Nagy Tibor - aki miatt Szabó József is néha középpályást játszott a Vidiben
Nagy Tibor - aki miatt Szabó József is néha középpályást játszott a Vidiben
Nagy Tibor - aki miatt Szabó József is néha középpályást játszott a Vidiben- Gyerekfejjel számos szép gólodat láthattam, s úgy emlékezem rád vissza - sokakkal egyetemben -, hogy te voltál az a center, aki a képességei alapján akár válogatott is lehetett volna, ám mivel Szabó Józsi is akkor termelte a gólokat nagyüzemben, amikor te is a Vidi mezét viselted, ketten pedig ritkán lehettetek egyszerre a pályán, mondhatjuk, hogy nagyon nem volt szerencséd a pályafutásod csúcsidőszakával. Sokkal több volt ebben, mint ami végül kikerekedett belőle. Sűrűen bólogatsz, ez tekinthetem egyetértésnek?
- Természetesen igen, egyetértek. Először is köszöntöm én is a tisztelt olvasókat/hallgatókat! Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ebben a sorozatban én is sorra kerültem, hogy egyáltalán az eszedbe jutottam, megható ez a számomra, köszönöm! A témára rátérve, valóban a "ha" az mindig jelen volt az én pályafutásom során, s az is igaz, hogy párhuzamosan futott az én pályám a Szabó Józsiéval a Vidiben, de ez nekem soha nem jelentett problémát, mert ő olyan kaliberű csatár volt, aki meccseket döntött el a góljaival, olyan remek futballista, akivel egy csapatban megtiszteltetés szerepelni, de még a kispadon ülni is. Igazi Vidi legenda, a klub valaha volt legjobb befejező csatára, szerintem és nyilván még sokak szerint. Azt is el kell mondanom, hogy egy bohém, laza srácként nem volt mindig példás az életvitelem, így ez és a gyakori sérüléseim is szerepet játszottak abban, hogy nem jutottam magasabbra. Azt is hozzátenném, hogy amikor lehetőséget kaptam, akkor is volt bennem mindig egy kis félsz, be kellett melegednem, ahhoz, hogy jól teljesítsek. Ha ez nem sikerült, nem jöttek össze az első cselek, mozdulatok, akkor már többnyire nagyon visszafogottan teljesítettem csak. Egyébként semmit sem bánok,
óriási élmény volt egy évtizedet eltölteni a Videotonban. 16 évesen érkeztem ide Várpalotáról, aztán az ifivel bajnokok lettünk, később a felnőttekkel bajnoki bronzérmesek, kupadöntősök, ráadásul külföldre is mehettünk játszani, ami akkoriban nagy dolog volt, sok-sok felejthetetlen élmény köt a klubhoz.
Nagyon sokat köszönhetek a Vidinek, ez nem kérdés.
- 1976 nyarán kerültél a piros-kékekhez, ha jól tudom, akkor, amikor éppen az első bajnoki érmét, azt a bizonyos arannyal felérő ezüstérmet nyerte a klub, amiről így lemaradtál, igaz 16 évesen nyilván akkor abban a gárdában még nem szerepelhettél volna. Ezt követően aztán jött a bemutatkozás az NB I-ben, ahol nem akármilyen keret tagjaként kaptál egyre több lehetőséget Kovács Ferenctől és az utódaitól. Gólokat is szereztél egyre gyakrabban már. Az első éveidben a statisztikákból kitűnik, hogy az MTK lehetett a kedvenced, mert az első hat találatod felét a fővárosiaknak rúgtad.
- Valóban. Érdekesség, hogy amikor bemutatkoztam az első osztályban, még csak 17 éves voltam, nem töltöttem be a 18-at. Olyanok társaságában várhattam a bevetést a kispadon, mint Garamvölgyi Lajos, Jankovics Sanyi, Bruder Karcsi, és a kapus "Szabó kapitány". Elsőre nagyjából 20 percet kaptam a Feri bácsitól, de nem csatárként, középpályásként, ami kicsit furcsa volt, de azt gondolom, jól megoldottam a rám bízott feladatot. Egy Wollek, Szalmásy, Tiber csatársor volt akkor előttem, nem akárkik. Igaz, aztán visszakerültem a tartalékcsapathoz, de nem azért, mert rosszul szálltam volna be a meccsbe. Utólag is azt tartom, hogy a Feri bácsi mindig bátran nyúlt a fiatalokhoz, s mindig akadtak is tehetséges srácok a klubnál, volt kikből meríteni. Sajnos ez ma már nem annyira jellemző, bár a mostani NB I-es gárda is fiatalokból áll főképp, de csak 2-3 olyan srác van, akik Vidi nevelésűek, nem mostanában érkeztek a csapathoz.
Ha már az MTK elleni gólok szóba kerültek, nyilván szép emlék az első, a Kaposvár elleni és az az egy NB I-es mesterhármas is, amit a Haladásnak rúgtál.
- Pont a Haladás ellen jött a mesterhármas valóban. Molnár Ferenc volt akkor az edzőnk, akit egyébként a Verebes Józsi bácsi ajánlott a Vidihez. Szerencsém volt, mert éppen kicsit kifelé állt a rudam a Vidiből, szó volt róla, hogy kölcsönadnak, velem is elbeszélgettek erről a lehetőségről, és ekkor tudtam háromszor betalálni. Ráadásul a végelszámolásnál ez a győztes meccs nagyon kellett ahhoz, hogy akkor bennmaradjunk. Ebben az idényben aztán elég jól ment a foci és jöttek a gólok is, itt történt meg az is, hogy egy-két mérkőzésen a Szabó Józsit kicsit visszavontan, a középpályán szerepeltette az edzőnk, így tudtunk egyszerre a pályán lenni és veszélyt teremteni az ellenfelek kapuja előtt. Visszatérve picit az MTK-hoz: valóban, három gól rúgtam nekik a első időkben, egyszer a Hungária körúton, kétszer a Sóstón. Összesen 16 találatig jutottam az NB I-ben, ami sokkal több is lehetett volna, de azért ez sem egy gyenge szám.
- A Vidiben a kevésbé szerencsés dolgok mellett akadtak nagyon pozitív tényezők is, az mindenképpen, hogy a csapat valaha volt legjobb edzői közül olyan korszakos legendák keze alatt formálódhattál, mint Kovács Ferenc és Verebes József. Két nagy legenda, két eltérő karakter. Hogy emlékezel vissza rájuk? Miben láttad az alapvető különbséget kettejük közt?
- Akkor már stabilan a felnőtt csapat keretéhez tartoztam, amikor a Feri bácsi bejött az öltözőbe taktikai értekezletet tartani, miközben a zuhanyzón keresztül a vezetők is megérkeztek. Elég volt a Feri bácsitól egy fejbiccentés, máris tudták, hogy nekik kívül tágasabb és minden további nélkül a négy-öt vezető, szépen libasorban kisomfordált az öltözőből. Neki tehát tekintélye volt minden szinten, komoly, kemény ember volt, de igazságos, következetes. Jól kezelte a játékosokat, úgyhogy emberileg és taktikailag is magas szintet képviselt. Ami a Verebes Józsi bácsit illeti: ő egy teljesen más karakter volt, nem hiába hívták egy idő után Mágusnak. Érdekes ember, érdekes dolgokkal.
Egyszer előfordult, hogy nyáron az oldalsó füvesen edzettünk, amin fürdőnadrágban és strandpapucsban jelent meg Verebes mester, odasétált a Végh Tibihez és neki szegezte a kérdést: "Bivaly, van nálad szotyi?" Persze, hogy volt, a nadrágzsebben mindig akadt nála egy kicsi. Ebből kért egy fél maréknyit, majd elment egy körre a Sóstón sétálgatni, elmélkedni, miközben a Hartyáni Gabi tartotta az edzést.
Ekkor, az esetet megelőző időszakban volt nekem egy nagy bűnöm, ami miatt eltiltottak másfél évre. Egy Pécs elleni meccs előtt nem úgy viselkedtem, ahogy kellett volna. Bevonultam nyolc hónapra katonának, majd visszatértem a Vidihez. Edzettem, ahogy azt megkövetelte a Józsi bácsi. Az egyik bajnoki meccsen odaszólt nekem a mester, hogy "Nulla! Menj el melegíteni!" (Akkoriban négy Nagy János is játszott a csapatnál, ők voltak Nagy II, Nagy III és Nagy IV, így én, mint Nagy Tibor lettem a csapaton belül a Nagy "Nulla"...), és ezt megtette egymás után három meccsen, hogy elküldött egy félidőn át melegíteni, de nem állított be. És itt kanyarodok vissza a szotyis esethez. Jön vissza a mester a sétából, és lazán odaböki. "Nulla, holnap kezdesz az MTK ellen." Úgy is lett, nyertünk 4-2-re, egyet én rúgtam, úgyhogy neki voltak ilyen nevelő szándékú dolgai. Hangsúlyozom, hogy a Feri bácsi és a Józsi bácsi is zseniális edző és ember volt a maga nemében, de egészen más karakterű egyéniségek. Itt azért hadd említsem meg Lantos Misi bácsit, aki ugyancsak remek emberként és szakemberként irányította közvetlenül a Verebes-éra előtt a Videotont. Neki nem csak azért volt tekintélye, mert az Aranycsapat védőjeként ez járt neki, hanem mert valóban jó szakembernek tartotta mindenki, aki ismerte. Külföldön, Görögországban is sikeres tudott lenni. Megemlíteném még Szentmihályi Antalt, akivel éppencsak lemaradtunk a dobogóról az NB I-ben és döntőt játszhattunk a Magyar (Népköztársasági) Kupában az Újpesttel. Ő is, mint a többiek, jó edző, jó ember volt, szakmájuk kiválóságai.
- Aztán, közel 200 NB I-es Vidi meccset követően eljött a váltás ideje. Ha jól emlékszem, még játszottál Tatabányán és Siófokon az NB I-ben, de már nem sokat, majd alacsonyabb osztály, osztrák sokadik liga és a befejezés. Röviden, tömören ez sejlik fel bennem. Mesélj ezekről a levezető évekről, kérlek.
- Jól mondod, hol, merre játszottam még, de vegyük sorra történéseket: lejárt a szerződésem és a Vidi vezetőivel nem tudtam megegyezni, mert akkor már megszületett a fiam, s nekünk lakásra lett volna szükségünk. Fehérváron elvittek az illetékesek a mai Palotaváros, az akkori Lenin lakótelep épülő panelrengetegébe a Skanzenhez, ahol mutatták, hogy hol épül az a ház, amiben az én lakásom is lesz. Nyilván nem értünk rá még egy évet vagy nem is tudom mennyit várni, így elmentem másfelé orientálódni. Először is
hívott a nagy Honvéd! Már túl voltam a sokadik sérülésemen, éppen a Sportkórházban rehaboztak, amikor jött értem egy zöld Barkas, kivitt Kispestre a klub bázisára, ahol betessékeltek Komora Imre irodájába, ami egy tágas, hosszú helyiség volt, ott ült a végén az asztalánál az Imre bácsi, aki azonnal rám förmedt, ahogy beléptem, hogy "Miért nem borotválkozott meg?" A választ meg sem várva rám parancsolt, hogy üljek le, majd kérdezte, hogy mit szeretnék? Mondtam neki is, hogy lakás kellene először is, meg egy tisztességes fizetés. Ő azonnal közölte, hogy vagy jó fizetés vagy lakás, de a kettő egyszerre nem megy.
Ennek okán nem lettem a Budapesti Honvéd csatára, ugyanakkor Tatabányán már sokkal szerencsésebben jártam. Megérkeztünk, elsőre, amikor a kérés felmerült, kivittek egy frissen épült lakótelepre, lakóparkba, ahol egy vadonatúj lépcsőházban még válogathattunk is a feleségemmel, hogy melyik lakást válasszuk. Végül egy szépet sikerült kifognunk, 80 négyzetméter, garázzsal, szép környezettel. Ami pedig a fizetést illeti, erről Majtán Öcsi bácsi, a bányász akkori szakosztály elnöke, vezetője gondoskodott, aki megadta amit szerettem volna. Úgy érezhettem, révbe értem, de jó lesz nekünk itt, aztán jött az első edzés. Először megkaptam a vadonatúj Pony sportfelszerelést és cipőket, s mint új fiúnak, úgy gondoltam, nekem is bizonyítanom kell egy picit, így beálltam labdacicázni a tréningen. Egyszercsak a Schmidt Pista, a "Sváb", ahogy őt ismerték sportberkekben, akivel együtt voltunk katonák, s kiváló játékos volt, odaszólt nekem, hogy "Nulla, nem akarsz beállni középre?". Na, jó oké, megtettem, beálltam, jött az első labda, de ahogy rámozdultam, szétcsúsztak a lábaim! Már vittek is az emeletre, majd a mentők a kórházba, de megjártam Debrecent is, ahol a Majtán Öcsi bácsinak ismerőse volt a kórházigazgató, ott megröntgeneztek, aztán megfordultam Dabason egy professzornál, aki a Bayern München csapatorvosa is volt előtte, de senki sem tudta, pontosan mi a gond. Végül majdnem 10 hónap után a Sportkórházban a Berkes-Mecseki orvos-páros közölte, hogy ez bizony szalagszakadás és porcleválás. A megfelelő rehab után térhettem vissza, de már nem számoltak velem komolyan, 3-4 meccsen léptem még pályára a Bányászban, majd lekerültem Siófokra a Szőke Miki bácsihoz, ám aztán ő távozott onnan és érkezett helyette az ifjú Kaszás Gábor. Rendes volt, alapvetően nem volt semmi bajom vele, mégsem működött köztünk az összhang, ezért követtem a Miki bácsit Ajkára az NB II-be, ott még voltak azért jó meccseim, még jól kellett pörögni, de aztán levezetésképpen átruccantam Ausztriába, ahol egy ötödik vonalbéli gárdába kerültem, amelyik már velem esett ki a hatodik vonalba. Egyre komolytalanabbá vált az a szint, szerettem volna még hazajönni, amire a Velencetoursnál adódott is lehetőségem, ahol éppen a Májer Lajos is focizott akkoriban, ám amikor Agárdról egy idegenforgalmi irodáról felhívtuk az osztrákokat, hogy adják ki a játékengedélyem, csak annyit mondtak, hogy menjek vissza. Nem volt mit tenni, visszamentem, de rövid úton búcsúztam is tőlük, mert már nagyon komolytalan, amatőr szinten állt az a csapat. Hazajöttem és be is fejeztem a játékos-pályafutásomat.
- Azt a pályát nem futhattad be, amire a tehetséged predesztinált volna, de összességében, amiről gyerekkorodban álmodoztál a foci kapcsán, mit sikerült megvalósítani?
- Semmit, mert nem voltam álmodozó, tervező típus gyerekkoromban. Nekem nem voltak olyan céljaim, mint sokaknak, hogy NB I, majd válogatottság, külföld, stb. Lehet, hogy ez is egy probléma volt velem kapcsolatban, de tényleg nem volt semmiféle magasztos célom anno. Egyébként amikor volt egy jó sorozatom, öt meccsen öt gól szereztem, akkor - úgy tudom - bekerültem az akkori szövetségi kapitány, Mészöly Kálmán noteszébe, de különösképpen soha nem hajtottak a nagy célok, így a válogatottság sem. Jó lett volna, de semmi extra, sokat nem tettem érte.
- Te csak szerettél focizni ezek szerint.
- Na, pontosan így van! Szerettem focizni, azért csináltam. Ha már a Mészöly Kálmán szóba került, megosztanék egy érdekes sztorit vele kapcsolatban is:
Katonák voltunk, amikor ott, mellettünk, illetve velünk edzett a magyar válogatott. A kapitány az egyik tréningen szólt, hogy a katonák menjenek és fussák körbe a kis tavat háromszor. Hát, nekem nagy kedvem ehhez nem volt, agy helyette inkább elmentem az edzőpályához és futottam 100 x 30-at. Éppen arra jött a MÁV Előréből ismert László II Pista, aki megkérdezte, hogy mit csinálok én ott, miért nem a tó körül futok? Mondtam, hogy azt nem akartam, ezért nyomom ezt. Kérdezte, hol tartok, mondtam, hogy nyolcvannál. Oké, szólt, hogy megvár. Úgy is történt, majd kimentünk a laktanyán kívülre egy kicsit sörözni. ezzel zártuk a "válogatott" programot..."
Szóval a pályafutásomban maradt még jócskán, lehet, hogy a tehetségem adott volt a magasabb szintekhez, de az akaraterőm sajnos nem.
- Amiben viszont révbe értél, az a család. Mosolygós feleséged és lányod, bájos kislány unokád fogadott, amikor beléptünk hozzátok ebbe a gyönyörű, tágas, szépen rendben tartott úrhidai házba Fehérvártól néhány kilométerre, nem beszélve a játékos kutyusról, aki ugyancsak családtag, ahogy érzékeltem nálatok. Szóval, család: jelenleg mennyire mondható egyébként a szó szerinti Nagy família sportos családnak?
- A fiam, aki most 43 éves, ő nálam kezdett focizni anno a Vidi utánpótlásban, mert edzősködtem is régebben, gyerekekkel foglalkoztam 5-6 évet, még szegény Jung Józsival, Kiss Imrével, amikor a Németh Lajos bácsi volt az utánpótlás szakágvezető. Tibi fiammal két-három év után kettéváltak az útjaink, hogy aztán már, amikor ő felnőtt volt, s játszott Polgárdiban is, a szabadbattyáni megyei harmadosztályú csapatot együtt juttassuk fel a második vonalba. Büszkék is lehettünk erer a csapatra, ugyanis a gerince nagyon fiatal, 16-17 éves srác volt. A lányom az iskolás évei alatt végig röplabdázott, de a feleségem igazából nem sportolt semmit huzamosabb ideig. Egykor tornázott, de nem komoly szinten.
- Viszont ahogy én itt körülnézek ezen a "tercián", itt igen sokat "sportol", mert nagyon rendben van a ház és környezete, ami nyilván elsődlegesen neki köszönhető.
- Igen, jól látod! Ő az, aki a lányom segítségével viszi a háztartással kapcsolatos dolgokat. Ők határozták meg a lakás kialakítását, külső-belső színeit, esztétikáját, ami nem véletlen, mivel az ő érzékük ehhez sokkal jobb, mint az enyém. Én inkább rájuk bízok mindent. Ami pedig a jövő utánpótlását illeti: a kislány unokám mellé jövő tavasszal a fiaméknál is érkezik az unoka, így nagyon reménykedem abban, hogy itt a tercián az udvaron játszhatok, labdázhatok sokat velük. A hely, a lehetőség adott.
- Összességében el lehet mondani, hogy a vegyesre sikeredett sportkarrier után mára révbe értél, elégedett vagy?
- Egyértelműen igen! Szép családom van, szép otthonunk, minden adott a boldogsághoz. Ezt szerettem volna, hogy ami a futballban nem sikerült, az a magánéletben jöjjön össze. Ez rendkívüli boldogsággal tölt el.
