Karsai László: Kilencen voltunk testvérek, örültünk, ha egy szaloncukor jutott nekünk karácsonykor
Karsai László: Kilencen voltunk testvérek, örültünk, ha egy szaloncukor jutott nekünk karácsonykor
Karsai László: Kilencen voltunk testvérek, örültünk, ha egy szaloncukor jutott nekünk karácsonykor– A Vidi középkorú vagy idősebb szurkolói, akik voltak olyan szerencsések, hogy láthatták futballozni, egyöntetűen azt vallják, hogy nem kergette nagyobb formátumú játékos a labdát piros-kékben, mint Karsai László, a "Sunyi". Nem véletlenül ő az, aki sorozatunk első visszatérő szereplője, ugyanis részint ő lesz a fociszurkolók számára a mi karácsonyi, év végi "ajándékunk", részint pedig kilenc gyermekes családban nyolc testvérével nőtt fel, így nem a bőségről szólt számukra az ünnep. Kezdjük is ezzel a témával: miként nézett ki nálatok az ünnep, a karácsony? Milyen emlékeid vannak?
– Hát - bár háttal nem kezdünk, de itt most talán nem probléma - nehéz visszaemlékezni arra, amikor kilencen sorba álltunk egy kis ajándékért. Igazából jutott nekünk egy-egy szaloncukor és egy gyertya, amit elfújhattunk a fán. A legemlékezetesebb számomra inkább a Mikulás-nap volt, mert én voltam a legkisebb a sorban és engem könnyen meg lehetett tréfálni.
Egyik évben Mikulás napján csengettek nálunk. Senki sem mozdult, de többen rám szóltak, hogy Laci, menj, nézd meg ki az, biztosan a Mikulás! Én gyermeki naivsággal odamentem az ajtóhoz, kinyitottam a kis ablakot, amin ki lehetett nézni és láttam, hogy ott áll a valóban a Mikulás bácsi! Kiszóltam neki, hogy "csókolom Mikulás bácsi, hozzánk tetszett jönni? Igen, hozzátok. Beengedsz? Be, igen, de tetszett nekünk hozni valamit? Persze, hoztam." Beengedtem, ő bejött, majd amikor levette a sapkáját és a szakállát, akkor ismertem fel, hogy az idősebbik bátyám volt, aki velem tréfálkozott.
Csalódott, de egyben izgatott is lettem, sírtam is, hogy így átvágtak engem, a legkisebbet. Velem szórakoztak , engem ugrattak sokszor, de ebből is sokat tanultam és hasznosítottam a javamra az életben később.
– Ha már karácsony: nyilván rengeteg emléked, élményed volt életed folyamán az ünnepről, akár a foci kapcsán is. Nekem például - hogy tippet adjak - azonnal beugrik gyerekkorom nagy élménye veled, veletek kapcsolatban, a két ünnep között lebonyolított Képes Sport Kupa teremtorna, amely speciális terepe volt a korabeli Vidinek és neked is, hiszen a tornák során te nyerted el a legtöbb címet, kétszer voltál gólkirály és kétszer a legjobb játékos, azon túl, hogy a csapattal négyszer hódítottátok el a trófeát. Ezek a kupák talán neked is az emléktár élmezőnyében vannak.
– Igen, nagyon jó, hogy ezeket a KS-tornákat felhoztad! Egyértelműen a Képes Sport Kupák voltak számomra a karácsonyfán a csúcsdíszek minden évben, amikor ott voltunk és nyertünk. Úgy voltunk vele, hogy ha már elmegyünk, akkor ez nekünk ne csak egy év végi buli legyen, hanem mutassuk meg, mit tudunk, legyünk eredményesek. Ez sikerült is, bár én fejből nem tudom pontosan hányszor nyertünk, de biztos úgy van ahogy mondtad. Úgy hiszem, a régi szurkolók emlékeznek a szolnoki, diósgyőri, zalaegerszegi tornára, vagy éppen a fővárosiakra, amelyeken a kupát is megnyertük, nekem pedig összejött vagy a gólkirályi cím, vagy a legjobb játékos különdíj.
– Leginkább az 1980-as, zalaegerszegi torna jön elő maradandó élményként, amikor a magyar válogatottat, a valóban legerősebb összetételű, a '78-as és később a '82-es vb-n járt játékosok alkotta válogatottat is legyőzve nyertétek meg negyedszer, egyben utoljára a kupát, hiszen ez volt az utolsó, csak magyar csapatok részvételével lebonyolított Képes Sport Kupa. Ezen a tornán rendkívüli teljesítménnyel rukkoltál elő, a döntőben, a válogatott ellen éppen a te parádés gólod döntött az utolsó másodpercekben. Egyébként is mindhárom találkozón eredményes voltál, a legjobb mezőnyjátékosnak járó különdíjat pedig más nem nyerhette el, csak te. Miként emlékszel vissza erre a tornára, különös tekintettel pedig a válogatott elleni meccsre?
– Hú, de nagyon jó, hogy ezt előhoztad! Ez valóban nagy élmény volt nekem is és nagy dolog, amit véghez vittünk, mert valóban az akkori legerősebb magyar válogatott ellen döntöttük el a kupa sorsát. A meccs előtt a Verebes Józsi bácsi úgy küldött fel minket a pályára, hogy na, mutassuk meg a pestieknek, hogy mit tud ez a vidéki kis csapat, illetve mi, játékosok, akik akármilyen jól is játszottunk, a fővárosi csapatok, a Fradi, az Újpest, a Vasas, a Honvéd vagy az MTK játékosai mellett alig kaptunk lehetőséget a nemzeti csapatban. Vidékiként mellettem még a Halmosi, később pedig a Kereki kapott időnként lehetőséget, de az öt budapesti topklub játékosai közé ritkán férhettünk oda.
Ami pedig számomra valóban a legkiemelkedőbb emlék volt, az a válogatott elleni meccs, amikor 2-2-nél sikerült nekem egy harmadik, győztes gólt bevágni másodpercekkel a vége előtt, hogy aztán diadalittas örömünkben egymás nyakába ugorva ünnepeljük a meccs és a kupa megnyerését.
Ennél szebb karácsony környéki élményem talán nem is volt a focinak köszönhetően.
– Nyilván neked a zsigereidben volt mindig a technikás foci, de a teremfoci az egy speciális terület, ami sok tekintetben kicsit más a nagypályásnál. Részedről igényelt előzetes külön felkészülést a Képes Sport Kupa?
– Nem, mert gyerekkoromban is nagyon szerettem kispályán, kézilabda pályán focizni, azon nőttem fel. Ott rögtönözni, improvizálni kellett, gyors döntéseket meghozni és gyorsan is cselekedni. A kreativitás mindig dominált kispályán, és én ezt nagyon élveztem. Aki kispályán, kis területen jó volt, annak ez sokat kamatozott nagypályán, mert nagyobb területen még könnyebben meg lehetett csinálni, ami kispályán már jól ment. Ezt én jól meg tudtam lovagolni, 8-9 éves koromtól folyamatosan kispályáztam, amikor lehetett, így semmiféle külön felkészülésre nem volt részemről szükség a teremfocihoz.
Az az igazság, hogy már gyerekkoromban az életemet adtam volna a labdarúgásért, annyira szerettem. Voltak persze példaképek, mint az Aranycsapat nagyjai, nekem különösen Puskás, Hidegkuti, aztán az MTK-ban is legendás Sándor Csikar, vagy később Tichy Lajos és Albert Flórián, szóval volt kiktől ellesni ezt-azt.
Nekem nagyon fontosak és meghatározók voltak a példaképek.
– Apropó Hidegkuti, Sándor Károly, MTK. A mai napig sem derült ki, hogy ki és milyen indokkal mondott le rólad szinte még ifi korodban az MTK-nál? Mert az aligha kérdéses, hogy a Vidihez egy igazi kincset "dobtak" azzal, hogy onnan elengedtek.
– Az a helyzet, hogy mi az MTK ifivel megnyertük az országos ifjúsági bajnokságot 1965-ben a Fradit legyőzve a döntőben. Akkor a Lakat Karcsi bácsi lett a csapat, mármint a felnőtt csapat edzője és ő egyből mondta, hogy neki kellek és kért fel az első keretbe. Ő egyébként is bátran fiatalított és többünket bedobott az NB I-ben mélyvízbe, de kicsit "túltolta" a fiatalítást, mert kellő rutin híján a Népstadionban kaptuk a nagy pofonokat, hetet a Honvédtól, hatot a Fraditól, a végén meg majdnem kiestünk. Ezért pedig részben minket, fiatalokat okoltak, hogy nem voltunk elég jók, ezért elmehetünk máshová még fejlődni, tanulni kicsit.
– A Vidi nagyon jól járt azzal, hogy idekerültél, de az MTK is hamar megbánhatta, hogy ilyen könnyen lemondott rólad, mert úgy tudom, nem sokkal később, már a következő szezon után vissza akartak vinni, s te alá is írtad az átigazolási lapot, tehát fél lábbal már vissza is igazoltál Budapestre, de végül mégis maradtál. Hogy festett ez a történet?
– Ez egy külön érdekes sztori volt! A Vidivel (VT Vasas volt még akkor), a Turay edzővel simán megnyertük az NB I/B-s bajnokságot és feljutottunk az NB I-ben, én pedig rúgtam 39 gólt a bajnokságban, gólkirály lettem.
Elmentünk Bodajkra alapozni, edzőtáborozni, ahol egyszercsak bekopogtak az ablakon, hogy Laci, gyere ki, keresnek! Kimentem, s ki várt rám? Sándor Csikar! Az MTK legendája ott állt egy táskával a kezében, s mondja, hogy menjek és beszélgessünk egy kicsit. Kérdeztem tőle, hogy mi újság van, de hamar kiderült, hogy nem akar sokat csevegni, rátért a lényegre: "Laci, itt ez a táska "suska", neked hoztam, a tiéd, ha visszajössz az MTK-ba". Ok - mondtam - meggondolom, alszom rá egyet-kettőt, s abban maradtunk, hogy majd keresnek pár nap múlva.
Aztán jött egy levél, hogy döntsem el, hol szeretnék játszani. Az akkori MLSZ főtitkár, Börzsei János is szólt, hogy menjek fel Budapestre és döntsek, mert nem lehet ezt tovább húzni.
Elsőre azt mondtam, jó, hát akkor visszamegyek az MTK-hoz, aláírom az átigazolási lapot, de kértem még egy pici gondolkodási időt. A Vidi vezetői is léptek közben, ígértek aztán mindent, amit ígérhettek, csak maradjak Fehérváron, azt mondták, hogy itt meg tudom mutatni, mit tudok, itt ez az egyetlen igazán nagy klub, nem a főváros, ahol van öt nagy csapat és számos jó játékos, itt sokkal jobban kidomboríthatom a képességeimet és úgy fogalmaztak, "itt császár lehetsz" - mondjuk, utólag ez jött be, de akkor még ezt nem tudhattam -, mindenesetre visszavontam a szándékomat és az aláírt átigazolási lapot kértem semmisnek tekinteni. Na, de megint lejött értem az MTK, amit addig ígértek, annak a dupláját adják, lakást is kapok, ha megyek, nem akárhol, frekventált helyen, az "alagútnál" egy három szobást. Addig győzködtek, újra aláírtam a dokumentet, de még mindig nem volt vége, mert újra jött a Vidi és újra kihúztam az aláírásom. Volt még egy harmadik kör is, de végül maradtam, nem bántam meg. Itt megjegyezném, hogy bár az akkori fehérvári elöljárók azt ígérték, hogy a Velence Szállóban (a mai Magyar Király) kapok egy szobát, végül ez egy munkásszállás lett, de ezzel együtt sem bántam meg, hogy a sok vacillálás után maradtam.
– A táska "suska" sorsa mi lett?
– Nem tudom, azt valaki másnak adták biztosan, olyannak, aki fontos volt nekik még és oda is igazolt. Én csak akkor kaptam volna meg, ha visszamegyek.
– Visszatérve az ünnepi emlékekhez, a már említettek mellett van még valami, ami eszedbe jut? Ezt csak azért forszírozom, mert az év elején, amikor Fejes Gábornál jártam, akivel ugye egyszerre lettetek magyar válogatottak, egy mérkőzésen, a jugoszlávok ellen. Ő kezdett, te csereként álltál be, amit ő mindig hangsúlyoz is. Viszont azt is hangsúlyozta, amikor rákérdeztem, hogy te vagy a valaha volt legjobb játékos, akivel együtt focizott, s annyira büszkék voltatok arra, hogy a válogatottban együtt hallgattátok először a himnuszt, hogy aztán évekig, ha összejöttetek az ünnepek kapcsán, vagy éppen szilveszterkor, akkor együtt mindig elénekeltétek a magyar himnuszt. Ez amolyan szertartás volt már nálatok. Így volt?
– Igen, így volt. De azt hozzá kell tennem, hogy
harmadikként a szintén válogatott egykori játszótárs, Wollek Tibi csatlakozott hozzánk himnuszt énekelni, illetve a Hartyáni Gabi, aki nagyon jó barátom volt, így négyen mi családilag is gyakran összejártunk, együtt karácsonyoztunk, együtt szilvesztereztünk, nagyon sokat voltunk együtt.
Sajnos ez régóta már múlt idő, szerettem ezeket az éveket, s a barátaimat is. Azt pedig ő mindig a fejemhez vágja, hogy egy félidővel megelőzött ennyivel előbb lépett pályára a válogatottban, bár tudom, hogy csak ugrat.
– Azt viszont tényleg nagyon komolyan mondta, hogy ebben ugyan egy hajszállal megelőzött, de ami a futballtudást illeti, te jártál előrébb...
– Örülök, ha így vélekedik.
A legelső komolyabb edzőm, Kovács Imre mondta már az elején, az első NB I-es meccsünkön, hogy "Laci, maga csak futballozzon! Nem kell harcolni, csúszni-mászni, csinálja azt, amit a legjobban tud, futballozzon."
Egyébként ez nem mindenkinek tetszett. Volt egy társunk, a Posch Feri, aki a Honvédból jött hozzánk, de a Bognár Feri után én lettem a csapatkapitány, nem ő, pedig erre számított. Mondta is a Feri az Imre bácsinak, hogy ő mennyit hajt, küzd a csapatért, ha kell "agyonrúgja" az ellenfelet, miért nem ő a csapatkapitány? A mester erre így szólt: maga ne harcoljon, futballozzon! Éppen ezért a Karsai a csapatkapitány, mert ő futballozik, maga meg csak harcol, holott azt a háborúban kell, a pályán pedig futballozni... Kovács Imre volt az első edző, aki ráirányította a figyelmem arra, hogy valójában mi a fontos, mit kell csinálni.
– Tudom, hogy manapság már keveset mozogsz a városban. Az egyetlen biztos pont, hogy átballagsz ide a szomszédos ABC-be bevásárolni, ez az oda-vissza 300 méter jelenti a napi penzumot. Mégis, amikor néha kimozdulsz itthonról és emberek között mozogsz, sokan vannak még, akik megismernek, köszönnek, netán megállítanak pár szóra?
- Vannak erről is emlékeim, közelebbi tapasztalataim egyaránt. Akadt, amikor egyszer kicsit messzebbre kellett mennünk a városban, eleredt az eső, így fogtam egy taxit, hogy mielőbb hazaérjük. Menet közben kiderült, hogy a taxis megismert és sorolta az élményeit velem, illetve a csapattal kapcsolatban, majd kért egy autogramot, amit örömmel adtam neki, hiszen nekem nagyon jólesik, hogy nem felejtettek el, van, aki ennyi szép dologra emlékszik. Hazaértem, megkérdeztem, mivel tartozom, de ő nem fogadott el pénzt, azt mondta, hogy már kifizettem a számára értékes aláírással. Ez egy nagyon kellemes emlék nekem, pedig ez nem olyan régi, akkor már ez a mostani ábrázatom volt, a nem a régi, ismert, így még inkább jól esett, hogy megismert. De ha már említetted a napi boltba járásomat, ott is sokan rám köszönnek, megállítanak egy üdvözlésre, vagy egyszerűen csak mosolyognak, összesúgnak egymás között, amikor felismernek. Ezért is örömmel járok le ebbe a boltba, mert itt van egy kis közvetlen kapcsolatom az emberekkel.
– Mit üzensz azoknak a fiataloknak, akik most bontogatják szárnyaikat a Vidiben és az alaptehetségük adott arra, hogy szép jövőt építsenek maguknak itt, mire figyeljenek, mit kell tenniük annak érdekében, hogy egyszer olyan magasságokba érjenek, vagy annak a közelébe, ahol te jártál aktív korodban?
– Először is
rengeteg türelem és gyakorlás kell, enélkül nincs siker. Olyan nincs, hogy valaki egyik napról a másokra legyen válogatott, a sikerért mindig meg kell dolgozni.
Gyakorolni, minél erősebb ellenfelekkel küzdeni, azokat legyőzni, csak így léphetsz feljebb. Mi is annak idején Braziliában, Franciaországban, Spanyolországban mindig a legjobb csapatok vagy válogatott ellen játszottunk, ilyen csapatok ellen lehet felmérni a felkészültséget, hogy hol is tartunk. Régebben egészen fiatalokat, első-második osztályos korosztályt tanítottam az alapokra, és jó volt velük dolgozni, fegyelmezetten csinálták azt, amit kértem. Olyanok formálódtak a kezem alatt még ifjoncként, mint Czvitkovics Péter és Nagy Lajos, akiknek az ifiben voltam az edzőjük, majd később a Bolla Bendegúz, akit kisgyerekként hozott az édesapja, hogy külön foglalkozzak vele a Sziget utcai suliban a kedd-csütörtöki edzések előtt egy-egy fél órát. Egy pici közöm talán van ahhoz, hogy odáig jutott, ahol ma tart. Az említettek megfogadták a tanácsaimat, ami nagyon jólesett, és kívántam nekik mindig, hogy olyan sikereket érjenek el, mint egykor én magam.
