Őrsi Ferenc: legidősebb magyarként száz évesen is szeretnék merülni!
Őrsi Ferenc: legidősebb magyarként száz évesen is szeretnék merülni!
Őrsi Ferenc: legidősebb magyarként száz évesen is szeretnék merülni!- Hol, miként kezdődött a kalandod a buszok tervezésével? Hogyan derült ki, hogy komoly tehetséged van ehhez a szellemi "sportághoz"?
- Meglehetősen messziről indultam, mert eredendően erdésznek készültem. Ugyanakkor mellette már gyerekkorom óta rajzoltam autókat, buszokat, de akkor még nem gondoltam, hogy egyszer ez lesz a hivatásom. A szüleim behatására azonban műszaki pályára kerültem, ide Fehérvárra jártam a Gépipari Technikumba (a mai SZSZC Széchenyi István Műszaki Technikum), majd az Ikarushoz kerültem a tervező-fejlesztő részlegre, s a gyár támogatásával végeztem el a Győri Műszaki Főiskolát járműgyártó mérnökként. Megpróbáltam anno az Iparművészeti Főiskolára is bejutni, részt vettem egy kéthetes felvételi procedúrán, de a második hétre már nem hívtak be, amit nagyon sajnáltam, mert az első héten csak székeket, bútorokat rajzoltunk, míg a másodikon már aktokat is lehetett volna (nevet)!
- Mikortól datálhatjuk az első olyan önálló Ikarus busz tervezését, ami már kikerült a forgalomba?
- Ez sem mostanság volt.
Az első önálló nagyobb feladatot 1978-79-ben kaptam, egy 543-as számon jegyzett típus tervezését. Ezt anno AVIA, majd ISUZU alvázra karosszált a gyár. Nagyon komoly példányszám ment Algériába, Egyiptomba, na és persze Európán belül a szocialista piacra. Sokkal merészebbek voltak a tervek, mint amit aztán hagytak a gyakorlatban is megvalósítani. Semmi dizájn, csak sík üvegek, sík szélvédő, miközben az eredeti rajzaimon minden íves, elegáns volt, de el kellett fogadni, hogy olcsó gyártású járművet akartak, és zömével fejlődő országokba ment ez az autóbusz, nem lehetett túldizájnolni, a praktikusság döntött.
Legalábbis akkor még.
- Tehát te terveztél már jóval korábban dizájnos, modern kinézetű buszokat, minthogy hasonlók valójában megjelentek volna a forgalomban?
- Igen, voltak merészebb elképzeléseim, amikre fölfigyeltek a főnökeim, de azok jórészt maradtak a rajzon és a fiókban. Ennek ellenére, amit terveztem és kimehetett, arra is megkaptam az első formatervezési nívódíjamat, ami gyógyír volt, hiszen nem kis csalódás ért azzal, hogy az iparművészetire nem nyertem felvételt. De azért a nívódíj elnyerését követően előadóként meghívtak a főiskolára, úgyhogy csak sikerült a "falak közé" bekerülnöm, ha nem is úgy, mint ahogy eredetileg terveztem.
- Végig gondolva a pályafutásodat, mire vagy a legbüszkébb, melyik általad tervezett modellre?
- Egyértelműen az Ikarus 300-as! Itt ki kell hangsúlyozni, hogy a cégnek volt budapesti és fehérvári gyára is, s mind a két egységben különböző témájú fejlesztés folyt. A fővárosban, Mátyásföldön a "mester" - én csak így hívtam őt - a méltán nemzetközi hírű Finta László volt a fő formatervező, ő alkotta meg a 200-as buszcsaládot. Tulajdonképpen a tudta nélkül, de ő indította el a formatervezői pályám, mert anno a 60-as években ifjoncként láttam a zajzait, a zöldes Autó-Motor újságban, ott jöttem rá, hogy milyen nehéz is, hogy az ember a fejében lévő elképzeléseket papírra is vesse, tehát ő inspirált messzemenőkig.
Érdekes, de az élet úgy hozta, hogy ugyan találkoztunk néhányszor, de soha nem dolgoztunk együtt, és
én így kaptam meg a 300-as család tervezését, ami hatalmas ugródeszka volt a pályám azon szakaszában, nemcsak hazai, nemzetközi viszonylatban is. Ennél a busztípusnál mutattunk be olyan, korábban még sehol nem publikált különleges megoldásokat a kollégáimmal, mint a visszapillantó tükör, ami egy totálisan áramvonalas kivitel volt és sehol sem alkalmazták korábban, mint ahogy a hátfal sarkába simuló lámpákat sem. A Hell, egy híres lámpagyártó cég volt aztán az, amely egy nagyon picit módosított a hátfal sarkába simuló lámpákon, s használták, gyártották, sőt, mai napig használják őket, nem szívbajoskodtak, lekoppintották a mi tervünket a CREDO buszokon és más típusoknál is.
Tehát nagyon nem nyúlhattunk mellé, ha 35 évet is megélt a mi általunk kitalált megoldás.
- Szóval ebből igazából sem te, sem pedig az Ikarus nem profitált, pedig egyértelmű volt, hogy nem a Hell volt a feltaláló...
- Nem, valóban, persze nyilvánvaló, hogy a 300-as családnál, majd a 400-as verziónál is már ezeket a lámpákat használták, de effektíve az én tudomásom szerint ebből a cég semmit sem profitált, nem kapott érte licenc-díjat, rólam, rólunk nem is beszélve.
- Mitől lesz valaki jó tervező, túl azon, hogy ügyesen rajzol és van némi képzelő ereje?
- Először is itt kiemelném, hogy az Iparművészeti Főiskola helyett végül a Győri Műszaki Főiskolán kötöttem ki az Ikarus segítségével, amit nagyon nem bántam meg! Egy formatervezőnek azonnal kell látni a műszaki hátteret is, gyártható-e, ha igen mennyiért gyártható az adott tervezés alatt lévő modell, azaz én mindig párhuzamosan dolgozom, ha van egy új feladat, ahhoz elkészítem a műszaki mérnöki főtervet, majd az alapján kezdek el formatervezni. Így mindig reális a terv, ami kikerül a kezeink közül, s megfelel az előírásoknak is. Ezt külön ki kell hangsúlyozni, mert egy tömegközlekedési járműre, egy buszra nagyon sok biztonsági előírás vonatkozik, aminek szigorúan meg kell felelni a formatervezésnél is.
- Akad még olyan Ikarus, amit te terveztél és még fut az utakon?
- Hogyne! A 300-as is, az Alfa is, ezekből futnak még bőven, nem csak itthon külföldön szintén. Egyiptomban is gyakran belefutok a 300-asba, illetve kiállításokon, itthon a repülőtéri múzeumban és Ikarus-találkozókon is 120-130 autóbusz között mindig van néhány a saját tervezésűek közül, főleg 300-as, ami mindig megdobogtatja a szívem, mert ez valóban a legkomolyabb lépés, ugródeszka volt az én életemben, pályafutásom során.
- Ez a 300-as tehát kétségkívül a legnagyobb büszkeség.
- Abszolút!
1985-ben volt a Frankfurti Világkiállítás, az Ikarus akkor állított ott ki először, és a 300-as modellnek egy speciális, tárgyaló változatát készítettük el, forgó fotelekkel, tárgyalósarokkal, azaz gyakorlatilag egy mobil tárgyalótermet alkottunk ezzel a busszal. Ez hatalmas feltűnést keltett, nagy sikert aratott nem csak a nagyközönség, de szakmai körökben is. Meglepetésünkre egymásnak adták a kilincset a Mercedes, a MAN, a Neoplan és a többi nagy autóbuszgyártó főnökei.
Ezekből személyesen is sok jó kapcsolatom alakult ki.
- Akkor, abban az időben nem akartak elcsábítani ezek a nagy cégek?
- Relatíve sokat jártam ki a Mercedeshez, az ő midibuszukra építettünk mi egy felépítményt, jól ismertem a kinti műszaki igazgatót is, így hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem került szóba már akkor, hogy mi lenne, ha ott folytatnám náluk? Őszintén szólva a Mercedes magyar szemmel felfoghatatlanul hatalmas cég, rengeteg jó szakemberrel. Én ott először csak apró pontként legfeljebb kilincsterveken dolgozhattam volna, s legalább 5 évet - de talán tízet is - kellett volna várni, a komolyabb feladatokra. Az Ikarusnál eleve komoly projektekkel kezdhettem, agy nem nagyon volt akkoriban mehetnékem a cégtől. De milyen az élet! 1991-ben egy fejvadász cég megkeresett, s az ő közvetítésükkel kerültem ki a SCANIA egyiptomi egységéhez, a Ghabbour-hoz, ahol hat évet dolgoztam, aztán - mit ad a sors - a Mercedes egyik egységénél folytattam a pályafutásomat. A kör tehát bezárult, később dolgoztam a Mercinél is, de nem Németországban, hanem Egyiptomban.
Ha jól számolok, nagyjából ötven autóbuszt tervezhettem, ebből kb. tízet az Ikarusnál, negyvenet pedig külföldön.
Ez azért nem egy rossz szám, talán...
- Manapság is akad még tervezői munka, vagy már nem vállalsz semmit, csak a másik szerelemnek, a búvárkodásnak hódolsz?
- Miután a kinti cég tulajdonosával rendkívül jó kapcsolatban vagyok a mai napig, s a hazatérésünk után is sokszor megkeresett, megkerestek, hogy adjak tanácsokat, ötleteket, véleményezzek terveket. Tehát, ha valaki Hong-Kongban, Szingapúrban, Németországban, Szaúd-Arábiában, Nagy-Britannia területén valaki felszáll egy MCV buszra, akkor ahhoz jó eséllyel van némi közöm.
- Ezzel megérkeztünk az igazán komoly sportteljesítményekhez, a mélytengeri merülésekhez, búvárkodásokhoz. Ezzel a szép, de roppant veszélyes tevékenységgel mikor, miképpen ismerkedtél meg?
- Engem már nagyon korán, ifjú koromban megfertőzött a tengerek, óceánok világa, a búvárkodással együtt. Cousteau kapitány Csend világa című filmjét nagyon sokszor láttam, annyira elvarázsolt a látvány. Arra tisztán emlékszem, hogy mindenféle fagyipénzt felajánlottam, hogy újra és újra megnézhessem a ceglédi - ott gyerekeskedtem - moziban. Nyilvánvalóan a helyi kubikgödörben nem lehetett ezt gyakorolni, de a Balatonhoz is csak jóval később juthattam el. Aztán,
amikor az Ikarus elkezdett együttműködni Genaral Motors egyiptomi cégével, akkor nagyon sokszor utaztunk oda, ott szerettem bele a Vörös-tengerbe és a búvárkodásba. Megfertőzött, maszk, uszony, döbbenet volt! Amikor Kairóból ki tudtunk menni a tengerpartra, sokszor előfordult, hogy este ráncigáltak ki a vízből, azzal a fenyegetéssel, hogy otthagynak és mehetek vissza gyalog. Namármost onnan a város 300 km-re volt, ezt azért nem vállalhattam. Ez a szerelem onnantól maradandóvá vált, s amikor 1991-ben ott kaptam állandó munkát, akkor el is dőlt a sorsom e tekintetben. Minden hétvégét a tengernél, pontosabban jórészt a tengerben töltöttem. Azért nagyon komoly vállalás volt ez, mert hajnalban 500 km-t kellett autózni, majd éjszaka vissza, ugyanennyit. Merültünk hármat, de a munkarendem ezt azért komolyan szabályozta.
De ez a szenvedélyem már nem engedett el soha. Akármit is csináltam, ami egyébként jó és szép, ettől már nem tudtam szabadulni, nem is akartam. Egy idő után aztán már nem csak a Vörös-tenger volt a cél, már itthonról, hanem a világ számos más pontja, tengere, óceánja. Összességében kb 1500 merülésem volt addig, csinálhattam volna sok minden mást is, hiszen a hegyeket is szeretem, a vitorlázást is szeretem, de ez maradt a fő szenvedélyem, a merülés. Ezzel az élményhalmazzal elleszek egy jó ideig.
- Ezeket az élményeidet ki is írtad magadból tavaly egy könyvben. Mi inspirált erre? Mutasd be ezt a kiadványt egy kicsit.
- A címe: Cápák és ceruzák, tulajdonképpen egy életrajzi alkotás, fókuszban az egyiptomi életemmel és a búvárkodással. Ehhez kötődő kalandok, élmények, néha veszélyesen kemény kalandok, s ezeket illusztráló fotók, videók, amiket magam készítettem, miután nagyon szeretem a képalkotást is mozgó és standard formában egyaránt, s vannak víz alatt használható eszközeim ehhez, gazdag a képi illusztráció ebben a könyvben. Magánkiadásban jelent meg a könyv, mert a támogatók nem álltak sorban, főleg, amikor megtudták, hogy én ennek a kiadványnak a bevételét a daganatos betegeket segítő Kék Golyó Alapítványnak ajánlom fel, tehát eleve úgy készült, hogy ennek nem a haszonszerzés az egyik célja, hanem éppen ellenkezőleg, karitatív célt szolgál. Nyilván profi, rutinos kiadói segítség nélkül ez számomra, számunkra óriási melót jelentett.
- Tulajdonképpen tehát te fizettél azért, hogy jótékonykodhass.
- Igen, mindent saját zsebből fizettem, a lektorálást, szerkesztést, weboldalt, nyomdát, de úgy gondolom, jól tettük. A feleségem beszélt rá, úgyhogy az érdem komoly része az övé! Nagy örömünkre már eddig több, mint 20 bemutatónk volt különböző településeken, helyszíneken, több száz emberrel ismerkedtem meg ez által, s nagyon nagy élményt adtak, adnak ezek nekem. Szóval érdemes volt.
- Úgy tudom, készen van már a folytatás is. Jól tudom?
- Igen, sőt, már rögtön az első résszel együtt megvolt, mert egyben írtam ki magamból az élményeket, történeteket. Három hónap alatt írtam meg 360 oldalt, de ettől "hanyatt csapták" magukat a kiadók, hogy egy első könyves ne akarjon ekkora terjedelmű kiadványt megjelentetni. Ennek következtében ketté kellett osztani a már megírt anyagot, s várom azt, hogy a második kiadására is összeálljanak a feltételek, ez a Bakancsban és uszonyban a föld körül címet kapta, ez már nem csak Egyiptomra, hanem az összes többi merülésemre, tengeri kalandomra fókuszál a világ minden részét érintően. Ehhez egyelőre várom a segítőket, támogatókat, de készen áll maga az anyag.
- Ha már kalandok: mi volt a legextrémebb kihívásod, teljesítésed búvárként?
- Volt néhány de hangsúlyozom, hogy én alapvetően óvatos búvár vagyok. Az első 50 merülésemnél nem merészkedtem nagyon mélyre. Az 50. születésnapomat már úgy ünnepeltem, hogy 50 és fél méterre mentem le, ami már azért komoly kihívás. Egy tapasztalt, megfontolt búvárral merültem, ő azt mondta, hogy "oké, addig mehetsz, amíg a szorzótáblát fel tudod magadnak mondani, de amint megakadsz, máris indulunk felfelé!". Nem volt semmi, de onnantól kezdve, főleg a fotózás, videózás miatt amúgy sem akartam nagyon mélyebbre menni, mert 25-30 méterig nagyon jók a fényviszonyok. 200 méterig van fény, de onnan már nem igazán szokott visszajönni búvár. A 25-30 méter körüli mélység tehát az én igazi "vadászterületem", mélyebbre ritkán megyek, ha esetleg van valami különlegesség, egy roncs, vagy más érdekesség, ami miatt érdemes. Ebben a mélységben, 25-30 méteren sokat lent is lehet tartózkodni, mert minél mélyebbre merülsz, annál több levegőt fogyasztasz el. Az óvatos stílus mellett is akadtak már extrém helyzetek, amikor meleg helyzetbe kerültem:
Szudánban a nyílt tengeren volt egy kicsi, kézilabda pálya nagyságú zátony, egy víz alatti hegy teteje tulajdonképpen. 1500 méteres mélység körben, amikor beborultam a vízbe háttal a zátonynak, óriási barracuda csapat, pörölycápák vettek körül hirtelen, miközben forgott a kamera, olyan helyzet áll ilyenkor elő, hogy az embernek nincs viszonyítási alapja, így nem tudja, hogy a víz áll vagy megy. Eltelt 5-6 perc, mire elmentek a pörölycápák, ekkor észleltem, hogy szinte repülök el a zátony mellett, s utána csak a kék mélység van. Már nem tudtam mit tenni, mert az áramlat olyan erős volt, hogy lehetetlennek látszott visszajutni a zátonyhoz, ráadásul lebukó áramlat volt. Ahogy szokás, én is használok buvárkodás közben computert, amit beállítok, hogy mikor jelezzen, sípoljon, de felvétel közben nem ezt bámulom. Na, itt elkezdett 30 méternél sípolni, majd 35-nél, 40-nél és 45-nél, de még mindig nem tudtam megállni, olyan erővel vitt le az áramlat a víz alá, holott felfújtam magam, mint egy Michelin-baba, az uszonyok pedig ronggyá izzottak, mire megálltam. Na, az egy nagyon komoly helyzet volt, mert bár 45 méteren sikerült megállni, de addigra már kb. 3-km-re sodródtam a zátonytól.
Másfél-két méteres hullámok között értem fel a felszínre, a jelzőbója nem volt nálam, az a feleségemnél maradt. Ez esetben nagyon komoly szerencsém volt, mert nem kevés búvár sodródott el a Vörös-tengeren, akiket soha nem találtak meg. Mire visszajutottam a többiekhez jött cápa is, ami kiszúrt magának és igen érdeklődő volt felém, mint ahogy mi is tesszük, akikor észreveszünk egy szúnyogot a plafonon. Nem győztem küldeni neki a jeleket, hogy én még nagyon élek. Végül egy nagy hím delfin érkezett segítségemre, aki elzavarta a cápát! Addig csak hallottam róla, de itt számomra is bebizonyosodott, hogy a delfinek nem respektálják a cápákat, mert azok szeretnek delfinborjakra vadászni, ezért, amikor egy-egy delfincsapat, család közelében cápát észlelnek, akkor a hím delfinek védelmezik a kisebbeket és elkergetik a közeledő cápákat. Végül durván két óra múlva találtak meg, ami - bevallom őszintén - rendkívül nagy megkönnyebbülés volt!
- Fizikailag mennyire veszi igénybe a szervezetet egy-egy merülés?
- Íróasztal mellől felállni, majd elmenni egy másfél-két hetes búvárútra nem jó ötlet. Tehát mindenképpen kell rá edzeni, készülni fizikálisan is. Élettanilag másképp működik az ember víz alatt, de ha csak lebeg a zátonyoknál, az nem annyira veszi igénybe a szervezetet, viszont aki merül, néha nagyon erős áramlásokkal kell, hogy megküzdjön. Sokan nem hinnék, pedig igaz: mint egy erős folyó, 5-6 km-es sebességgel áramlik a víz a tengeren is gyakran, és bizony sokszor ellene kell úszni, ami fizikailag egy brutális kihívás, ezért komoly előzetes felkészülés kell egy-egy ilyen akció előtt.
- Miként kell egy ilyen felkészülést elképzelni? Futni kell, kondizni? Hogy néz ez ki?
- Én a futást nem nagyon szeretem, mert nekem ez monoton, unalmas, ugyanakkor szeretek biciklizni, teniszezni, ami egy kifejezetten jó mozgásforma, vagy télen a síelés, amit szintén nagyon szeretek, de sajnos ritkán jutok el odáig. Ezek mind jó alapokat adnak a merüléshez, de a légzőgyakorlatok, a guggolás-felülés szintén. A légzőgyakorlatoknak a tüdő kapacitásának növelésében is nagy szerepe van. Én először szabadtüdős merülő voltam, s annyit gyakoroltam, hogy a víz alatt, medencében 4 percet tudtam tartózkodni passzívan, levegő nélkül. Ez aztán a valós merüléseknél, amikor 10-15 méterig merültem, akkor másfél-két percig simán belefért, hogy fotózzak, videózzak. Néha az utolsó öt méter húzósnak soknak tűnik, hogy hol van már az a felszín? De soha nem történt probléma. Később aztán már hatalmas könnyebbség volt, amikor elkezdtem készülékkel merülni. Nagyon érdekes volt ennek is a sztorija:
Sharm El Sheikh-ben egy olyan fotoshopba vittem be előhívatni a diáimat, amelynek a tulajdonosa egy nagy helyi búvár volt, akinek sokezer merülése volt már akkor és komoly mélységekig jutott. Ő elmagyarázta nekem, hogy mit hogyan kell fotózni a víz alatt, sok okos dolgot megosztott velem, mire elárulta, hogy ő nem akárki ebben a "szakmában". Neki az volt a meglepetés, hogy szabadtüdős merülésekkel fotóztam, s ahhoz képest jól sikerültek a felvételek, nekem pedig az ő előélete. Dolgozott a legendás Cousteau kapitány fiával is, több, mit hatezerszer merült már akkor, szóval ő tanított aztán meg igazán búvárkodni. Az ő segítségével már eljutottam 60 perces merülésekig, ami által igazán kinyílt számomra a víz alatti világ.
Nem tudok elég hálásnak lenni neki ezért.
- Milyen tervek forognak még a fejedben? Mert abban biztos vagyok, hogy nyugdíjasként sem itthon a szabadbattyáni házad kertjében "kapirgálsz" és nem csak úgy "elvagy" szépen, öregesen.
- Valóban. Rengeteg tervem van, hiszen világéletemben kreatív ember voltam, nem ültem a fenekemen a tervező asztali munkán túl sokat. 74 éves leszek május elején, így az elsődleges célom, hogy elérjem az ötezer merülést, s amit nagyon szeretnék, hogy 100 évesen is éljek, képes legyek merülni, amivel én lennék a legidősebb magyar, aki merülni tudott. Úgyhogy nem csak egy-két évre tervezek előre, hanem hosszú távra. Ez, úgy gondolom, hogy segít a mentális frissesség megőrzésében, mint ahogy a fizikai aktivitás fenntartásában is.
