3 hónapnál régebbi cikk

Tiber Krisztián - három osztály gólkirálya, aki "túl alacsony" volt a válogatottsághoz
·Sportlabdarúgás·Utolsó frissítés: undefined
Fehérvár Médiacentrum fotója
Mátay Balázs
Tiber Krisztián - három osztály gólkirálya, aki "túl alacsony" volt a válogatottsághoz
·Sportlabdarúgás·Utolsó frissítés: undefined

Vidi szívvel, focicsaládban született, legendák között nőtt fel, majd debütáló meccsén gólt rúgott az Újpestnek, mégis el kellett igazolnia a piros-kékektől, hogy később gólkirály legyen az élvonalban (is). A fehérvári sportikonokról szóló sorozatunk heti epizódjának főszereplője, Tiber Krisztián.

Alapvetően könnyű helyzetben vagyok, mivel egy környéken nőttünk fel, gyerekkorunkban a Mancz utcai bitumenes pályán és a környék füves terein is sokat rúgtuk együtt a labdát, amikor éppen nem volt edzésünk, mint igazolt játékos, és nem az iskolapadban ültünk. Később már sportriporterként, újságíróként és barátként követhettem igen közelről a pályafutásod. Mindazonáltal ez adja a nehézségét is a mostani interjúnak, mert hosszú órákon át tartó beszélgetésre elegendő tapasztalatom, élményem van veled kapcsolatban. Próbálok a lényegre koncentrálni, először is, az alapkérdés: mekkora hatása volt a foci iránti érdeklődésedre pici gyerekként annak, hogy édesapád, Tiber László a Vidi első sikerkorszakának kulcsjátékosa volt, válogatott támadó?

- Nagyon nagy. Lényegében szó szerint legendák között nőttem fel, hiszen édesapám 5 évesen már vitt ki magával szinte minden nap edzésre, nekem természetes volt, hogy Karsai, Kovács József és a többi legenda - hosszasan lehetne sorolni itt a neveket, de nehogy kihagyjak valakit, inkább ettől eltekintenék - között töltöttem napjaim egy részét, így az már nagyon korán eldőlt, hogy - bár édesanyám nem volt ettől felhőtlenül boldog, hiszen egy focista férj mellé kapott egy szintén labdarúgással fertőzött fiút is -, a foci lesz az én utam, főképp, mert nemcsak szerettem ezt a játékot, de szorult belém némi tehetség is talán.

Itt megjegyezném, hogy nekünk megadatott, hogy magyar, sőt, helyi legendák legyenek a példaképeink, mert ez az elmúlt 30 évben teljesen áttolódott a külföldi sztárok irányába, ami nem baj, hiszen én magam is nagyon kedvelem régóta pl. Cristiano Ronaldo játékát és azt a rettentő kemény munkát, azt az utat, amivel és ahogy eljutott a világhírnévig. Talán most Szoboszlai Dominik népszerűsége újra a hazai példaképek irányába tereli a mostani srácokat, lányokat. Abban a tekintetben is szerencsés voltam, hogy kiváló szakemberek kezei között pallérozódhattam, már 10-12 évesen olyan játékostársakkal egy csapatban, mint Halmai Gábor, Vajda Gusztáv, Bekő Balázs, Poór Andris, Szabó Máté, Takács Lajos, akik mind eljutottak később az NB I-ig, Halmai Gabi pedig sokszoros válogatott is lett. Annyira szoros baráti kapcsolat van máig közöttünk ezzel a régi csapattal, hogy minden évben, a karácsony előtti időszakban összejövünk egy kis múltidézésre, megemlékezünk egykori kiváló edzőinkről, Ispaics Tiborról, Szőke Miklósról, Jung Józsefről és természetesen Takács Lajosról, egykori csapattársunkról, a villámléptű közönségkedvenc Vidi szélsőről, aki fájóan korán távozott közülünk.

Fiatalon, 21 évesen góllal mutatkoztál be a Vidiben, ám hiába az Újpestnek lőtt szép találat, csak néhány meccs jutott nekem az első csapatban, így távoztál, hogy aztán a néhány éven belül körzeti riválissá váló Gázszer FC-ben előbb NB II-es, majd NB I-es gólkirály legyél. Mennyire volt fájó akkor az neked, hogy a nevelőklubodban nem kaptad meg azt a lehetőséget, amire a tehetséged predesztinált volna, és amit pl. édesapád anno megkapott, amikor a MÁV Előrés időszak, majd a Bp. Honvédból történt leszerelését követően megérkezett a klubhoz?

- Ez egy fájó pont az életemben. Az ember, ahol végig járja a szamárlétrát, a klub, amelyhez kicsi gyermekkora óta ragaszkodik, amelynek színeiben bemutatkozik, ráadásul góllal az NB I-ben, az számára mindennél előbbre való. Aztán ez a klub mond le róla, ez kétségkívül fájdalmas.

Ha már szóba került, emlékszel az első NB I-es meccsre, gólra?

- Naná! A Sóstón a temető felőli kapura támadtunk, oda rúgtam az elsőt 1993 őszén. Csereként álltam be az Újpest ellen a hajrára, még arra is emlékszem, hogy a Pálfi Laci helyére, aki szintén nagyon tehetséges játékos volt, még nálam is fiatalabb.

Egy szöglet utáni kipattanó labdát rúgtam egyből a 16-osról amolyan "félbeesős kapáslövéssel" a bal felső sarokba, ráadásul jobb lábbal, ami jóval gyengébb, mint a bal, olyannyira, hogy emlékeim szerint hasonló gólt jobbal ezen kívül soha nem is lőttem.

Szóval ez után főleg azt gondoltam, hogy a pályafutásom egyenesben van, egyre több lehetőséget kapok, de pont nem ez történt, az akkori vezetés nem becsülte meg a saját nevelésű tehetségeket, velem együtt több más szépreményű labdarúgó távozott a klubtól. Nekem ez mélyütés volt, hiszen ragaszkodtam a Vidihez, utánpótlás szinten mindent megnyertünk, amit lehetett, bajnoki címeket, nemzetközi tornákat, nem igazán értettem, miért nem bíztak bennünk.

Itt érkezünk meg a Gázszerhez, bár előtte játszottál másutt is, de kétségkívül ez az időszakod volt a pályafutásod csúcsa. A csapat 3 év alatt menetelt a megyétől az első vonalig, te NB II-es, majd NB I-es gólkirályi címet nyertél, futott a szekér. Az pedig külön érdekesség és párhuzam, hogy ott, azon a MÁV Előre pályán játszottatok a másod, majd az első osztályba jutás idényeiben, amelyen 1977-ben a Loki is hasonló tettet vitt véghez, első fehérvári csapatként. Azóta sem volt hasonló bravúr a helyi és a megyei fociban, ráadásul személyi összekötés is volt a két bravúrgárda között, hiszen a MÁV Előrével még játékosként ért fel a honi élvonalba, míg veletek már vezetőedzőként volt a bravúr kovácsa Hartyáni Gábor. 

- Valóban. Neked is a MÁV Előre szívügyed, jól tudom, gondolhatod, nekem mit jelentett ez a siker ott azon a Takarodó úti pályán. Szóval előbb a Vidi után elkerültem Velencére a harmadik vonalba, majd egy rövid időt alacsonyabb osztályú osztrák klubnál is eltöltöttem. Akár el is kallódhattam volna, de nem így történt. Az akkor még Velencetours néven futó agárdi székhelyű klub éppen feljutott a megyéből a harmadosztályba, amikor - már nem először - megkeresett és a csapatához invitált Németh László elnök úr, aki kerek perec közölte, hogy ennyiszer még játékost nem hívott, és ez az utolsó (a harmadik volt konkrétan) invitálása, ha nem akarok ott játszani, fájó szívvel, elfogadja, de most már döntenem kell.

Elfogadtam az NB III-as idény téli szünetében, 1996 januárjában az ajánlatot, és hogy jól döntöttem, bizonyítja a csapat azóta sem überelt sikersorozata és a saját egyéni sikereim is. Páratlan a hazai foci történetében - és azt hiszem, egy darabig így is marad -, hogy egy gárda három év alatt ugrik három osztályt. A kettőre is csak a MÁV Előre volt képes, illetve nemrég a Kecskemét, de ők nem a pályán harcolták ki az NB II-be jutásukat, hanem az Iváncsa visszalépése okán.

Csatár sem volt más, aki az NB II után rögtön az NB I-ben is gólkirály tudott lenni.

- Igen, először toronymagasan megnyertük az NB III-at, már ott is fél szezon alatt sikerült 8-10 gólt szereznem, majd a második vonalban, az akkor kétcsoportos NB II-ben jött a gólkirályi cím 18 találattal, majd egy évvel később már az NB I-ben 20 góllal az újabb cím. Az NB II-ben tudtuk, hogy hiába vagyunk újoncok, olyan erősségű keretünk van, amely bárkivel felveszi a versenyt és akár a feljutást is elérheti. Az őszi szezon után fokozódott az étvágy, már játszottunk mindenkivel, jól álltunk, s a folytatás is remekül sikerült, így már fordulókkal a szezon vége előtt bebiztosítottuk a Százhalombatta elleni meccsen a bajnoki címet és a feljutást. Egy olyan csoportban értük el mindezt, amelyben a Dunaferr, a Paks, a Kaposvár, a Tatabánya, a Sopron, a Pécs, a Soroksár vagy a Budafok is szerepelt, komoly múlttal rendelkező riválisok, akik jelentős konkurenciát jelentettek. Az első osztálynak már úgy vágtunk neki, hogy biztosan maradjunk bent, de végül úgy lettünk nyolcadikok, hogyha az utolsó meccsen megverjük a Sóstón a Fradit (Németh elnök úr külön célprémiumot is feldobott siker esetére), akkor a 6. pozícióban zárunk. Végül 2-0-ás félidei vezetésünk után kicsit elfáradtunk és minőségi cserékkel, az ifjabb Albert Flórival és Horváth Ferikével kiegyenlített a Ferencváros, így "csak" a 8. hely lett a miénk, ne feledjük, akkor még 18 csapatos volt az NB I... Végig kiegyensúlyozottak voltunk, nem csúsztunk ki az első 10-ből egyszer sem, ha jól emlékszem, szóval nagy siker volt ez a szezon.

Már rögtön az első meccsen letettétek a névjegyeteket, miként te magad is, mivel a mesterhármasoddal vertétek 4-0-ra a néhány évvel korábbi bajnokot, a Vácot.

- Egy négyessel kezdtünk valóban, akkor volt még az a rendszer, hogy a Szaknévsor, amely a tv-közvetítéseket is támogatta, mindig díjazta a forduló legjobbját, ha jók az emlékeim, 25 ezer forinttal. Az én drága Földes Gabi barátom, csatártársam, akit neked nem kell külön bemutatni, na ő volt az, aki odaállt elém a meccs után és a maga sajátos humorával közölte, hogy kéri a részesedését a pénzből, mivel az ő segítségének is köszönhettem a mesterhármasom, mondván, ő kihagyta a helyzeteit, hogy én berúghassam. Amúgy az egy nagyon egysíkú meccs volt, amit kapura küldtem, be is ment.

2-2 lett az a meccs, de ami nekem főképp emlékezetes, az a találkozó utáni "megkoronázásod" és a hozzá tartozó sajátságos "szertartás". Akkor és ott éreztél némi elégtételt, hogy a Sóstón koronáztak gólkirállyá, de nem a Vidi színeiben?

- Nyilván, nem tagadom, átfutott bennem hasonló gondolat, de nem úgy mentem neki az idénynek, hogy hűha, most aztán én leszek a gólkirály. Éreztem magamban a kellő képességet, jó formát a gólszerzéshez, de mindig csak a következő meccsre koncentráltam, s arra, hogy a csapat legyen sikeres. Az a csapat, amely nélkül én sem lehettem volna gólkirály. Az a játékstílus, amit akkor a Gázszer játszott, az nagyon klappolt nekem, passzolt az én stílusomhoz, ez által hihetetlen sok segítséget, rengeteg jó labdát kaptam a társaktól, Dvéri Zsolttól, Toldi Gabitól, Nagy Lajostól és a már említett csatártársamtól, Földes Gabitól.

Ez egy sikerre éhes, dacos garnitúra volt, akik közül sokan a korábbi klubjuknak is bizonyítani akartak, hogy nem volt jó húzás róluk lemondani, ami szerintem sikerült is, az idő és az eredmények minket igazoltak. Az kétségkívül bántott, hogy ezeket a sikereket nem a Vidivel élhettem át, de azért az első NB I-es gól és a sikeres bemutatkozás így is megadatott nekem a piros-kékekkel, ami szintén szép emlék.

Ha már Gázszer, éppen a napokban láttam a közösségi profilodon, hogy posztoltál néhány friss képet a Stadler stadionról, ahol a második NB I-es idényében hazai pályán játszott a csapat, miközben továbbra is a MÁV Előre pályán edzett. Véletlenül ejtettétek útba a pároddal Akasztót, vagy tervezett látogatás volt?

- Nagyon régóta nem jártam ott, éppen 25 éve, nem utolsó sorban az emlékek miatt, mivel akkor még egy nagyon szép, modern stadion volt ott, de aztán amikor Stadler Józseffel kezdődtek a gondok és a létesítmény is gazdátlanná lett, majd az enyészeté, akkor egyszerűen nem volt lelkem visszamenni oda, kellett egy kis idő, hogy ezt meg tudjam tenni. Erre most került sor. Sok szép emléket tudtam felidézni, mert bár tartottam tőle, hogy csak kívülről láthatjuk, senki sem őrzi, így egy,

a lelátó mellett kivágott kerítésrésznél be tudtunk jutni a pályáig, hogy néhány percig adózhassak a régi szép pillanatoknak. Még hibátlanul ott van a lelátón a Hajrá Stadler, Hajrá Gázszer felirat is. Rögtön eszembe jutottak a gólok, kihagyott helyzetek, győzelmek,

és az is, amikor Májer József szakosztályvezető megköszöntött a 100. NB I-es meccsem apropóján egy szép herendi porcelánnal, előjöttek a meccsek előtti összetartások emlékei, amikor a stadionban található sportszállóban laktunk, pihentünk, de néha éjjel fogócskáztunk is, mint gyerekkorunkban, tényleg szép emlékek kötnek ehhez a sportkomplexumhoz, amelynek aljában a konyhán nagyon finoman főztek Stadler Józsi bácsi anyukája vezérletével. Szinte egy lagzi volt egy-egy meccs után ott, igazi lakodalmi hangulat. Keceli Gázos Bikák néven egy B-közép is alakult, amely nekünk szurkolt minden hazai mérkőzésen.

A Gázszeres időszakkal zárult le a Fehérvárhoz, Fejér megyéhez köthető pályafutásod, mert aztán a Vasashoz, majd Debrecenbe, később Sopronba igazoltál, levezetésként pedig újra jöttek az osztrák alacsonyabb ligák és a magyar "mennyei megyei". Ezekről az évekről milyen emlékeid vannak?

- Amikor a Gázszer felett már gyülekeztek a sötét felhők, Németh elnök úr jelezte, hogy van megkeresés a Vasastól, hogy igazoljak oda, és mivel ő őszintén megmondja, hogy már nem tudja sokáig egyedül a kis cégével fenntartani a klubot, elmehetek, ha úgy döntök. Ha akkor nincsenek ezek a problémák, eszem ágában sem lett volna elmennem a Gázszertől, így viszont elfogadtam az angyalföldiek ajánlatát, aláírtam a Vasashoz. Nem volt rossz éra az ott töltött két szezon, hiszen mindkétszer bronzérmesek lettünk, remek játékostársakkal, edzőkkel dolgozhattam, nemzetközi porondra is kiléphettünk, ahogy a DVSC-vel is. A Vasasos időszak végén majdnem a ZTE-hez igazoltam, amely aztán a következő idényben bajnok lett. A Vasasnál már együtt dolgozhattam a második szezonban Bozsik Péterrel, akit remek szakembernek tartok, bízott bennem, jól is teljesítettem akkor, amikor ő volt a trénerünk, emberként is kiváló, ő hívott a zalaiakhoz, akik éppen vele álltak megegyezés előtti fázisban, de még nem volt biztos, aláírt vezetőedzői szerződése, így - mivel a debreceniek felé már nem lehetett tovább húzni a válaszadást -, azt tanácsolta, hogy menjek a DVSC-hez, később még dolgozhatunk együtt. Így is történt, bár a közös munka később sem jött össze, mivel hajdúságiak nem engedtek el, amikor Peti újra hívott, de azt is le kell gyorsan szögezni, hogy egy nagyon jó kis csapatba kerültem Debrecenben is, amely kiváló és jelentős szurkolói bázissal rendelkezett, éppen akkor, amikor csak azért nem estek ki az NB I-ből, mert a másodosztályból a jogosult BKV Előre nem vállalta az NB I-es indulást. A Magyar Kupát azonban megnyerte a Loki, így indulhatott az UEFA-kupában, ami számomra vonzó volt, mivel a Vasasnál már belekóstoltam a nemzetközi légkörbe. Nem is csalatkoztam, hiszen egy remek kis UEFA-kupás szereplés kerekedett ebből, csak az akkori francia élvonal egyik legjobbja, a világbajnokokkal felálló Bordeaux tudott minket megállítani, de nem túl könnyen. Kint simán kikaptunk 5-1-re, pedig nekem sikerült egyenlíteni 0-1 után, sőt, ha szerencsém van, vezethettünk is volna egy újabb gólommal, de a fejesem nem ment be, aztán jött még a félidő előtt egy kiállítás és a hazai vezető találat, ezt követően pedig fejben és fizikálisan is elfáradtunk, végül 1-5 lett. A visszavágón viszont nem voltunk távol a csodától, hiszen a 70. percben már 3-0-ra vezettünk és ha még egyet rúgunk, akkor az idegenben szerzett gólommal tovább is jutottunk volna. A csoda kapujában álltunk, de sajnos elfáradtunk, a portugál sztár, Pauleta szépített, így végül a Bordeaux ment tovább, de mi büszkék lehettünk a teljesítményünkre.

Az aktív pályafutásod befejezése óta sem változtál semmit, súlyodnál vagy, kondizol, edzősködtél utánpótlásban a Vidinél, a megyeiben Pátkán, most gyerekeknek tartasz egyéni képzéseket. Hogy érzed magad a bőrödben manapság?

- Én most nagyon jól! A csapatnál való edzősködés egyáltalán nem hiányzik az életemből. Sopronban éltem 20 évig, miután Debrecenből oda kerültem a Paks mai trénere, Bognár György hívására. 20004-ig játszottam ott, sokat voltam sérült, keveset játszottam, így aztán jöttek osztrák és magyar alacsonyabb osztályú kihívások, de a hűség városához én is hű maradtam, bár rendszeresen jártam haza Fehérvárra, szüleimhez, nagymamámhoz, akit nagyon szerettem, pici korom óta istápolt, sokat köszönhettem neki. Szóval a munkám és a foci miatt ott ragadtam két évtizedre Sopronban, ahonnan átjártam az osztrák alsóbb ligákba focizni különböző csapatokban, közben beletanultam az utánpótás edzőségbe, amit ugyancsak nagyon megkedveltem, végül pedig már a hegykői megyei csapatban voltam játékos és edző, illetve együtt a kettő is. Nagyon megszerettem azt a kis települést, sok barátra leltem, ezer szállal kötődöm oda is. De sok volt a leterheltség, így - ezért is - hazaköltöztem három évvel ezelőtt Székesfehérvárra, ahol a Vidi utánpótlásában kezdtem el dolgozni, de voltak olyan dolgok, amikkel nem tudtam azonosulni, ráadásul nem akartam már egy héten hat napot a focipályán, illetve mellette tölteni, így aztán a klubtól eljöttem, de már előtte elvállaltam a megye II-es Pátka irányítását, de az sem tartott sokáig, mert nem úgy sültek el a dolgok, ahogy kellett volna. Kis pihenő után aztán belevágtam az egyéni képzéses munkába,

csináltam egy kis focisulit. Már egyáltalán nem vonz, hogy csapatnál edzősködjek. Jönnek a gyerekek, vannak "fiaim, lányaim", kisebbek, nagyobbak, velük dolgozom különböző időpontokban itt nem messze, ahol lakunk, a Kelemen Béla úti műfüves pályán. Élvezem, mert nem azt kell nézni - én legalábbis nem azt nézem- , hogy ki igazán tehetséges, kiből lehet jó játékos, csupán azt szeretném elérni velük, náluk, hogy szeressék, élvezzék a focit, a sportot,

ne a telefont és az okoseszközöket nyomkodják, nincs tv előtt ücsörgés, Play Station, hanem a szabad levegőn mozogjanak. Ki mikor ér rá, akkor jön, én nagyon szeretem ezt csinálni. Van kb. 20 "gyerekem", remélem ez a szám még bővül, mert lemorzsolódás is lesz, jó, ha minél többen vagyunk.

Összességében tehát, ha visszagondolsz arra a pályára, amit befutottál, mondhatod, hogy elégedett vagy?

Nyilván az aktív élvonalbeli pályafutásom kapcsán csak részben, hiszen azon a csalódáson túl, hogy a Vidiben csak fiatalon, néhány meccs adatott meg nekem, amikor a csúcson voltam, NB I-es gólkirály, akkor is csak a kerettagságig jutottam, de magamra nem ölthettem a magyar felnőtt válogatott meggypiros mezét. Ebben érzek némi párhuzamot köztem és a legendás UEFA-kupa döntős Vidi gólkirálya, Szabó József között, mert talán mi ketten voltunk azok a hazai foci eddigi történetében, akik NB I-es gólkirályként nem léphettünk pályára a nemzeti csapatban. Persze, nem mérem magam a klublegendához, de a szituáció ugyanaz.

Azért, mert 169 cm. magas vagyok, nem jelenti azt, hogy ne lettem volna alkalmas a válogatottságra. Mert nagyjából ez volt a fő indok, de azt hiszem ebben benne van az is, hogy akkoriban a Gázszer elnöke, Németh László nem támogatta a kapitányi kinevezése előtt Bicskei Bertalant, ennek vagyok, voltam az áldozata...

Mindezek mellett egy jó külföldi szerződés is hiányzott, azt gondolom, ha akkoriban mai szintű játékosmenedzselés folyik, nem "lúzerek" próbálkoztak volna menedzserként tetszelegni, akkor egy török vagy görög bajnokságban, élvonalban simán helyem lett volna valamelyik csapatban. Szóval jórészt elégedett lehetek, de leginkább az elmaradt válogatottság okán van bennem hiányérzet, mert akár így, akár úgy, de megérdemeltem volna legalább egy lehetőséget regnáló hazai gólkirályként.

(Mátay Balázs)

Legnépszerűbb
Fehérvári hasznos infók
Hasonló cikkek