Kuttor Attila - csaknem nyolc év a Vidiben, MK-győzelemmel és bajnoki bronzzal
Kuttor Attila - csaknem nyolc év a Vidiben, MK-győzelemmel és bajnoki bronzzal
Kuttor Attila - csaknem nyolc év a Vidiben, MK-győzelemmel és bajnoki bronzzal- A DVTK-ban játszottál ifjoncként, ám az NB I-es bemutatkozásod már Fehérvárhoz köthető. Mikorra datálható a focival való első "randevúd"? Hol, mikor, minek vagy kinek a hatására választottad ezt a sportágat?
- Miskolci srác vagyok, a DVTK-ban pallérozódtak 19 éves koromig, de az NB II-ben már 17 évesen bemutatkoztam. Édesapám unszolására mentem focizni , mert ő szintén játszott egykor és velem is sikerült megszerettetnie a sportágat.
- Ez mikor, hány éves korodban volt? Mint általában a gyerekek zöme, 5-6-7 évesként mentél először edzésre?
- Érdekes, de nem! "NDK könyv szerint készült" srác voltam. Először, 6 évesen úsztam, kilenc éves koromban birkóztam, majd még atletizáltam is, csak ezt követően, illetve ezzel párhuzamosan lett belőlem utánpótlás futballista, nagyjából kilenc évesen. Szóval édesapám a sportolók neveléséről olvasott egy keletnémet sportkönyvet és az alapján készültem gyerekként a későbbi pályafutásomra, ami talán elmondhatom, elég jól sikerült.
- Mikor és milyen körülmények között kerültél ide, Székesfehérvárra? Ki csábított a Vidihez?
- Nem titok, hogy az utánpótlás válogatottban szúrt ki engem a Fehérvár menedzsmentje és éles szemű szakemberei, többek között Németh János (aki itt ül velünk szemben és nagyon figyel minden szavunkra, de nem szól bele), így kerültem éppen ide, elsődlegesen Szalmásy Tamás akkori ügyvezető közreműködésével, úgyhogy köszönettel tartozom mindenkinek, aki akkor ehhez hozzájárult.
- Érdekes rekord, de valós: Te vagy az egyetlen Vidi ikon, aki három évtizedet érintően is felhúzta magára a piros-kék mezt, hiszen' 89-ben mutatkoztál be itt a 80-as években, majd az első visszatérés a 90-es évek végén volt, a második pedig 2004 és 2007 között. Emlékszel még a kezdetekre, miként fogadtak, hogyan tudtál beilleszkedni, amikor ide igazoltál?
- Igen, jól fogadtak, nem volt nehéz beilleszkedni. és itt érdekességképpen meg kell jegyeznem, hogy én
hamarabb játszottam nemzetközi porondon, az UEFA-kupában a Vidiben, mint bajnoki meccsen. Akkor, az előző szezonban végzett úgy a 4. helyen a Kaszás Gábor-féle csikócsapat, amely minden pontszámítás szerint bajnok lett volna, csak abban nem, ami éppen abban az egy idényben érvényben volt! Ezzel a 4. hellyel akkor kvalifikált a csapat az UEFA-kupába, amelynek az első fordulója megelőzte az NB I-es rajtot. Ez egy nagyon komoly csapat volt, kiváló játékosokkal, többen még játszottak a legendás 1985-ös UEFA-kupa döntős gárdából is, nem kell ecsetelnem, mekkora dolog volt az számomra, hogy velük együtt focizhattam itt. A Vidi, a Fehérvár egy nagy csapat, akkor is az volt, és most is az, hatalmas megtiszteltetés volt, hogy egyáltalán ide kerülhettem
és ebbe a csapatba próbáltam beverekedni magam.
- A csapatba kerülés azért elég jól sikerült, mert összességében közel 200 bajnoki meccset húztál le Fehérváron, ami egy nagyon szép szám, még akkor is, ha összesen közel 600 bajnokival az örökranglista 2. helyezettje vagy és maradsz is egy jó darabig, azt gondolom. A Vidiben eltöltött időszakaidat tekintve mi volt a legjobb, legmeghatározóbb emléked itt?
- Először is az NB I-es bemutatkozás. Ez nekem kitörölhetetlen és felejthetetlen emlék. Sajnos Kaszás mester 1990 elején tragikus körülmények között autóbalesetben meghalt, így egy hektikus, összességében közepes szezonunk volt. Mezey György vette át ideiglenesen fél évre a csapatot, ami szintén jelentős élmény volt nekem, hiszen ő volt az a szövetségi kapitány, akivel 1986-ban Mexikóban a vb-re kijutott a válogatott, amely előtte végig verte a fél világot, és Mezey doktor lett akkor legjobb európai edző, kapitány. Ezt követően jött Burcsa Győző, fiatal trénerként, aki egy nagyon jó kis fiatal csapatot rakott össze, ami az átmeneti időszakban kiegyenesítette a Vidit. Ezek közül a fiatalok közül, akkor lett az év játékosa Sallói Pista, robbant be centerként Horváth Feri, a villámléptű szélső, Takács Lajos, tehát nagyon komoly nevek bontogatták akkoriban itt a szárnyukat, közéjük tudtam én is beverekedni magam. Az a miliő, ami a csapatnál kialakult, ugyancsak felejthetetlen.
- A második fehérvári éra rövid is volt, sikertelen is volt, legalábbis a végcélt illetően. Élénken él bennem az emlék, hogy a Vasas elleni utolsó, 2-2-re végződött meccs után az elkeseredett szurkolók a régi klubház és a stadion között kérték számon a csapatot a kiesésé miatt, s te voltál az egyetlen játékos, aki odaálltál eléjük és próbáltad nyugtatni őket, elismerve, hogy az egész szezon nem volt a Vidihez méltó, de amit lehetett, megtettetek. Végül egyetlen gólon múlott, hogy a Siófok maradt benn, nem ti. Egyetlen apró gólon, mert akkor a gólarány döntött elsődlegesen pontegyenlőség esetén, nem a több győzelem, mint manapság.
- Valóban, ez is hozzátartozik egy klub életéhez, mint ahogy egy játékos pályafutásához, hogy vannak mélypontok is, nem csak csúcspontok.
Eleve szinte "Mission Impossible" volt a szituáció, úgy érkeztem ide vissza Verebes mester külön hívására, hogy a téli szünetben reménytelenül le volt szakadva a csapat a többitől. Mi azonban futottunk egy jó kis tavaszt és az utolsó meccsen egy hajszálom múlott, hogy nem sikerült megkapaszkodni az élvonalban. Nekem különösen érzékeny pont volt a véghajrá, mert Dunaújvárosban játszottunk, 2-0-ra vezetett a hazai csapat, amikor Verebes József felküldött a csatársorba, ami alapvetően jól sikerült, mert gólt szereztem és feljöttünk 2-1-re. Ekkor kaptunk egy büntetőt is, amit én kihagytam. Ha nagyon szigorúan nézzük, ez a gól jelentette volna a bennmaradást.
Talán ezért is kárpótolt az élet, illetve én kárpótoltam kicsit a szurkolókat azért a kimaradt 11-esért, azzal, hogy amikor másodszor is visszatértem, bajnoki bronzot és Magyar Kupát nyertünk a Vidivel.
- Egy olyan Vidivel, amelytől előzetesen nem volt elvárható és evidens, hogy dobogós és MK-győztes lesz a szezon végén.
- Nem volt elvárható, de jó kis csapat volt az is. Inkább úgy fogalmaznék, hogy akkor már olyan körülmények voltak a klubnál, amik egy nehéz időszakot eredményeztek a finanszírozás terén, voltak tartozások, anyagi problémák, amelyek nehezítették az életünket, ennek ellenére megint egy olyan jó közösség alakult ki, amely megnyerte a klub első Magyar Kupa trófeáját, s azért ez nem vitás, hogy az első az mindig, mindenben emlékezetes.
- Kicsit beszéljünk a válogatottságról, mert neked ebből is adatott közel 20. Ez nem kevés, de nem is olyan sok, elégedett vagy vele, vagy van hiányérzeted?
- Egészen pontosan 19 meccsem volt a nemzeti csapatban. Abból a szempontból rendben van, hogy az utolsó mérkőzésemen sikerült megszereznem Japán ellen az egyetlen válogatott gólomat, ráadásul győztünk is, majdnem olyan volt, mint egy igazi búcsúmeccs, a Lothar Matthäus irányította csapattal. Lehetett volna talán picit több is ebben, ahogy utaltál rá, illetve éppen a fehérvári években kerültek el a válogatott meghívók, de így alakult, nincs különösebb hiányérzetem. Mégiscsak játszhattam egy olyan válogatottban, amely pótselejtezőig jutott a vb-kvalifikációban, ami '86 óta a legtöbb, amit ezen e téren elért a magyar csapat.
- Sok jó csapatnál megfordultál, sok jó edzővel dolgozhattál együtt. Kit, kiket tudnál leginkább közülük kiemelni, akikkel leginkább megtaláltad a közös hangot?
- Hú, ez egy nagyon kemény kérdés. Tényleg, olyan szerencsém volt, hogy a korszak minden kiemelkedő edzőjének a keze alatt pallérozódhattam - Kaszás Gábor, Mezey, Csank, Verebes, Garami, Egervári, Bicskei -, aki letett valamit az asztalra pályafutása során. Egyszerűen nem tudok, de nem is akarok senkit sem kiemelni közülük, mert mindenkitől csak jót, pozitív dolgokat kaptam, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy én is edző lettem.
- Azért, ne intézzük el ennyivel a témát. Ezek a szakemberek mind más-más karakterek voltak, fel tudsz idézni valami jó sztorit, szituációt, ami hozzájuk köthető? Verebes József kapcsán például szinte minden alany, aki dolgozott vele, s akivel eddig beszéltem, tudott mondani érdekességet, ami csak rá volt jellemző. Nagy Tibor, példának okáért elmondta, hogy akadt olyan, amikor Végh Tibitől kért egy marék szotyolát a "Mágus", majd elballagott sétálni a Sóstóra, s mikor visszajött, közölte vele, hogy másnap ő lesz a kezdő csatár.
- Verebes József - ha már külön szóba hoztad -, amikor még nem volt Bosman-szabály, amikor még a lejárt szerződésű labdarúgókért is kérhetett pénzt az adott klub a másiktól, amelyik le szerette volna igazolni a játékost, nekem a Vidinél az első éra végén lejárt a szerződésem, ültem otthon az ágyam szélén és már voltak olyan gondolataim, hogy lehet, be kell fejeznem a pályafutásomat. Ekkor keresett meg a Verebes mester és segített átigazolni az ETO-hoz úgy, hogy megegyeztek a Vidivel. Ezt követően két hónap alatt válogatottat csinált belőlem, ő nevezett el "Kutyának", neki köszönhetem a becenevemet, összességében tehát sok pozitív emlékem van róla, hálás lehetek neki. Az általad említett Sóstói szotyis sétás sztorit nem ismertem, de én magam is már edzőként hasonló szeánszot csinálok néha. Amikor a taktikát vagy az összeállítást illetően van bennem kérdőjel, akkor elmegyek futni, s mire végzek, megszületik a döntésem.
- Nézzük a játékostársakat, mert hosszú pályafutásod alatt klasszisok sorával játszottál együtt a Vidiben, Vasasban, MTK-ban, Győrben, Debrecenben és a válogatottnál is. Közülük kit, kiket tudsz kiemelni, akikkel a legjobban megéretted maga a pályán és azon kívül?
- Ezt úgy hívják, a Testnevelési Egyetemen, hogy szociális ügyesség.
Valahogy úgy alakult, hogy minden csapatban, amelyikben játszottam, a meghatározó emberek lettek a barátaim, ők álltak közel hozzám. Az első időszakban itt a Vidinél Sallói Pista, Németh Zoli, Csucsánszky Zoli voltak a barátaim, pedig ők idősebbek, mint én. Az ETO-nál Csertői, Klausz Laci, az MTK-nál pedig Illés Béla, Halmai Gabi, akik meghatározói voltak az akkori csapataimnak.
Lehetne még sorolni a neveket, de tényleg, ahogy az edzőknél, itt sem tudok külön egy valakit kiemelni, hogy ő volt a leg-leg-leg, számomra. Csak szigorúan az eredményességre koncentrálva az MTK-s éra volt a legjobb nekem, bajnoki cím, kupagyőzelem, minden megvolt amit itthon nyerni lehet, s abban a csapatban az említetteken felül is nagyon jó futballisták voltak a társaim.
- Térjünk át az edzői időszakodra, már ami eddig történt, mert trénernek egyáltalán nem vagy öreg, sok siker állhat még előtted. Szóval mint edző, itt, Fehérváron csak az utánpótlásban volt szereped, aztán jött a Mezőkövesd megkeresése, s hogy jó érzékük volt a kiválasztáshoz a kövesdi vezetőknek, bizonyítja, hogy több évet dolgoztál ott, igen eredményesen. Konkrétan a valaha volt legeredményesebb trénere lettél rövid idő alatt a klubnak. Ott tartasz most, ahol nagyjából tervezted az elején, amikor edzősködésre adtad a fejed?
- Abszolút! Nekem olyan szerencsém volt, hogy a játékospályafutásom olyan hosszúra sikeredett, hogy 40 éves koromig tudtam magas szinten focizni. Akkor nem gondoltam azt, hogy rögtön felnőtt szinten legyek edző, így először az utánpótlásban próbáltam képezni, építeni magam, megtapasztalni, hogy egyáltalán való vagyok-e felnőtt kispadra, de aztán jött a kövesdi megkeresés, Tóth Laci barátom révén, aki már ismert engem az Illés Akadémiáról, úgy gondolta, hogy alkalmas vagyok erre a feladatra. Az, hogy nem hoztunk rossz döntést, bizonyítja, hogy a Mezőkövesd történelmének első három legjobb eredménye az én nevemhez, az általam irányított csapathoz köthető, egy kupadöntővel és egy bajnoki 4. helyezéssel. A Vasassal is volt egy jó idényem, amikor másodosztályú rekordokat döntve visszajutottunk az NB I-be. Úgy gondolom, ezt, ahogy tudtam, felépítettem magamnak, de ahogy a nagy öregek mondják: tapasztalat, tapasztalat! Tehát ezek a munkák és általuk az élmények azok, amik segítenek, hogy minél jobb edzővé váljak az idők során, mert ahogy említetted, nem vagyok még öreg, hogy ezzel felhagyjak.
- A Vidinél, itt Fehérváron komolyan még soha nem került szóba a neved a felnőtt csapatnál? Mégiscsak itt élsz, ez a város az otthonod, itt lettél élvonalbeli játékos, s dolgoztál itt az utánpótlásban is.
- Valahogy ez eddig úgy alakult, hogy
rám tökéletesen ül a mondás, miszerint a saját hazájában nem lehet próféta az ember, s ha jól belegondolok, egyetlen olyan klubnál sem kaptam még vezetőedzői feladatot, ahol futballoztam korábban. Nem tudom, abból az időszakból, amikor én Fehérváron játszottam, akad-e a Németh Jani bátyánkon kívül bárki, aki még itt dolgozik, de azért az U17-es bajnoki cím, amit a srácaimmal elértem, amikor itt tevékenykedtem, már edzőként, ami az utánpótlást felemelte az elit akadémiák szintjére, talán alkalmas volt arra, hogy letegyem a névjegyem trénerként is. Az idő a többit megoldja, eldönti, hogy esetleg leszek, lehetek-e itt is majd egyszer vezetőedző.
Rajtam nem múlik, ha úgy adódik, az biztos.
- Jelenleg mit tevékenykedsz, mi van veled?
- Most éppen a nagypapa főszerepet élvezem, megszületett az unokám, így rohan az élet, az idő, és tényleg úgy akarta a sors, hogy az első évet vele töltsem. A feleségem által minket minden ide köt, nekünk ez a bázisunk, otthonunk. Úgy alakult, hogy most már a gyerekeink is itt élnek, így az unokám is, ezért ez az egy év teljesen róla, róluk szólt, de ez kellett is, úgy érzem, 40 év után, mert ez egy kicsit kikapcsol, feltölt, de pihenőből ennyi a részemről elég is volt, várom a kihívásokat.
- Én úgy ismerlek, hogy nem vagy olyan, aki csak úgy fejest ugrik bármibe, inkább megfontolja a lehetőségeit, tervez, tudatosan teszi, ami tesz. Mi az ami beleférhet következő évekbe, amit tervezel magadban?
- Abszolút jól látod! Én valóban tervezős típus vagyok, megpróbálom a lehetőségeimet jól átgondolni és megfontolni, mi lenne jó nekem, nekünk. Nem titok az sem, ezt is jól érzed, hogy van bennem - lehet, hogy már az életkorom miatt is egy kicsi nosztalgiázás, vannak olyan klubok, lásd, Vidi, ahol jobban megdobban az ember szíve, ha bármilyen feladatról lenne szó. Szerencsére nem vagyok megélhetési edző, mindenképpen olyan feladatot szeretnék magamnak a jövőben, ami kicsit érzelmileg is megérint és olyan motivációt jelent, hogy annak a közösségnek, annak a csapatnak, klubnak, amelyiktől én már korábban sokat kaptam, annak én is tudjak valamit visszaadni, törleszteni, segíteni. Ez lenne az ideális, a megfelelő, de azt tudjuk, hogy ez a szakma nem éppen kívánságműsor, az élet pedig nagy rendező, így nem lehet tudni, hogy ez valaha megadatik-e.
