"Borsi" úgy lett kulcsfigurája a Vidi legendás 11-es párbajának, hogy nem rúgott büntetőt
"Borsi" úgy lett kulcsfigurája a Vidi legendás 11-es párbajának, hogy nem rúgott büntetőt
"Borsi" úgy lett kulcsfigurája a Vidi legendás 11-es párbajának, hogy nem rúgott büntetőt- Kezdésként kérlek, áruld el a receptet, miként tudod úgy formában tartani magad, hogy kevesen találnák el, ha tippelni kellene, hány éves vagy. Ezt nem csak én mondom...
- Köszi! Jól esik mindenkitől. Titok nincs, még a korom sem az, 67 leszek február 25-én.
- Most zökkentsük vissza a kérdezz-felelek "játékot" a szokásos mederbe: miképpen és hol ismerkedtél meg a sport, a labdarúgás alapjaival?
- Büszke vagyok arra, hogy azon kevesek közé tartozom, akik a Vidiben kezdtek gyerekként, saját nevelésű játékos vagyok. Abban az első csapatunkban talán a Végh Tibi lehetett még, akiről ez még elmondható. 1967-68 lehetett, amikor az Ispaics Tibi bácsinál kezdődött minden, a Berényi úti régi VT Vasas pályán, ami a mai igazgatósági épület helyén volt. Odamentem az első edzésre, s megdöbbentem, mert ott volt legalább 100 gyerek. Tibi bácsi nem esett kétségbe, mondta, hogy akiknek nem jutott hely a két pályán lévő csapatban, azok a kapuk mögötti részen labdázzanak. Oda sikerült bekerülnöm, aztán jött a Majoros Gáza bácsi, kettéosztották a csapatot, így hozzá is kötődik a kezdet.
- Én még egy nevet tudok mondani a nagyjából akkori utánpótlásból, akik eljutottak az első csapatig, Novath Gyuriét, akivel néhány hete készítettem hasonló interjút, ő ugyanezeket a neveket és a régi pályát említette. Arra emlékszel, hogy mi volt az első hivatalos meccs, amin pályára léptél, illetve még milyen nevek ugranak be, akikkel egészen ifjonc korodban együtt játszottál?
- Igen, egyértelműen: Ress Józsi, aki később NB I-es lett a Vidiben, de aztán hamar eligazolt Dunaújvárosba, vele játszottam az utánpótlásban, ráadásul sok év után nemrégiben összefutottunk Dunaújvárosban, ahol most én is besegítek, dolgozom egy kicsit, ő szólított meg, hogy megismerem-e. Méregettem egy kicsit, de gyorsan beugrott, még ha jelentős is a változás évtizedek alatt, mert a szem nem változik, csak a fej, az árulkodik mindig. Megemlíteném még Schábel Imit és Stumfold Csabát, aki sajnos már nincs köztünk, ő nagyon jó jobbszélső volt, de a katonaságnál sajnálatos baleset érte, aztán az Olajos Sanyit sem szeretném kihagyni, aki keveset játszott itt felnőtt szinten, de Siófokon szép karriert futott be, sajnos a Covid járvány idején néhány éve ő is meghalt. Az első meccs is megvan még: a Csiszár Guszti bácsi, a legendás utánpótlás szakágvezető elvitt minket Veszprémbe, ahol egy tornán játszottunk a hazaiak mellett a Győrrel és még egy csapattal, amelynek a neve most nem ugrik be. Azt a tornát mi megnyertük, ami szinte "világraszóló" volt, mert a Győri Rába ETO-nak akkor nagyon jó csapata volt.
- Később, már utolsó utánpótlás éveidben egy kiváló ifjúsági együttesetek is volt, amely eredményekben és ifiválogatottakban, későbbi NB I-es játékosokban sem szűkölködött. Remélem jól emlékszem.
- Igen, valóban! Megnyertük az országos ifjúsági bajnokságot 1978-ban - akkor az a 18 éves korosztály volt - olyan játékostársakkal, mint a Disztl Peti, a Vadász Imi, a Horváth Gabi, Nagy Tibi, Preszeller Tomi, Stumfold Csaba, Olajos Sanyi, Koroknai Viktor, Meter László, vagy éppen a Porogi Lajos, akik mind NB I-esek lettek, köztük többen korosztályos válogatottak.
- Ezt után már nem kellett sokat várni, hogy bekopogtass az első csapat öltözőjének ajtaján. Emlékszel még az első pillanatokra, amikor ifjoncként beléptél a "nagyok" öltözőjébe?
- Naná! De azért nem volt egyszerű. Akkor a Lantos Misi bácsi került ide edzőnek az első csapathoz, aki ismert engem, mivel ifi válogatott voltam. Oda is jött hozzám és örömét fejezte ki, hogy ott vagyok, tudunk együtt dolgozni, stb, stb.
Egyik nap aztán az akkori barátnőmmel beültünk a régi Alba Bárba, s megkérdeztem tőle, ahogy illik, hogy mit iszik. Ő némi meglepetésre sört választott, én pedig kértem egy kólát. Hozták is a két italt, de a felszolgáló megszokásból is úgy gondolta, hogy én iszom a sört, a lány a kólát, és ennek megfelelően rakta elénk a két italt. Fizettem és éppen ki akartam cserélni a sört a kólára, amikor abban a pillanatban betoppant a Misi bácsi!
Nem kell mondanom, utána szépen el is felejtett az első csapatnál. Úgyhogy az első osztályú bemutatkozás csak a honvédség (1979-80-ban Gyöngyösön az NB II-ben fociztam a katonaság alatt) után jött össze, amikor visszatértem a Vidihez.. A fiatalok közül addig a Brettner Csabi kapott néha lehetőséget.
- Végül mikor mutatkoztál be az NB I-ben?
- 1982-ben Szentmihályi Antal szavazott bizalmat először nekem. Megjegyzem, örültem neki, itt volt néhány hónapja, találkoztunk, jó szívvel emlékszik arra a csapatra. Szóval, a Vasas ellen játszhattam először és rögtön az akkori klasszisok egyik legnagyobbikát, Várady Bélát fogtam.
- Az nem lehetett éppen kis feladat.
- Nem is volt az. Nem futott sokat, de ha nála volt a labda, csak pörögtem körülötte, mint a nap a hold körül. Na, meg persze, amikor odaállt egy szabadrúgáshoz - és ugye, tudjuk, milyen ágyúlábú volt -, persze, hogy az újonc állt a sorfal közepére, s el is talált rögtön. Nem volt nagy élmény, lett egy-két foltom...
- Aztán egyszercsak jött a dicsőséges 1984-85-ös szezon, az UEFA-kupa meneteléssel, bajnoki bronzzal. Mikor érezted az Kovács Ferencnél, hogy élvezed a bizalmát, hogy gyakran fogsz nála szerepelni?
- Ez is egy igazi érdekesség.
Amikor '82-ben leszereltem, Feri bácsi hívott a Debrecenhez, amelynek akkor ő volt az edzője, de nemet mondtam, én mindenképpen a Vidihez akartam visszajönni. Ez nem biztos, hogy jó pont volt nála, mert ő csak egyszer engedett hibázni valakit, sok lehetőség már nem volt nála. Amikor visszakerült a Videotonhoz, nem nagyon éreztem a bizalmat. De amúgy nem ez volt a probléma számomra, hanem az, hogy ő kialakított egy kezdőcsapatot, amihez foggal-körömmel ragaszkodott, nem váltott, csak végső esetben.
Amikor a Csuhay Józsi "félholtan" érkezett vissza Benidormból a válogatott edzőtáborából, annyira meghajtották kint és ereje alig marad, akkor is ő játszott. A többi kulcsjátékosnál is így volt, csak akkor nem játszott, ha eltört a lába, vagy más súlyos sérülése volt, amúgy mindig ragaszkodott az állandó kezdőjátékosaihoz. Félreértés ne essék, ettől még szép volt ez az időszak, örömmel emlékszem rá vissza, s büszkeséggel tölt el, hogy egy olyan edzővel tudtam együtt dolgozni az ő személyében, aki olyan sikereket ért el a csapattal, ami páratlan volt, s máig sem tudtak az utódok megismételni.
- Abban a csapatban, amely 1984 és '86 között szép sikereket ért el, azért gyakran kaptál lehetőséget Kovács Ferenctől, pl. az UEFA-menetelés során is a meccsek legalább felén pályán voltál. Mi volt ebben a sorozatban a legemlékezetesebb számodra, a Zseljeznicsar elleni visszavágó utolsó percekben esett, továbbjutást érő gólon kívül, amiben egy kicsit te is benne voltál?
- A Zseljo elleni meccs hajrája egy teljesen más focit hozott tőlünk, mint ami addig megszokhattak tőlünk a szurkolók, ellenfelek, a szilárd védekezést, stabil, fegyelmezett csapatjátékot. Ott, Szarajevóban 0-2 után a végén ment előre mindenki. Előrefutott a Csuhay Józsi, a Disztl Laci, a Végh Tibivel ketten maradtunk hátul, ha labdát szereznek és lekontráznak, kivégezhettek volna bennünket. De nem ez történt.
Ez, ami a végén történt, hogy ez miként jött így össze, csak utólag "jött vissza", amikor megnéztem a felvételt. A menetelésünkről szóló film készítésekor néhány éve én elmondtam a riportban, de ez végül nem került bele, hogy én ott, abban a szituációban felnéztem, s láttam, hogy nincs bent senki középen, ezért passzoltam vissza, majd került a labda a Szabó Józsihoz, aki a Csuháshoz (Csuhay) továbbította, ő pedig belőtte, de úgy, hogy ott már nem volt több hely, mint egy labdányi, ami még hozzá is ért a kapus sportszárához, a menteni igyekvő védőhöz és picit a kapufát is súrolta. Földönkívüli volt a dolog és utána eufória! Ennyi, erre emlékszem.
Aztán ami még nekem nagy élmény volt, nagy benyomást tett rám, az a Manchester United elleni párharc, az első meccsen maga a stadion, az Old Trafford és a meccs, ahol becserélt a Feri bácsi és kibekkeltük 0-1-re a meccset, majd a visszavágó a Sóstón. Ezen a meccsen egy 120 perces sárdagasztás, hősies küzdelem, folyamatos figyelemmel, koncentrációval, ott nem lehetett hibázni, a végén a drámai 11-es párbaj, egyszerűen felejthetetlen. De a Feri bácsi ezt már 3 hónappal korábban megmondta, amikor a sorsoláskor a Unitedet kaptuk, hogy így lesz! Ez a mi esélyünk, semmi más. Ahogy fogalmazott: "le lehet őket is győzni, itthon, 11-esekkel". És így lett! Annyira jól olvasta a játékot, annyira feltérképezte az ellenfelet, annyira remek érzéke volt ezekhez a dolgokhoz, hogy az páratlan. Egy ilyen edzővel dolgozni kiváltság, ez teljesen egyértelmű. Ekkor döbbensz rá, hogy mennyivel több van a fejében, mint azt bárki is hihette. Elmondta előre, hogy mi fog történni, és a több "százmillió" variációból éppen az jött be! Ezt kevesen tudják.
- Ezért sem lehetett véletlen, hogy büntetőpárbajig ment a párharc, így az különösen tudatos lehetett a Feri bácsitól, hogy a meccs előtti napokban kifejezetten sokat gyakoroltátok a 11-eseket.
- Ez így volt, sőt, közvetlenül a meccs előtti utolsó edzésen is, előző nap. Ezt a poént már tartogattam egy ilyen visszaemlékező műsorra: azon az edzésen, kedden sokat játszottunk, több, mint egy órát, de a Feri bácsi hagyta, mert látta, hogy önfeledten játszottunk, majd amikor végeztünk, szólt, hogy mindenki rúgjon 5-5 11-est. Tök mindegy, hogy kihagyod vagy sem, rúgj öt büntetőt, ez a lényeg. Na, most én soha nem tudtam és nem is akartam 11-est rúgni, és hát persze a Disztl Petinek rúgjak, aki a legjobb volt ebben a műfajban, aki a legtöbb büntetőt védte anno? Na, aztán odaálltam, el is gondoltam, hogy 89. perc, Manchester United, Borsányi lő, gól! És berúgtam. Aztán amikor eljutottunk másnap valóban a büntetőpárbajig, meg is kaptam a feladatot az ötödik pár előtt, hogy menjek és rúgjam a 11-est. Mondtam a mesternek, hogy "Feri bácsi, úgy dobog a szívem, úgy izgulok, hogy ez nekem nem megy! De menjen a Vadi! A Vadász Imi majd berúgja! És igen, ő berúgta és továbbjutottunk!
- A Vadász Imi úgy mesélte, hogy tulajdonképpen odalökted a Feri bácsi elé, hogy "a Vadi szeretné rúgni, Feri bácsi, majd ő berúgja".
- Na, de azt látnod-hallanod kellett volna közelről!
Szóltam a Vadász Iminek: "Te Vadi menjél már, rúgjad. Nem, dehogy nekem nem szólt senki" - mondta, és szépen elsétált onnan. Ekkor jeleztem a Feri bácsinak, hogy a Vadi még nem rúgott, majd ő megoldja ezt, berúgja, és úgy is lett.
Úgyhogy egy picit ez is hozzájárult ahhoz a sikerhez.
- Érdekes, hogy akit nem kellett bíztatni, Gömöri Ottó, odaállt bátran és mellé rúgta, a Vadi pedig nem akarta, de odament és bevágta, elődöntőbe rúgta a csapatot.
- Na, igen a Gömöri Ottó, nagyon biztos 11-es rúgó volt. A legyet lerúgta a kapufáról, 44-es láb, jó technika, komoly erővel párosulva, ideális. Nem értem máig sem, ott mi történt vele, hogy mellé rúgta, talán kicsit megcsúszhatott a lövés előtt, tényleg nem tudom, de az biztos, hogy az egész pályafutására rányomta a bélyegét az a hiba, az az egy hiba. Szerintem abba egy kicsit tönkre is ment, sőt, szinte biztos vagyok benne.
- Jó néhány évet eltöltöttél a futballpályán, elsősorban a Vidiben. Mérlegre téve ezeket az éveket, ha újra kezdhetnéd, ugyanezt az utat választanád?
- Nem feltétlenül. Én most foglalkozom, de korábban is foglalkoztam utánpótlással, itt a Vidinél, másutt is, most éppen Dunaújvárosban, és azt tapasztalom, hogy a technikai képzéssel, a labdaérzék fejlesztésével még többet kellene foglalkozni. Alap lenne, hogy bárhol, bármilyen helyzetben képes legyél a labdát jól lekezelni és továbbadni. Ha másképp nem, önszorgalomból, ez nagyon fontos kell, hogy legyen. De, a kérdés lényegére visszatérve, lehet, hogy
amikor '88-ban váltottam és megint elmentem Gyöngyösre, maradnom kellett volna még, mert miután a Kovács Feri bácsi távozott a csapattól, majd jött Kaszás Gábor, akkor ismét egy nagyon jó Vidi alakult ki, amelyben talán sokat játszhattam volna, mivel Kaszás mester szerette az ilyen típusú, hajtós, megalkuvás nélkül robotoló játékosokat, mint én voltam.
Egyébként éppen 100 NB I-es mérkőzésem van, mert amikor Debrecenben szerepeltem kölcsönben, ott játszottam minden meccsen, az összes tétmeccset tekintve pedig nagyjából 150 körül lehetek.
- Végezetül, mit üzennél azoknak a labdarúgó palántáknak, akik pályájuk elején tartanak, de eltökéltek abban a tekintetben, hogy sokáig jussanak, s olyan jó játékos váljék belőlük, mint te magad is voltál.
- Azt üzenném, hogy ne adják fel soha! Itt elmondanám, hogy a Vidinél, vagy éppen most Dunaújvárosban is foglalkoztam utánpótlással és láttam, látom a fiatalokon, hogy nincs bennük elegendő kitartás, nem túl magas a tűrőképességük sem, ahhoz, hogy igazán a siker útjára lépjenek. Én láttam anno - többször találkoztunk tornákon -, hogy Szoboszlai Dominik milyen utat járt be, hogyan nevelte, hogyan bánt vele már 10-12 évesen az édesapja. Nem állítom, hogy csak az az út a jó, hogy azt kívánom mindenkinek, de tény, hogy az eredmények őt igazolják.
