig hittünk el, főleg a Fradi és a Dózsa (Újpest) legyőzése hagyott bennem mély nyomokat,
annak ellenére, hogy például a lila-fehérektől az első egymás elleni újpesti meccsen nagyon kikaptunk. Nem is igazából csak azért, mert sokkal erősebb csapat volt, mint mi, hanem mert nagyon megilletődöttek voltunk, előtte mi például nem játszottunk villanyfényes mérkőzést, teljesen szokatlan volt számunkra villanyfényben focizni, maximum zseblámpa fénye mellett focizgattunk addig. Itt pedig jött a nagy világítás, kimentünk a stadionba, elkezdődött a meccs, mire megszoktuk, hogy mi is van, már három góllal ment az akkori bajnok...
Egy kicsit még lépjünk vissza az NB I előtti másodosztályú idény elejére. Újonc volt a Loki és tudjuk, nem sokan hittek benne, már szezon előtt is maximum a biztos bennmaradásra, nagyon jó esetben a középmezőnyre taksáltak benneteket, még csapaton belül is a többség azt hangoztatta - ahogy nekem Meggyes Laci elárulta - , hogy "csak maradjunk bent!". Hartyáni Gábor volt az - éppen akkor került át a Viditől hozzátok - aki azt mondta: "Nehogymár a kiesés ellen küzdjünk, ez a csapat sokkal többre hivatott, alkalmas a feljutásra is, célozzuk meg az NB I-et!". Te is így emlékszel, így volt?
- Így bizony! Hartyáni, Burka és Meggyes jöttek akkoriban a Viditől, komoly tekintélyük volt csapaton belül és komoly erősítések is voltak számunkra, azért is nagyon motiváló volt, amikor a Hartyáni Gabi kifejtette, hogy bizony jól lennénk mi az NB I-re is.
Ne feledkezzünk meg Dévényi Tiborról sem, akiről már volt szó, mint aki nagyon bízott, hitt a csapatban, bennetek ügyvezetőként. Ő a Loki NB I-be jutása idején az ország legfiatalabb ügyvezető elnöke volt a mezőnynek, ami még inkább kiemeli nagyságát, hiszen alig 30 évesen már 3 éves rutinnal a háta mögött, igen hatékonyan irányította ezt a "kis vasutas-munkás sportegyesületet a síneken túl", ahogy ő szokta szeretett klubját jellemezni. Gyakorlatilag ő volt az, aki 2012-es, igen korai haláláig (65 éves korában távozott közülünk) a hátán vitte, néha egészen kilátástalan helyzetben is a MÁV Előrét, alapvetően neki lehet köszönni, hogy egyáltalán ma még létezhet ez a sportegyesület. Így látod te is?
- Igen, nagyon jól látod, a Tibin nagyon nagy nyomás volt, főleg amikor már alakult az NB I-be jutásunk. Mi a MÁV Járműjavító Üzeméhez tartoztunk, ott voltunk állományban, s biztosan tudom, akkoriban sokat hallottuk ezt, hogy folyamatosan presszionálták még házon belül is a Tibit, hogy ne akarjon a csapat feljutni, mert úgyis rögtön kiesik, gyenge, stb. stb. Ahogy mondták: "csinálj valamit ezekkel, mert a végén még felkerülnek"... Ezért is említettem már, hogy ketten voltak, akik igazán bíztak bennünk és akarták az NB I-et, a Kerekes Imre bácsi és a Dévényi Tibi.
Kerekes Imre mellett volt még két kiváló edzőtök, akik az első vonalban irányították a csapatot, Szentmihályi Antal, akivel kétszer bennmaradt a társaság, majd Szőke Miklós, akivel végül kiestetek. Rájuk miként emlékszel, milyen szakemberek voltak?
- Szakmailag az én meglátásom szerint jók voltak, de Kerekes Imre bácsival szemben nekik a csapategységet nem sikerült megteremteni olyan mértékben, amennyire kellett volna egy hosszabb távú megkapaszkodáshoz, illetve azt is gondolom, hogy nem mindig választottuk a megfelelő taktikát. Szentmihályinál talán így utólag azt is el lehet mondani, hogy ő a pesti fiúkban jobban bízott, mint bennünk, de persze lehet, hogy tévedek, én mindenesetre így gondolom most.
Ez a MÁV Előre egy nagyon jó kis csapat volt, nagyon sajnáltam, hogy amikor kiesett a gárda, szétszéledt a társaság, szétesett a csapat. A Csóka elment Nyíregyházára, sokan más klubokhoz igazolt. Én például lementem Pétre, ott húztam le egy idényt - nem volt szerencsés döntés -, a budapestiek is mentek, amerre láttak, alig maradt néhány játékos a következő szezonra az addigi csapatból.
Pét után mi volt még a te pályafutásodban?
- Mivel én építész vagyok, elkezdtem dolgozni, az akkori Univerzál Szövetkezetnél mindjárt építésvezetőnek alkalmaztak, majd 1992-től már saját tulajdonú cégemet vezettem, ez mai napig így van, aktívan dolgozom.
Most is nagyon fittnek tűnsz, nagyon finoman van még némi sport, kocogás az életedben, vagy csak a séta fér bele?
- Séta az van! Elmegyek megnézem a munkahelyeket, ezek között sétálgatom már inkább, egyebet nem vállalok már, ennyi elég. Úgyhogy arra büszke vagyok, hogy immár több, mint 30 éve megvan a kis cégünk és dolgozunk, én ügyvezetőként a mai napig.
Családi vonatkozásokat tekintve van utánpótlás? Akad valaki az unokák között, akit egyszer a futballpályán üdvözölhetünk?
- Sajnos nem. Nekem egy lányom van, ő az ismert cukrász, Damniczki Balázs felesége, általuk két unokám van, így ők nem az én nevemet viszik tovább, de büszke vagyok rájuk. Van egy 18 éves Bálint nevű unokám, és a pici, a 12 éves Gergő. Bálint kézilabdázott, de olyan hirtelen megnőtt, hogy az ízületei nem bírták a terhelést, egyelőre ő nem sportol, a kicsi pedig tipikus mai gyerek, amikor csak teheti, nyomja a számítógépet és az okos eszközöket.
Amennyiben mérlegre teszed a pályafutásodat, nagyjából úgy alakult minden ahogy egykor eltervezted? Elégedett vagy a pályafutásoddal?
- Igen, mert amikor én bekerültem Fehérvárra és a középiskolás bajnokságban rúgtam a labdát, álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer NB I-es futballista leszek. Talán szerencsém is volt, mert akkoriban a különböző klubok vezetői járták a pályákat, nézték ezeket a középiskolás meccseket is, így kerülhettem én is képbe, hogy aztán 16 évesen már a megyei I. osztályban focizhassak, az öreg "Cseka" és baráti köre többször mondta is nekem akkoriban, hogy "Tibi, addig nem kerülhetsz be a csapatba, amíg meg nem iszol egy korsó sört".
Ez volt a beugró, de szerettek, a kollégiumba még kaját is hoztak nekem gyakran, és én is szerettem közöttük lenni. Szóval, ahogy én visszagondolok, minden így volt jó és szép.
(Mátay Balázs)
