Matus Gábor, az első fehérvári felnőtt kosárlabdabajnok
Matus Gábor, az első fehérvári felnőtt kosárlabdabajnok
Matus Gábor, az első fehérvári felnőtt kosárlabdabajnok– Te vagy az első fehérvári, aki ebben a sportágban helyi csapat színeiben ért fel a csúcsra. Anno, a sok akkori nagynevű, válogatott játékos mellett hogy élted meg ezt a helyzetet az Albában, az akkori Albacompban?
– Nekem ez nagyon nagy élményt jelentett. Egyébként
függetlenül attól, hogy a csapattársak jelentős része nem fehérvári volt, ez a csapat egy nagyon fontos lépésnek bizonyult ahhoz, hogy többen is közülük máig kötődnek a városhoz, a csapathoz, a fiataloknak pedig, akik még kevés szerepet kaptak akkoriban felnőtt szinten, jó fejlődési, tanulási lehetőség volt az első sikeres Alba.
Én kivételezett helyzetben lehettem a helyi kosárlabdában, hiszen előtte volt egy jó Videoton, egy Építők, amelyből lett az Albacomp, és azokban a csapatokban lényegesen több helyi srác pattogtatott, de nekik nem adatott meg egy ilyen siker, mint ami nekem.
– A te esetedben sem megkerülhető a kezdetekre vonatkozó kérdés: hogyan, minek vagy kinek az esetleges ráhatására vagy példájára estél szerelembe a sportággal?
– Nálam nem volt ezzel gond, hiszen a családban sokan kosaraztak, édesanyám, a nagybátyáim és az unokatestvéreim is űzték a sportágat, én is labdával keltem reggel, feküdtem le este, nem volt kérdés, hogy ez lesz az én sportágam. Emlékszem még, hogy kisgyerekként láttam Építők-meccset a Pintér Károly Művelődési Ház udvarán, aztán a hetvenes évek végétől az akkor épült új Építők-csarnokban, amely a mai Alba-csarnok első verziója volt, amit máig néhányszor bővítettek, átépítettek. Akkoriban még működött a városi sportiskola, ott kezdtem, és - ha jól emlékszem, 1978-ban - Fazekas Ervin bácsi volt az első edzőm.
– Tehát te is azok közé tartozol, akik Ervin bácsi védőszárnyai alatt kezdték a pályafutásukat.
- Igen, de itt említeném Nagy Sándort is, aki ugyancsak sokáig terelgetett a pályán. Ők ketten voltak leginkább meghatározók az utánpótlás években. A Sanyi bácsi egyébként ma itt dolgozik nálunk az akadémián. Voltak még mások is, de senkit sem szeretnék kifelejteni, így mellőzném a további nevek sorolását.
– Találtam az interneten egy régi ifi vagy serdülő csapat fotóját, aminek Nagy Sándor volt az edzője, s amelyen te is ott vagy, melletted pedig még többen olyan ismerős arcok, akik eljutottak felnőtt szintre. Kik voltak azok a régi csapattársak, akikből - ha nem is itt, helyben - élvonalbeli kosaras lett később?
– Eleve nekem voltak olyan csapattársaim, akik idősebbek voltak nálam, tehát a két évvel idősebb korosztállyal szerepeltem országos mini, serdülő és ifi kupán. Ebben a csapatban voltak páran, például Rajkó Zsolt, aki játszott felnőttként is itt Fehérváron, Kozma Tamás, aki elkerült ugyan innen, de játszott az első osztályban, ha jól emlékszem, Szombathelyen. Illetve Márton Zoli volt még, aki pályára lépett az A-csoportos Albában, éppen az első bajnoki címeket szerző csapat korszaka előtti években. Voltunk tehát néhányan, akik a legmagasabb bajnoki szintig eljutottunk ebből az 1970-71-es születésű korosztályból. Úgy tudom, hogy abból a csapatból, az egykori utánpótlás társak közül a többség itt él ma is a városban, de nincs különösebb és folyamatos kapcsolatunk egymással, viszont, ha valamilyen apropóból összejövünk, akkor nagyon jókat beszélgetünk. Van miről, hiszen a mi csapatunk egy kiemelkedő társaság volt, de összességében is az akkori városi sportiskolás utánpótlásbázis lány és fiú vonalon egyaránt sikeresen működött. Mi például OSK-t (Országos Serdülő Kupa) nyertünk, az akkori nagy fővárosi bázisok csapatait, a MAFC-ot, KSI-t pedig magunk mögé utasítottuk a bajnokságban, tehát fogalmazzunk úgy, hogy voltak már akkor jelei annak, hogy jól választottam sportágat.
– Arra emlékszel, hogy miként kerültél fel az első csapathoz, a felnőttekhez? Illetve ami még érdekesebb kérdés ezzel összefüggésben, hogy miért lettél te az az egyetlen helyi srác, aki meg tudott ragadni abban az egyre sikeresebb Albában, amely aztán a kilencvenes évek végén zsinórban három bajnoki címet nyert? Kitartóbb, tehetségesebb voltál picit, mint a kortársak, vagy netán szebben fésült frizurával rendelkeztél, szóval mi volt a döntő ok, hogy éppen te lehettél a kiválasztott?
– Na, az biztos, hogy utóbbi, a szebben fésült frizura nem lehetett ok... Alapjában véve a sportiskolában ez akkoriban úgy működött, hogy a kiöregedő korosztály egyik fele az akkoriban még első számú fehérvári csapatnak számító Videotonhoz került, a másik fele pedig az Építőkhöz. A mi korosztályunknál úgy jött ki, hogy a Videotonhoz kerültünk, így én is, annak ellenére, hogy családilag és úgy egyáltalán is szinte minden az Építőkhöz kötött. 1987-88-ban Madocsai Miklós volt a Vidi felnőtt edzője, ő vett számításba először a keretben, aztán a következő idényben már Guóth Iván irányította a Vidit, nála mutatkozhattam be tétmeccsen is a felnőttek között. Ezt követően a rendszerváltás környékén az erős háttérbázist jelentő gyár gyengülésével, szétesésével már nem volt igazán támogatója a klubnak, így a sportegyesület is komoly károkat szenvedett. Ekkor jelent meg támogatóként az Építőknél az Albacomp, amely által elindult a csapat azon az úton, amely végül a Farkas Sándor-féle gárda sikerkorszakához vezetett. Én is az Albacomp beszállását követően - egyéves honvédos kitérőm után - kerültem a klubhoz, így az 1991-92-es szezontól mindvégig albacompos voltam. Ekkor voltam 21-22 éves, és már sztenderden játszottam. Aztán jött az 1997-1998-as idény, amikor már itt volt Dávid Kornél és Farkas Sándor, mint vezetőedző akkor először nyertünk bajnokságot. Előtte történt meg, hogy
váltottunk légiósok terén, és a korábbi keleti játékosok helyett már jöttek amerikaiak is, akik sokat lendítettek a minőségen és segítettek a Nagy Gábor elnökünk által felvázolt terv realizálásában, ami arról szólt, hogy fokozatosan lépünk előre szezonról szezonra, megcélozva a csúcsot, a dobogót és a bajnoki címet.
Ez bejött, mert volt 7., majd 6. és 5 hely, aztán bronzérem és 4. hely, ezek után érkeztünk meg egy nagy ugrással, már amerikai légiósokkal az első aranyéremig.
– Valóban, olyan remek légiósokra emlékszem, akik a Farkas-érában itt megfordultak, mint a közönségkedvenc Robert Shannon, Blanks vagy éppen Maroney, aki rendkívül hatékony volt a palánkok alatt. Tehát kimondhatjuk, hogy a bajnoki címhez vezető úton kulcstényező volt a tengerentúli légiósok leigazolása?
- Is, mert azért előtte sem voltunk éppen gyengék a kilencvenes évek első felében a Trusin, Szizov, sőt már előtte a Zdenek Böhm, Jekabsons-féle csapattal sem, de
azt a modern kosárlabdát, amit nálunk Farkas Sanyi honosított meg, a látványos, gyors, agresszív játékot, azt igazán az amerikai légiósok érkeztével tudtuk megvalósítani olyan szinten, hogy az élre tudtunk lépni. Ezt a riválisok nehezen, de inkább egyáltalán nem tudták lekövetni, nem tudtak ezzel úgy lépést tartani, ahogy szerettek volna, ez jelentette a mi három bajnoki címünk alapját,
de persze sok más fontos tényező is volt, amelyek ugyancsak kellettek a mi akkori sikereinkhez.
– Kicsit ugrunk most: a játékos-pályafutásod a sikerkorszakok után néhány évvel befejeződött, de te maradtál a szakmában, a klubnál, sőt már játékos korodban edzetted az utánpótlást. Az aktív játék befejezése után mi volta az első lépés?
– 2003-ban merült fel komolyabban a visszavonulásom, mivel voltak sérüléseim, akkor sem volt teljesen rendben a térdem, s a vezetőség felvázolt nekem egy olyan lehetőséget, hogy edző lehetek. Nekem ott volt egy döntési lehetőségem, hogy játszom még egy évet, minden nyűgömmel együtt vagy átülök a padra és elindulok az edzői pályán. Szerintem nem hoztam rossz döntést azzal, hogy utóbbit választottam, annak ellenére sem, hogy szerettem volna bajnoki címmel búcsúzni, de ez végül csak egy bronz lett. Igaz, ezért kárpótolt a sors, hiszen másodedzőként nyertem aztán bajnoki címet. Ennek alapján úgy gondolom, hogy előttem egy kikövezett út volt, mert sem családilag, sem egyéb tekintetben nem volt más az életemben, ezt csináltam, ezt szerettem csinálni. Ma azért más a helyzet a mostani fiatalok tekintetében, mert eleve a mai élet egészen különböző, mint a mi életünk volt néhány évtizeddel ezelőtt.
– Apropó, jelenlegi élet! A Dávid Kornél Kosárlabda Akadémia ügyvezetőjeként ülsz itt most előttem. Minek a hatására jött ez a váltás, aminek (is) köszönhetően mára sikerült Kornéllal olyan szintre felhúznotok a DKKA-t, hogy a városnak éppen a ti csapatotok jóvoltából van több, mint 20 év után újra első osztályú női együttese?
– Alapjában véve én már ugye a játékos-pályafutásom végén is edzősködtem, és pont az akadémián, amikor ez az egész kialakult. A kezdetek kezdetén az volt a cél, hogy az első osztályú helyi klub (Alba) utánpótlását biztosítsuk és kizárólag erre fókuszálva kineveljünk olyan gyerekeket, akik később a felnőtt csapatig eljutnak. Ebben én már akkor részt vettem. Kornéllal a viszonyom mindig baráti volt, s szerencsére a kosárlabdával kapcsolatos nézeteink is jórészt megegyeznek, még ha vannak is néha véleménykülönbségek, ám ilyen esetben is mindig konszenzusra tudunk jutni. Ez volt az egyik ok, a másik pedig az, hogy amikor Kornél elnöke lett a klubnak, akkor volt egy rövid időszak, amikor én az edzősködés mellett sportigazgatóként is segítettem a munkáját. Mivel azonban hosszabb távon már egyszerűen nem lehetett a két munkát egyszerre jól elvégezni, mert egyenként mindegyik teljes embert kívánt, akkor döntöttünk úgy, hogy a kispadot másra hagyva legyek én csak sportvezető. Bevallom, néha ezért hiányzik a kispad. Szerencsére az utánpótlásban rengeteg mérkőzésünk van, és az is szerencsésen alakult, hogy - amint azt te is említetted - a női csapatunk idén feljutott az A-csoportba. Bízom benne, hogy meg is állják a lányok a helyüket a legmagasabb osztályban, s méltó módon folytatják az elődök hagyományait, hiszen korábban számos válogatott, sőt, Európa legjobbjának megválasztott női játékosa volt Fehérvárnak, akár a Videotonnak, akár az Építőknek, vagy az Ikarusnak. Úgy hisszük, hogy érdemes volt a lányokkal kiemelten foglalkozni, mert túl a dicső hagyományokon, a kislányok, az utánpótlás előtt is van immár gyakorlati példa, hogy ha ügyesek, kitartóak, hogyan és hová tudnak eljutni. Igazából férfi vonalon a Piros csoportos (másodosztályú) csapat valahol a fehérvári utánpótlásnevelés megerősítése, hogy a legtehetségesebb srácaink, akik nálunk kezdenek kosarazni, azok később eljuthassanak az A-csoportos klub felnőtt csapatáig.
– Cél az, hogy a Piros csoportban szereplő csapat kövesse a lányokat, vagy esetükben nem cél a feljutás, nem cél, hogy két első osztályú csapat legyen a városban?
- Nem, egyáltalán nem cél, de ennek nincs is létjogosultsága, hiszen van a városnak egy A-csoportos csapata, a mi célunk pedig egyértelműen és elsődlegesen az, amit már korábban említettem, hogy olyan fiatalokat neveljünk ki, akik idővel bekerülhetnek az első osztályú vérkeringésbe, ha lehet, a város egyetlen A-csoportos csapatába. A Piros csoportos csapat szerepe ebben az, hogy segítse az átmenetet fiataljaink számára az utánpótlás és a felnőtt korosztályok között. A felnőtt kosárlabda teljesen más, mint az utánpótlás, a legtöbb csapatnál az NB I/A-ban az eredmény a fő cél, kész, jó játékosokkal, míg mi kineveljük és felkészítjük a srácainkat arra, hogy érettek legyenek az A-csoportra. Ehhez kellenek azok az idősebb játékosok, veteránok, akik ebben a tapasztalatukkal komoly mértékben tudják segíteni az ifjakat, egyebekben pedig az öregeknek ezzel segítünk az edzői pályán is megtenni az első lépéseket, mivel mi nem csak játékosokat, edzőket, szakembereket is ki akarunk nevelni. Azokra fókuszálunk itt elsődlegesen, akik játékosként itt szerepeltek, itt telepedtek le, vagy már eleve itt éltek, élnek Fehérváron, az ő előrelépésüket is segítjük az edzői pályán, ami nekünk különösen jó, hiszen ebből mi is sokat profitálunk az utánpótlásnál.
– A cél tehát a következő időszakra, ha jól értem, hogy női vonalon legyen stabil A-csoportos csapata a DKKA-nak, míg férfi vonalon marad a fő csapásirány az utánpótlás nevelés?
– Így van! Mi mindig úgy fogalmazzuk meg a céljainkat Dávid Kornéllal, hogy a legfontosabb a versenyképesség. Ez konkrétan valóban a Piros csoportos férfiaknál az utánpótlás megfelelő felkészítése az élvonalra, a nőknél pedig a biztos bennmaradás az NB I/A-ban. Semmiképpen sem átszállójegyet váltottunk az első osztályra, nem pofozógépek akarunk lenni, hanem stabil A-csoportosok, megtalálva az egyensúlyt a fiatalok és a rutinosabb játékosok között, megfelelő szakemberekkel. Először szeretnénk biztosan belenőni az A-csoportba, aztán néhány év elteltével már az élcsapatokkal is felvenni a versenyt.
– Ahogy én látom, ez az A-csoport mezőnyét tekintve nem irreális cél, hiszen úgy tűnik, hogy a legjobbakkal - DVTK, Szekszárd, Győr, Sopron - még nem, de az utánuk következőkkel már most, az első idényében versenyben lehet a női csapat. Szerinted is?
– Ezt még korai lenne kijelenteni, mivel még nem láthatók tisztán az erőviszonyok, ez majd a bajnokság elején azért már jobban körvonalazódik majd, de annyit azért elárulok, hogy abban reménykedem, hogy a legjobb 8 közé beférünk már ebben a szezonban. Ez nincs kőbe vésve, nincs ebben kényszer a csapat felé, inkább egy saját magam által vizionált cél, hogy a versenyképesség párosuljon eredményeséggel is.
A lányoknál is fontos az, ami a férfiaknál, hogy minél több fehérvári tehetségnek adjunk lehetőséget a bizonyításra, illetve idővel azokat a korábban itt pallérozódó játékosokat is vissza tudjuk hozni, akiknek néhány éve még nem volt lehetőségük itt a legfelsőbb szinten kosarazni. Ehhez viszont tényleg az kell, hogy a felsorolt négyes mögé fel tudjunk zárkózni, és legyen arra esélyünk, hogy idővel nemzetközi porondra kiléphessünk és a bajnokságban a legjobb 4 közé jutásért küzdjünk.
– Amennyiben mérlegre teszel mindent, amit eddig elértél, kijelenthető, hogy elégedett vagy?
– Azt soha nem mondom, hogy elégedett vagyok, szerintem az élsportolói lét alapja, hogy mindig többre, jobbra törekedjünk és ne legyünk elégedettek. Én is mindig picit jobb eredményre vágynék, mindig egy picivel előrébb szeretnék lépni, ahogy Kornéllal megfogalmaztuk: olyan játékosok kinevelése a cél, akik eljuthatnak az Euroligába, illetve álomként ott lebeg előttünk az is, hogy éppen Kornélt követve innen kerüljön ki majd olyan játékos is, aki eljuthat az NBA-be. Itt Hanga Ádám a példa, aki jórészt fehérvári nevelésűként, innen tudott kijutni nívós csaptokhoz és lett Euroliga-győzte a Real Madriddal. Az ő példáját szeretnénk gyakoribbá tenni, megvalósítani mások esetében is. Ehhez persze sok mindennek klappolnia kell, szükséges a gyerekek hozzáállása, akarata, tehetsége, szorgalma, a szülői háttér, az akadémiai képzés, a sérülések elkerülése, és még az alkatának is ideálisnak kell lennie. De akkor sem biztos, hogy maradéktalanul elégedett leszek, ha több ilyen játékost kinevelünk. Mindenesetre azért ez az idény, amit magunk mögött hagytunk, úgy tűnik, hogy utánpótlás, valamint női és férfi felnőtt vonalon, minden tekintetben egy eredményes szezon volt, amivel elégedettek lehetünk.
