Kovács Sarolta: ...csak örültem, váltva sírtam és nevettem
Kovács Sarolta: ...csak örültem, váltva sírtam és nevettem
Kovács Sarolta: ...csak örültem, váltva sírtam és nevettem- Annyit tudok a kezdetekről, hogy Tapolcán születtél, így feltételezem, hogy a sporttal is ott ismerkedtél meg. Jól gondolom?
- Részben. Valóban Tapolcán születtem, de az általános iskolát már itt, Fehérváron kezdtem el, így a tényleges sportpályafutásom is itt indult, gyakorlatilag az uszodában. Ugyanakkor azt el kell mondanom, hogy Tapolcán is mozgékony kislány voltam és mivel ott rengeteg a jó vívó, mindig úgy álltam hozzá, hogy én jó vívó leszek, mert onnan indultam, onnan jöttem, és ez kötelez.
- Miként kerültetek Székesfehérvárra? Nálad is a "szabvány" sztori játszotta a főszerepet, hogy a szülők munkahely váltása okán kellett költözni?
- Így van, édesapám katona volt és mivel ide helyezték át, jött az egész család. Kezdetben édesanyám Tapolcán próbálta megoldani a mi nevelésünket - hárman voltunk, vagyunk testvérek -, de mivel apukám csak hétvégente jöhetett haza, így döntöttek a szüleim a családi költözés mellett. Mint említettem már,
itt kezdtem az iskolás éveket és másodikban már lejártam uszodába, amit nagyon szerettem, ám azt gyorsan eldöntöttem, hogy úszó nem leszek, így jött aztán képbe az öttusa, hiszen részben maradhatott az úszás, de másik négy, már elsőre izgalmasnak tűnő versenyszám jött mellé, amiket alig vártam, hogy kipróbálhassak.
Gyorsan oda is kerültem, egy öttusa csoportba - ennek már 25 éve - és ott is ragadtam.
- Volt aki az öttusa felé terelt, vagy teljes mértékben saját, önálló gondolat, majd döntés volt az, hogy végül a pentatlonisták között kötöttél ki?
- Szűcs Tamásnál kezdtem úszni - itt gyorsan le is szögezném, hogy a nulláról kezdtem nála -, és mivel jó volt a vízfekvésem, Tamás sem szerette volna, hogy ez a tehetség elkallódjon, s én sem akartam tőle teljesen elszakadni, így lett belőle öttusa, mert ott hamar jött mellé a futás, a vívás, majd a lövészet és a lovaglás, ami így kompletten már kezdetektől tetszett nekem. 14 éves koromban már a komplett öttusát csináltam, gyorsan túlestem a szokásos kéttusa, háromtusa szamárlétrán, 15 esztendősen pedig már junior válogatott lettem és korosztályos világversenyen szerepelhettem, úgyhogy hamar öttusázóvá váltam ami így szépen színesítette az életemet.
- Ki volt az, aki kifejezetten öttusaedzőként először foglalkozott veled?
- Szloboda József és Hegedűs Sándor foglalkozott velem először, de szinte minden akkori edző csoportjában megfordultam, kihagyni pedig véletlenül sem szeretnék bárkit, ezért eltekintenék a további nevek sorolásától. A lényeg, hogy elég hamar a felnőttek között találtam magam, és így nagy szerencsémre volt lehetőségem Vörös Zsuzsával együtt készülni és versenyezni. Amikor felkerültem, éppen akkor lett a Zsuzsa olimpiai bajnok, általa pedig házon belül volt a példakép, a versenyzőtárs és a fő motiváció, hogy én is elérjem azt a szintet, amit ő képviselt.
- Emlékszel, hogy mi volt az első verseny, amin kislányként elindultál?
- Arra emlékszem csak, hogy
az első időkben mindig második lettem a versenyeken, mert volt egy úszó lány, akinek ez volt a fő száma, pici kora óta úszott és futásban is jó volt, de aztán sikerült nekem egy idő után fölébe kerekedni, miután egyre jobb vívó lettem, fokozatosan fölé nőttem, és már én voltam a jobb!
Ami bennem megmaradt, az, hogy 2006-ban már junior Eb-n versenyeztem, ami nekem nagyon jól sikerült és az nagy lökést adott a továbbiakra. Emlékszem máig minden pillanatára, a lövészetre, a vívásra, a lovaspályára, szóval meghatározó élmény volt az akkor nekem. Érdekes, mert nagyon sok minden már feledésbe merült, de az az első lovaspálya az itt van előttem, mindenre emlékszem.
- Van egy város, amely valamiért a te kedvenc városod lehet, mert amikor ott elindultál versenyen, vb-n, Eb-n, bemutatókon, akkor mindig előre be lehetett húzni egy strigulát, nagyon feküdt neked az a város, Moszkva. Mitől volt ez különleges helyszín?
- Igen, nagyon sokáig az a város volt a kedvencem, egészen Tokióig, ami ma már ugyancsak kedvenc városom lett, talán érthető okok miatt. Nem tudom, miért alakult így, de tény, hogy Moszkvában mindig eredményes voltam, minden alkalommal amikor csak részt vettem valamilyen megmérettetésen, biztosra lehetett venni, hogy én érmet fogok szerezni. Először 2011-ben, még juniorként nyertem vb-t, majd ez a felnőttek között is ott sikerült éppen.
- Hogy érzed, mi volt a csúcs a te öttusa pályafutásod során? Itt túl lehet lépni a vb-aranyon, aztán az olimpiai bronzon is.
- Arra vagyok a legbüszkébb, hogy soha nem adtam fel, pedig volt nehézség közben bőséggel. Amikor jött valamiféle pofon, mindig sikerólt felállni, kiegyenesedni. Nagyon sokat tettem azért, hogy ez így legyen. Úgy voltam vele, ha jött valami probléma, hogy ez a feladat most, ezen kell túllendülni, ezt kell leküzdeni. Sokszor előfordult hasonló, de tudtam, hogy az élet nullára játszik, és igen, így is volt, hiszen ami rossz adódott az utam során, azt végül Japánban az olimpián vissza is kaptam.
- Apropó, Japán! Megérkeztünk Tokióhoz, de ezt is kezdjük egy kicsit korábbról, a 2016-os riói ötkarikás játékoktól, amelyre friss világbajnokkánt utaztál, esélyes voltál, mégse jött össze az, ami négy, pontosabban öt évvel később, Japánban igen. Mi volt ennek az oka? Azt tudom, hogy nálatok, öttusázóknál minden apró részlet számít, milyen napra ébredsz, milyen mentális állapotban vagy a start előtt, ott van-e az edződ, aki tud segíteni, ha kell, és a többi. Tehát mi volt a nagy különbség ilyen tekintetben Rió és Tokió között? Nyilván nem az adott forma, mert mindenki úgy időzít, hogy az olimpián legyen csúcsformában.
- Nagyon jól közelítetted meg ezt a dolgot, mert Rióba is nagyon jó formában érkeztem, nem volt ezzel probléma, előtte lettem Moszkvában világbajnok. Talán nem jó ómen az ötkarikás játékok évében vb-t nyerni, mert többször előfordult, hogy a jól sikerült világbajnokság után nem jött össze az olimpia.
Erre mondjuk próbáltam nem gondolni, habár
kaptam terhet elég sokat a média részéről, komoly elvárások fogalmazódtak meg a szereplésem kapcsán, de ez nem volt probléma, mivel magam is sokat vártam ettől a szerepléstől. Érdekes, de nem tudom azt mondani, hogy Rióban bármit, bármelyik számot elrontottam volna, egyszerűen csak arról van szó, hogy mindegyikben csak egy átlagos, közepes teljesítményt hoztam, nem jött az a plusz, az a kiugró teljesítmény, az az extra - amire én egyébként képes voltam - ami aztán Tokióban már adott volt minden számot alapul véve. Ez jelentette a különbséget a két olimpia között.
Rióban a középmezőnyben zártam, a 16. helyen végeztem. Ez volt aztán a változás Japánban, hogy ott fejben és mentálisan is nagyon fel voltam készülve, ennek segítségével is ki tudtam hozni magamból azt az extrát, ami a sikeres szerepléshez kellett. Tudtam volna pl. jobban vívni, de Japánban elég volt ez a vívás. Nagyon jól úsztam és lovagoltam, bár nagyon nehéz lovat kaptam, ám szerencsére nem adódott vele probléma, jól mentem vele. A sérülésem és a trombózisom után ezek okán is nagyon feldobott állapotban versenyeztem,
úgy álltam oda a kombinált számban a rajthoz, hogy ott csak én vagyok, a pálya és a pisztolyom, és ezt meg kell csinálnom!
És ez sikerült is, nagyon jól lőttem és akkor, valamint az egész évben nagyon jól futottam. Az olimpián extrát tudtam mutatni, amire képes is voltam, de nagy különbség Rióhoz képest, hogy ott nem, itt viszont igen, meg tudtam ezt mutatni, ki tudtam hozni magamból ezt az extrát. Ez elég volt a számomra arannyal felérő bronzéremhez.
- Mennyire volt furcsa úgy versenyezni Tokióban, hogy a Covid miatt hivatalosan nem lehettek nézők a lelátón, illetve ahol voltak is, mindenki, mindenütt maszkban?
- Furcsa volt, sokan mondták is, de mivel erre előre készültem, nekem nem jelentett nagy problémát. Már ennek a jegyében telt a felkészülésem. Amint megtudtuk, hogy nem lesznek nézők, már úgy képzeltem el az egész versenyt, nézők nélkül.
Nagyon sokszor lefekvés előtt este, vagy reggel ébredéskor már elképzeltem, hogy versenyzek, de nézők nélkül, így amikor odakerültem élesben, már nem volt ilyen tekintetben sem ismeretlen a terep, nem volt furcsa, hogy nem lehettek jelen szurkolók.
Viszont, itt megjegyezném, hogy egy kicsit irigykedem a nyáron Gulyás Michelle-re, mert neki megadatott, hogy nézők biztatása mellett érjen célba az olimpián, ráz a hideg most is, ha belegondolok, milyen hatalmas közönség mellett futott be. Pontosan tudom, mivel ott voltam, éppen a célvonalnál ültünk, pontosabban álltunk, bár a jegyünk ülő volt, nem tudtuk ezt mi ülve nézni... Ezt egy kicsit sajnálom, hogy egy hasonló befutó Tokióban nem adatott meg nekem, csak egy családias hangulatú, de át tudtam érezni, élveztem, értékeltem, nagyon boldog voltam, de ez biztos, hogy nagyon-nagyon jó érzés lehetett Párizsban Michelle-nek ekkora közönség és ilyen komoly biztatás mellett befutni, mint amit láthattunk, hallhattunk.
- Mi volt az első gondolatod, amikor beértél a célba és tudatosult benned, hogy megcsináltad, amiért jöttél?
- Ez akkor még nem tudatosult bennem!
Arra emlékszem, hogy befutottam és egyből ott volt egy csomó kamera, nyilatkozatok magyarul, angolul, azt sem tudtam hirtelen, kiknek mi, mi volt a kérdés, de arra tisztán emlékszem, hogy csak örültem, váltva sírtam és nevettem, de még nem fogtam fel, csak azt tudtam, hogy boldog vagyok!
Először, amikor egyértelműen tudatosult bennem, hogy mi történt, az a dopping mintavételnél történt, el kellett menni verseny után, de jópár óra eltelt, mert jött közben az eredményhirdetés, nem is tudtam rögtön a verseny után mintát produkálni, aztán ott volt a sok interjú, a telefonomon a gratuláló üzenetek sora. Szóval, leültem, vártam a soromra, mivel nem egyedül vittek akkor mintavételre, ránéztem a telefonomra és egy olyan dolog történt, amitől máig borsódzik a hátam.
Görgettem oda-vissza a sok üzenetet, egyszercsak egy idegen, általam nem ismert számnál megállt a telefonom. Gondoltam, erre rányomok, és - jajj, ettől most is elérzékenyülök - nem más gratulált nekem, mint az élő sportági legenda, nagy példaképem, Balczó András! Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy engem ismert a Balczó, hogy egyáltalán tudta, ki vagyok! Az pedig csak hab a tortán, hogy megszerezte a számom és írt nekem. Próbálom pontosan idézni, azt írta, hogy gratulál, néztek a családjával együtt, és hogy nagyon örül a sikeremnek, amitől ők sírtak otthon. Na, ott én is elsírtam magam, az volt az a pillanat, amikor tudatosult bennem, hogy mit is értem el.
Az, hogy a nagy példakép tudja, hogy én ki vagyok, írt és gratulált, ha mondhatok ilyet, ez volt pályafutásom legnagyobb pillanata.
- Gyakorlatilag mondjuk ki, ott, Tokióban ért véget az érdemi pályafutásod, mert bár még egy-két megmérettetésen részt vettél, s a visszavonulás bejelentésével is idén januárig vártál, egyértelműen Tokió volt a korona a pályafutásodon és a pont annak a végén. Hangsúlyozom a korodtól még nyugodtan versenyezhetnél...
- Igen, egyértelmű, hiszen még fiatal vagyok, többen is versenyeznek nemzetközi szinten a korombeliek közül. Én is úgy éreztem kezdetben, hogy talán még van bennem egy olimpia, fel tudok készülni Párizsra, de az élet ezt a dilemmámat hamar elrendezte, mivel közben kiderült, hogy állapotos vagyok és jött is nagy örömünkre Vincent, a kisfiam. Azt kell mondjam, nagyon szerencsések vagyunk, hogy így alakult, mint utóbb kiderül, az olimpia után, ahogy elkezdtük a családtervezést, rögtön meg is fogant Vincent, és a katonai vb-t már úgy csináltam végig, hogy terhes voltam, csak akkor még ezt nem tudtam. Aztán még utána is, amikor szültem, voltak olyan gondolataim, hogy visszatérek, de azt hiszem, már csak a szívem akarta ezt, de nem volt realitása. Olyan hamar véget ért, mikor benne voltam, nem tűnt ilyen gyorsnak az idő múlása, ezért is őrlődtem magamban kicsit, hogy esetleg megpróbálhatnám, hiszen ebben éltem 25 évet, sportoló voltam pici gyerekkorom óta, de tényleg szerencsés vagyok, hogy egyből jött Vincent és egyből kaptam lehetőséget a Volántól arra, hogy edzősködhessek. Éltem is a lehetőséggel már várandósság közben is tartottam edzéseket, közben pedig ahogy múlt az idő, éreztem, hogy az én versenyzői aktív éveimnek vége. Idén év elejétől a szövetségnél is elkezdtem tevékenykedni, mint utánpótlás vezető koordinátor. Volt hiányérzetem, de visszakaptam valamit az edzőséggel. Ugyanazt az életmódot folytatom, mint versenyző koromban, csak most nem én állok a ott a lőállásban és a rajtnál, hanem a fiatalok, én pedig edzőként és utánpótlás vezető koordinátorként ugyanúgy izgulok, mint aktív sportoló koromban, kapok adrenalint is eleget, nagyon szoktam izgulni a lányokért, fiúkért, utazom is eleget, tehát a megszokott életmód nem változott, csak a szerepem. Úgyhogy minden oké, így vagyok boldog, minden rendben van. Elengedtem már a visszatéréssel kapcsolatos gondolataimat.
- Ráadásul még az egyenruhát is fel szoktad ölteni magadra, merthogy igazából te magad is ráléptél félig a katonai pályára.
- Most, így a Vincent érkezése óta kevésbé, de igen, még katona is vagyok, a sportszázad tagja 2017 óta. Ebben is szerencsés voltam, mert az elsők között tudtam csatlakozni. Ahogy már korábban mondtam, az ember kap sok jót és kevésbé jót is, de feladatként kell mindenre tekinteni és az élet előbb vagy utóbb, de visszaadja, amit elvett, kiegyenlíti a számlát.
- Duplán is anya vagy, hiszen már Vincent előtt volt Barackod, mint másik "gyerek"!
- Igen, nagyon örülök, hogy így kérdezted, mert szoktam is mondani, hogy ő az én szőrös kislányom, és most már van egy kisfiam is. A kutyus éppen most lett a nyáron 10 éves, nagyon hozzám, hozzánk nőtt, s mint lelki társ, mindenhova elkísért. Ott volt velem edzőtáborokban, versenyeken, ahol csak lehetett, ma is jól bírja a strapát. Így komplett a mi családunk: Vincent, Barack, én és a férjem. Érdekes egyébként az ő története, el is mondom.
Mint emlékezetes, a 2014-es Európa-bajnokságon, amit itt, Fehérváron rendeztek meg, nagyon jól álltam a lovaglásig, ám egy kutya megugatta a lovamat éppen a pálya teljesítése közben, a derék négylábú megijedt, kihagyott egy akadályt, ami miatt hátrébb csúsztam a dobogóval, sőt győzelemmel kecsegtető pozícióból, s végül - bár becsülettel végigcsináltam a verseny hátralévő részét - csak a 6. helyig tudtam visszakapaszkodni. Ami amúgy egy szép teljesítmény, ha nem nézzük a körülményeket. Ennek a kutyás sztorinak köszönhetően kaptam én Barackot az öttusa-válogatott akkori szövetségi kapitányától, Pálvölgyi Miklóstól.
A verseny után kissé összetörtem, de Barack volt a kárpótlás. Amikor ránéztem, mindig erőt adott nekem az előttem álló feladathoz, és arra is figyelmeztetett, hogy bármi van, összeszedjük magunkat és megyünk tovább.
- Amennyiben mindent mérlegre teszel, elmondhatjuk, hogy Kovács Saci elégedett ember? Elértél oda, ahova gyerekkorodtól mára eljutottál? Én azt gondolom, megkockáztatom, hogy a válasz egyértelmű igen.
- Ez így is van. A válaszom határozottan igen! Boldog vagyok, elértem a céljaimat. Előttem ott volt az élő példa klubon belül is, Vörös Zsuzsa, aki az olimpiai bajnoki címével kellő inspirációt adott nekem, hogy ne legyen sokáig egyedül a dicsőségtablón, és azzal, hogy nekem is sikerült dobogóra állnom a tokiói ötkarikás játékokon, ez teljesült is, ha nem is arany, de számomra aranyat érő bronzérem elérésével. Ezen felül a magánéletben is boldog vagyok, ezért sem titok, hogy szeretnénk majd kistesót Vininek a szőrös kistesó mellé. Nem baj, ha több állattal és gyerekkel is bővül a családunk, illetve én úgy sportoltam, édesapám is azt mondta és ebben támogatott, hogy ameddig sportolok, addig tanuljak, amit megfogadva visszaültem az iskolapadba, ami most nagyon nehéz, de szeretném a harmadik diplomámat megszerezni. Az eddigi közgazdász végzettségem mellett van egy OKJ-s edzői, és egy szakedzői diplomám, most pedig sport mentáltréneri képzésen veszek részt mesterszakon, úgyhogy nem unatkozom. Így teljes az életem, mindig van tanulás, sport, magánélet és katonaság is benne, de a családunkban mindig is volt katona, úgyhogy így teljes és boldog az én életem!
