Bekő Zsolt - csaknem hat évtized a kosárlabda szolgálatában
Bekő Zsolt - csaknem hat évtized a kosárlabda szolgálatában
Bekő Zsolt - csaknem hat évtized a kosárlabda szolgálatában- Nem éppen mai sztori a te kötődésed a kosárlabdához, illetve a pedagógusi pályád sem ma, vagy éppen a "múlt héten" kezdődött. Miképpen kerültél annak idején, gyerekként a sport, a kosárlabda világába?
- Gyerekkorom nagy élménye volt az 1954-es foci vb, majd az '55-ös budapesti kosár Eb, amit a magyar válogatott nyert meg még nyitott pályán, a Népstadionban, amelynek a fehérvári Bogár Pali bácsi volt a csapatkapitánya. Ezekről a mozi filmek előtt a filmhíradóból felvételeket is lehetett látni. Ezek vittek közel igazán a sporthoz, de eleve adott a mi családunkban a sport szeretete és művelése, hiszen az én édesapám atléta volt, édesanyám bátyja asztaliteniszező, de szinte mindenki sportolt valamit a családban, így aztán nem volt nehéz megfertőződnöm a sport szeretetével. A Népstadion volt az egyik kedvenc helyünk, ahová kijártunk rendszeresen különböző versenyekre, eseményekre, így atlétika versenyre, ahol például élőben láthattuk Rózsavölgyiéknek az 1500 méteren világcsúcsot futó váltóját. Ott voltunk a foci kettős rangadókon, számos élményt szereztünk ott.
- Miként nézett ki a konkrét sportpályafutásod? Játékosként meddig jutottál?
- Nem volt jelentős az én aktív pályafutásom. Elsősorban iskolai csapatban játszottam, általános iskolában kézilabdáztam, illetve atlétikai versenyeken indultam, elsősorban kislabda-hajításban, súlylökésben. Középiskolában már a kézi mellett kosárlabdáztam is, olyan nagy nevekkel is, mint Ránky Mátyás vagy Bács Tibor. Még a főiskolán is mindkét sportágba "belecsippentettem", de végülis harmadikban, amikor elkezdtük a szakképzést, az edzőképzést, akkor a kosárlabdát választottam. Ott például Madocsai Mikivel, aki előttem volt itt az Építők edzője és országos szinten is jó nevű szakembernek számít, vele játszottam akkor együtt. De NB II-ben a Péti MTE-ben voltam kilencedik-tizedik játékos, amikor már ott edzősködtem, illetve az NB III-as második csapatban szerepeltem többet.
- Tudatosan készültél az edzői, illetve a tanári pályára?
- Igen, de nem is nagyon volt más opció, mivel a családban szinte minden férfi a tanári pályán mozgott, ez volt a példa előttem. Eredendően a TF-re szerettem volna menni, de rájöttem, hogy fizikailag nem biztos, hogy sikerülne a felvételi, ezért inkább a tanárképzőt választottam, ahol szintén volt testnevelés szak, de mellé kellett más szakokat is választani, így vettem fel még a matematika, kémia szakot is. Négy év alatt megszereztem a diplomát, aztán kerültem Pétfürdőre, de itt kiemelném, hogy
az edzői pályám már a főiskolai időszak alatt elkezdődött, mivel a suli csapata bejutott az NB II-be, ahol már kötelező volt indítani az utánpótlásban úgynevezett úttörő csapatot, aminek mindjárt fel is kértek a vezetésére. Pontosabban KISZ-feladatként kaptam meg a megyebajnokságban szereplő csapat megszervezését, felkészítését és vezetését. A feladatot elvégeztem, megcsináltam a csapatot, így ez az év, az 1966-os volt a kezdet, innen számítható az én edzői pályafutásom,
ami máig tart, és érdekesség, hogy gyerekkel kezdtem, most pedig, pályám valószínűleg utolsó feladataként szintén velük foglalkozom.
- Ez azért nem ma volt, bámulatos, hogy 2 év híján hat évtizede pallérozod a kosaras utánpótlást, illetve többször felnőtt csapatot vezetve a felnőtt játékosokat is. Visszagondolva a pályafutásodra, a gyerekekkel vagy a felnőttekkel könnyebb dolgozni?
- Az első komoly feladatom 1980-ban adódott, amikor elvállaltam az Építők felnőtt női csapatának irányítását, majd aztán ebben az évtizedben jött az Ikarus liftezése az NB I/B és az NB II között, és ennek kapcsán, ebben az időszakban jöttem arra rá, hogy valamiért közelebb áll a szívemhez az utánpótlással való foglalkozás. Voltam azért még utána is többször felnőtt csapat edzője, pl. amikor Varga Ivánnal bennmaradt a csapat az NB I/B-ben, ám a korára való tekintettel kérte, hogy ne kelljen már tovább a felnőttekkel dolgoznia, akkor kértek fel a felnőttek vezetésére és nem is tudtam nemet mondani az Ikarus hívó szavára, s szerencsére nekem is sikerült benntartanom a csapatot az első vonal B-osztályában. Ezt követően kértem én is a vezetőséget, hogy keressenek valakit a csapat élére, mert én szeretnék az utánpótlással foglalkozni. Így jött utánam a Szilasi Laci, a Petőfi Lajos Veszprémből, és még néhányan. Később még egy alkalom volt, amikor odakerültem az Ikarus első csapatához, de már másodedzőnek. Előtte a magyar utánpótlás válogatottnál tevékenykedtem, ahol több évig dolgoztam az Újvári Mikivel, aki ugyancsak kiemelkedő név a szakmában. Az Ikarus szakosztályát megalapító és hosszú ideig vezető vezető Sóvári Miklós éppen Újvárit szerződtette vezetőedzőnek, az ő felkérésére, mellette vállaltam feladatot a felnőtteknél 1998-ban.
Ez volt az az idény, amikor bizonytalan volt az anyagi helyzet az Ikarusnál, de mindenki biztatott minket, hogy csináljuk, lesz pénz. Megnyertük az NB I/B-t, feljutottunk, majd elindultunk az első vonalban. Sajnos az anyagi forrás az ígéretek ellenére elapadt, nem jött a remélt anyagi utánpótlás, így végigcsináltuk az év első felét, de utána vissza kellett lépnünk.
Ezt nagyon sajnáltam, mert jó kis csapatunk volt és sejtettük, hogy egy darabig nem lesz Fehérváron NB I/A-s női csapat.
- Szerencsére most ismét van, éppen 25 év után, igaz ez már nem az Ikarus, amely azóta már klubként is megszűnt, nem csak a kosárlabda, minden szakosztály. Figyelemmel követed a DKKA lányait?
- Nekem mindegy, mi a csapat neve, számomra alapvetően a női kosárlabda a lényeg, ráadásul jó pár tanítványom játszik most különböző korosztályokban és csapatokban Fehérváron és másutt is. Továbbra is nagyon szívesen nézem a meccseket, figyelemmel követem a történéseket, ha lehet személyesen, a lelátóról. Most nagyon kicsikkel foglalkozom az Alba kereteiben Agárdon, a legfiatalabb korosztályokkal, a "kengurukkal", illetve a "palántákkal", s ezekben a korosztályos csapatokban még lányok is lehetnek, tehát vegyes együtteseim is vannak. Mindig figyelemmel követtem a gyerekek útját, ki, hova került, ki meddig jutott. Közéjük tartozik példának okáért az utánpótlás válogatott Szántó Patrik, aki néhány éve Agárdon serdülő játékosom volt, ma pedig már légióskodik, Svédországban, ahol éppen nemrég figyeltem fel arra, hogy egy meccsen 20 pont felett dobott, tehát ott is megállja a helyét. Laufer Gabit is említhetném, aki a DKKA mostani NB I/A-s csapatának egyik kulcsjátékosa.
- Összeszámoltad már, hogy pályafutásod alatt hány csapatot irányítottál?
- Nem, de sokat, az biztos. Nehéz összeszámolni, mert van amelyikkel egy szezont dolgoztam végig, akad amelyikkel többet is, illetve nem egyszer volt olyan, hogy megkaptam egy 12-13 éves korosztályú csapatot, s végigvittem őket fiatal felnőtt korukig, amikor aztán elmentek egyetemre, főiskolára, tehát nem egy, de nem is két esztendőn át dolgoztam velük. Akadt egyébként olyan is, aki visszajött a felsőfokú tanulmányai után Fehérvárra és újra én lettem az edzője. A BSE-nél Budapesten is dolgoztam több évet egy-egy korosztállyal, de a korosztályos válogatottnál is voltak olyan kosarasaim, akikkel előtte klubszinten is dolgoztam. Az biztos, hogy több tucat csapatom volt és nem kevés gyerek, aki megfordult a kezem alatt.
- Maradunk is a témánál. Ki, vagy kik azok a tanítványaid, akikre a legbüszkébb vagy, akikkel foglalkoztál és általad is sikerült feljebb lépniük, ismert, jó kosarassá válniuk?
- Ez azért nehéz kérés, de persze, vannak játékosok, akikhez van közöm, hogy jól szerepeltek vagy egy komoly szintre eljutottak, így például Boksay Zsuzsa, aki kora meghatározó játékosa volt nem csak itthon, nemzetközi szinten is. Őt alapvetően a Schermann Laci és a Madocsai Miki futtatta csúcsra az Építők csapatában. Amikor a "Macó" elment a Tungsramhoz, akkor másfél évig én voltam a "Zsözső" edzője. Sok rosszat nem tehettem vele, mert abban az évben lett Magyarország legjobb női játékosa... Ez is egy olyan dolog, amire nyilván büszke vagyok. Említeném még Kovács Timit, aki nálam kezdett el kosarazni, én voltam az edzője az Ikarusban, ő korosztályos és főiskolai válogatott és NB I-es játékos volt, majd ő is a tanári, pedagógusi pályát választotta. Sokszor találkoztam vele, mint az ellenfél edzője az elmúlt években is.
- Csodálom a lendületed! Meddig lehet ezt csinálni, hogy tervezed? A korod nem árulom el pontosan, ha te nem teszed meg, de azért az nyilván nem titok, hogy lassan "játszik" a nyolcadik X...
- Igen, nem sok hiányzik már a nyolcvanhoz, nyáron be is töltöm - remélem, megérem -, de úgy néz ki, hogy pillanatnyilag egészségügyileg, fizikálisan rendben vagyok. Oké, persze
ez az az időszak, amikor azt mondja az ember, hogy már minden messzebb van, ha lehajolok akkor is, ha nyújtózkodom, akkor is. Minden nehezebb lesz, amit föl akarok emelni, vagy arrébb akarok rakni, tehát ennyiben öregszem.
Szellemileg próbálok szinten maradni, s talán ez sikerült is eddig. A lányom azért mindig odaszúrja nekem, hogy "Fater, a demencia már 60-tól benne van az emberben, úgyhogy ne csodálkozz egy-két dolgon", de a viccet félretéve rendben vagyok minden tekintetben. Megy az adminisztráció is, bár a számítógéppel néha összeveszek, de ilyen esetben mindig megkérem valamelyik ifjút a környezetemben, aki tud segíteni.
- Mivel említetted már a lányod, ne feledkezzünk meg Balázs fiadról sem, aki szintén sportoló volt, ma már ő is edző, sőt, az egész Bekő családot érdemes górcső alá venni, hiszen aligha tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy egy igazi sportcsalád vagytok.
- Valóban. A lányom, Gabi sokáig kosarazott, a kezem alatt is, eljutott az NB I-ig, de aztán befejezte és szintén edzősködött. Ma már a szakmájában dolgozik, itt a kórházban az egyik osztály vezető főnővére, így eltávolodott a kosárlabdától. Egyébként egy jó kis csapatot vettem át éppen tőle anno: Gyimesi Kriszta, Handler Kinga, Horváth Kata, s lehetne még sorolni a neveket. Aztán megszületett a fia, azóta nem edzősködött. A Balázs fiam sokak számára ismert, hiszen focizott a Vidiben, a Gázszerben, a Fradiban és a Vasasban is, majd ő is edzőnek állt, elvégezte a pro licences képzést, vezetőedzőként tevékenykedett Kecskeméten, Diósgyőrben, a Győri ETO-nál és még több más NB II-es, NB III-as csapatnál. Legutóbb a Gera Zolival dolgozott az U21-es válogatottnál, most pedig Dorogon edzősködik. Ő is egyébként kosarazhatott és teniszezhetett is volna, mindegyikben ügyes volt, és ami nagy kincs, bal kezes, bal lábas, emiatt csábították mindkét sportágba rendesen, de ő kitartott a foci mellett. Az utánpótlásban is volt jó csapata még a kezdetekkor a Vidinél, de ő velem ellentétben inkább a felnőttekkel szeretett mindig dolgozni, mert mondta többször, hogy nem azért szerezte meg a legmagasabb képestést trénerként a labdarúgásban, hogy az utánpótlásban ragadjon.
- Amikor összejön a család - ami nyilván a sok elfoglaltság okán nem túl gyakori -, mondjuk egy vasárnapi ebédre, akkor mennyire központi téma köztetek a sport?
- Szóba kerül, persze, de nem kifejezetten fő téma a sport. Eleve naponta, folyamatosan követjük a sportvilág történéseit, ezért sem. Balázs dolgai néha szóba kerülnek, mi, miképpen, hogy sikerült, de ennyi, nem ragozzuk túl a sportos dolgokat. Itt még visszatérnék a családi sportos vénára, a lányom fia, az unokám nem a labdajátékot választotta, bár 16 éves koráig az anyu ráhatására kosarazott, de aztán "átigazolt" a küzdősportokhoz. Hirtelen azt sem tudom, pontosan melyik szakágat műveli, de figyelem a tevékenységét és örülök, ha sikeres.
- Amennyiben megvonod csaknem hat évtizedes edzői, tanítói pályád mérlegét és tapasztalatait, mi az a legfőbb tanács, amit adni tudsz a fiatalabb generációnak, akik a pályán követnek téged, hogy jó szakemberré, pedagógussá, nevelővé váljanak?
- Először is, én egész életemben azt csináltam, amit szerettem is, tanítottam, edzősködtem, gyerekek közt éreztem magam a legjobban, s hála istennek most is jól érzem magam. Nyilván a változásokhoz alkalmazkodni kell, hiszen az 1970-es, 80-as évek gyerekei egészen mások voltak, mint a mai 8-10-12 évesek. De ha ők érzik, hogy te szeretettel fordulsz feléjük, akkor előbb-utóbb meghálálják a törődést, a munkát, a normális, emberi hangnemet. Itt is azért néha előfordul, hogy valakitől meg kell válni, meg kell neki köszönni az addigi munkát, de a lényeg, hogy csináld azt amit szeretsz, amiben jól érzed magad, mert akkor könnyebb a nehézségeken is túl lépni!
