Dvéri Zsolt - félpályás gól a gyengébbik lábbal
Dvéri Zsolt - félpályás gól a gyengébbik lábbal
Dvéri Zsolt - félpályás gól a gyengébbik lábbal- Itt ülünk Seregélyesen a "Drazsé Tanyán", a Dvéri-birodalomban. Innen nem messze, a település labdarúgó pályáján kezdődött az a pályafutás, amely a Vidin, a Gázszeren, az Újpesten és a magyar válogatotton át vezetett a csúcsig, majd a közeli Sárosdon keresztül vissza ide, a Fehérvár melletti faluba. Emlékszel még a kezdetekre? Ki volt például az első edződ?
- Jól emlékszem, persze! Igazi falusi gyerekként lettem a foci szerelmese, ami nem volt nehéz, mivel apám és nagyapám is futballoztak korábban, ők is nagy rajongók voltak. Udvaron, grundon, ahol csak lehetett, napkeltétől napnyugtáig csak a labda létezett számomra sulin kívül. Persze, a szokásos gyerekcsibészségekben én is benne voltam, de a labda volt főszerepben. Itt, Seregélyesen lettem igazolt kis labdarúgó is, az első edzőm Kállai Károly volt, de akkoriban,
10-11 évesen láttam a Sóstón játszani a Videoton UEFA-kupa-döntős csapatát, ők lettek a példaképeim és én mindenáron azt szerettem volna, az volt a célom, hogy egyszer abban a stadionban játszhassak én is Vidi labdarúgóként.
Ez inspirált a kezdeti időszakban.
- Ez gyorsan össze is jött. Miként kerültél képbe a piros-kékeknél?
- A seregélyesi serdülő csapattal egy megyei csoportban, egy bajnokságban szerepeltünk a Vidi serdülő IV-es csapatával (ez nagyjából a mostani U12-nek felel meg), amelynek Kiss Lajos volt az edzője. Amikor bajnoki meccset játszottunk Fehérváron ellenük, kértem a szüleimet, hogy kérdezzék meg az edzőtől, hogy miképpen játszhatnék én is a Vidiben? Ez megtörtént, s a Kiss Lajos azt mondta, hogy a nyári felkészülési időszakra szeretettel vár, készüljek együtt a csapatával, ott megmutathatom, mit tudok. Két hétig edzettem együtt azzal a csapattal, s valószínűleg jól sikerült ez az időszak, mert leigazolt a Vidi, a következő szezont már ott töltöttem.
- A szamárlétrát végig járva a felnőtt, NB I-es bemutatkozásod sem késett túl sokat, hiszen 18 évesen már első osztályú labdarúgónak vallhattad magad. Mikor, ki ellen mutatkoztál be az élvonalban?
- Valóban, végig jártam a korosztályos csapatokat, nagyon sok kiváló edzőm volt Kiss Lajos mellett is, pl. Jung József, Burka Imre, illetve Csongrádi Feri és Szabó Józsi, akik később a felnőttben is edzőim voltak, vagy éppen a Disztl Laci, akivel még egy csapatban is játszhattam. 1994-ben, 18 évesen sikerült bemutatkoznom az NB I-ben, a Honvéd elleni vesztes mérkőzésen léphettem pályára.
Sosem felejtem el, akkoriban futott a televíziós összefoglalók során a "Bírónak nincs videója" (még nem volt VAR) összeállítás, amelyben kétes szituációkat elemeztek ki, hogy történt-e szabálytalanság, avagy nem? Ebbe gyorsan bekerültem, mert összehoztam egy 11-est, amikor a kor kiváló, válogatott védője, Bánfi János mellett meghúztam a labdát a 16-oson belül, ő próbált szerelni, én elestem, s a játékvezető befújta a büntetőt. Ez, visszanézve, valóban nem volt 11-es, de ez által is hamar a fókuszba kerültem, rögtön az első meccsemen.
Amúgy a 11-est a Keresztúri Bandi belőtte, de így is kikaptunk 3-1-re.
- Akkor még nem te voltál az elsődleges 11-es rúgó, bár nyilván mindenki tisztában volt azzal, hogy remek rúgótechnikád van.
- Így van, pályafutásom során minden korosztályban rengeteg büntetőt rúgtam, a felnőttben is, de nyilván rögtön az első meccsen, ahol ott voltak rutinos játékosok is a pályán, nem én voltam az elsődleges prioritás.
- Ha már így említetted a rutinos, kiváló játékosokat, ki vagy kik azok, akiket az egykori társaid közül ki tudsz emelni, hogy ő volt a legjobb, vagy akivel leginkább megértetted magad a pályán?
- Sokat tudnék mondani, talán Muzsnay Zsoltot emelném ki leginkább, aki a Vidiben a 90-es évek első felében játszott, meghatározó labdarúgó volt, román válogatott, vb-szereplő. Amikor én a felnőttben kezdtem, akkor leginkább ő volt az, akitől a legtöbbet tanulhattam, mind mentálisan, mind pedig a labdarúgáshoz való viszonyulásában, profi hozzáállásában. Nekem ő olyan példakép volt, akivel nagyon sokáig még később is tartottuk a kapcsolatot. Sajnos manapság már nem, elég régóta nem hallottam felőle, de tervezem, hogy megkeresem és újra tudom vele szorosabban tartani a kapcsolatot. Tudnám még említeni a Vancsa Mikit, akivel rengeteget futballoztam együtt, ráadásul ő is irányító poszton játszott, mégis jól kijöttünk, kiegészítettük egymást. Sokat tanultam tőle, amit ifjoncként még nem tudtam: a pályán való mozgásokat, hogyan szakadjak el a védőktől, ellenfelektől, a jó labdamegtartást, sok mindent, én nagyon felnéztem rá. Fodor Imrét is megemlíteném, aki már levezetőben játszott nálunk a Videotonban, így általában én kezdtem, s rendszerint ő jött be helyettem csereként. Olyan szinten állt hozzá a fiatalokhoz, ami egyértelműen példa értékű, nevelési szándékkal és teljes szívvel támogatta az ifjoncokat, engem is. Tudnék még sokakat említeni, de hirtelen ők jutottak most eszembe, akik a legtöbbet adták számomra játékostársként, főleg fiatalként.
- A Vidi után jött a Gázszer, majd az Újpest. Vegyük sorra ezeket az állomásokat, főleg, hogy akkoriban a hirtelen feltűnt megyei, majd helyi rivális Gázszer FC nem volt éppen sok Vidi szurkoló szíve csücske, mert kifejezetten jó csapatot alkotott, javarészt volt Vidisekkel.
- Én, mint profi labdarúgó,
úgy gondoltam, hogy muszáj lépnem, mert a Vidinél nem volt már meg az a nyugodt háttér, ami szükséges lett volna a megfelelő teljesítményhez, ami közben adott lett a Gázszernél. A Videotonnál négy évig szerepeltem az NB I-ben, ebből háromszor osztályozón maradtunk csak bent, ezért is szerettem volna egy lépést feljebb lépni. A Fradi és az Újpest minden évben akkor már csalogatott, le akart igazolni, de én családcentrikus srác voltam mindig, úgy gondoltam, először jó lesz nekem a közeli Gázszer, aztán utána jöhet a fővárosi kihívás. Hozzáteszem: nekem a Fradi valamiért nem volt egy szimpatikus közeg, nincs semmi bajom, nem is volt a zöldekkel, de valamiért kezdettől az Újpest tűnt nekem szimpatikusabbnak. A Gázszerrel ráadásul jól is ment a szekér, a második NB I-es idényben heteken át vezettük a bajnoki tabellát, amikor sajnos jöttek az ismert problémák, a csapat megszűnt, így lépni kellett tovább. Ekkor igazoltam Újpestre,
mert folyamatosan kerestek, akartak.
- Tehát a kitartás döntött a lila-fehérek mellett, no és persze az, hogy eleve valamiért szimpatikusabb volt számodra, mint a Ferencváros?
Igen. És voltak ott olyan személyek, akik nagyban befolyásolták ezt a kitartást, így elsődlegesen Várhidi Péter, az Újpest szakmai munkájának akkori vezetője, aki kezdettől folyamatosan kapacitálta az én igazolásomat, ráadásul éppen az előző szezonban lett bajnok a lila-fehér együttes, tehát egy jó csapat volt akkor ott. Igaz, velem együtt jöttek még néhányan, mentek is, kissé kicserélődött a keret, de ez a lépés egy nagyon jó döntésnek bizonyult, életem szezonját játszottam akkor a Megyeri úti gárdában, hiszen szereztem 16 gólt, 18 gólpasszom volt a már Kisteleki István irányította csapatban, jól futott a szekér. Olyan társakkal fociztam, mint a mindig maximalista, "lila-fehér vérű" Urbán Flórián, de említhetem itt Szlezák Zolit, Tamási Zsoltot, na és persze azt a Véber Gyurit, aki érkezésemkor éppen komoly lábtöréséből épülgetett, s mivel az ő posztján játszottam, nem volt éppen könnyű vele kijönni eleinte, kellett kb. fél év a maximális beilleszkedéshez, de aztán már jó viszonyunk lett, ő is látta, hogy jól játszom, hasznára vagyok a csapatnak.
- Itt egy picit álljunk meg! Az Újpestben szerezted életed - talán vitathatatlanul - legemlékezetesebb, legnagyobb gólját. Zalaegerszegen majdnem a félpályáról találtál be, a gyengébbik, a bal lábaddal átemelve a hazai kapust! Erre hogy emlékszel vissza? Előre elhatároztad, hogy ezt meg fogod majd próbálni, vagy kifigyelted meccs közben, hogy a kapus általában sokat "kóricál" a portájától távol és váratlanul döntöttél?
- Egész pályafutásom alatt,
már az utánpótlásban is, mindig figyeltem a kapusok mozgását, s nem ez volt az első alkalom, hogy ezzel próbálkoztam, gólom is volt már hasonló távolságból, talán kicsit közelebbről vagy oldalról. Ebben az idényben annyira topon éreztem magam minden tekintetben, hogy nem egyszer próbálkoztam a ZTE elleni gól előtt is hasonlóképpen, lőttem ezekből kapufát is, volt, ami kevéssel fölé vagy mellé szállt, egyszer pedig a kapus védett. Összességében ez az egerszegi volt az, ami igazán tökéletesen sikerült is, ráadásul a gyengébbik lábammal jött össze. Én mindig szerettem váratlant húzni, ez mindig jellemző volt a focimra, nem szerettem sematikus lenni.
Ezt próbáltam, próbálom átadni edzőként is a fiataloknak, mert ugye, egy néző miért szeret meccsre menni? Hogy lásson szép, váratlan húzásokat, megoldásokat, gólokat, ne csak a sablont. Én soha nem tiltom meg a játékosaimnak, hogy cselezzenek, improvizatívak legyenek, persze csak mértékkel és mindig tudva, hogy mit mikor, milyen szituációban lehet megtenni. A zalaegerszegi gólomra visszatérve, az valóban emlékezetes volt, bárhová is megyek, akik már akkoriban figyelték a futballt, ezt mindig felemlegetik, kérdeznek róla, de azt erősem remélem, hogy nem csak ez az egy megoldás, gól az, amit velem kapcsolatban emlegetnek és emlegetni fognak, hanem a többi mérkőzésen nyújtott jó teljesítmények.
- Itt beszéljünk egy kicsit a válogatottságról. Én magam mindig kiemelten figyeltem minden barátom, jó ismerősöm pályafutását, kiváltképp a válogatott meccseket, így esetedben is emlékszem szép mozdulatokra a nemzeti csapatban. Itt jegyezném meg, hogy a te képességeiddel azért a valósnál sokkal több válogatott szereplés benne volt a pakliban. Te hogy emlékszel vissza a nemzeti csapattal kapcsolatos felkészülésekre, meccsekre?
- Az a helyzet, hogy akkoriban az én generációmban sok jó játékos volt a posztomon, Lisztes Krisztián, Dárdai Pali, Illés Béla, Bárányos Zsolt, Vincze Ottó, Sándor Tamás - és még sorolhatnám -, akik mellett nem lehetek elégedetlen a négy válogatott mérkőzésemmel. Bicskei Bertalannál, Gellei Imrénél és Lothar Matthausnál is pályára léphetem, de nagyon sok meccsen ott voltama keretben, ott ültem a padon, csak éppen nem álltam be. Mindazonáltal, ami adatott, az mind szép emlék.
A brazilok ellen, Ronaldinhóék ellen hatalmas élmény volt pályán lenni, mint ahogy a Japán elleni találkozó is emlékezetes, ahol Kuttor Attilának én adtam a gólpasszt, én íveltem be azt a szabadrúgást, amiből az egyetlen válogatott gólját szerezte, éppen az utolsó meccsén, amit a nemzeti 11-ben teljesített. Az egyik legnagyobb élményem egyébként az olaszok elleni hazai 2-2-es vb-selejtező volt, amelyen a világklasszis Inzaghi és Horváth Ferike duplázott. Félidőben jelezte Berci bá, hogy melegítsek, mert az Illés Bélának problémái vannak, kisebb sérülést szenvedett és valószínűleg be kell majd állnom. Na, én végig melegítettem a teljes második félidőt, de végül nem álltam be, mégis óriási pozitív emlék ez nekem, hiszen 60 ezer néző előtt melegítettem, s magával ragadott az a hangulat engem is. Nézd, most is kiráz a hideg!
A macedónok és Wales ellen is játszhattam, na, meg a már említett számtalan kerettagság is értékmérő volt, ha nem is játszottam. Itt érdekességként elmondom, hogy van egy videó, ami anno még a Vidi serdülőben készült a játékospalántákkal, és engem is megkérdeztek, hogy ki a példaképem? Én Lothar Matthaust neveztem meg, aki jóval később - akkoriban erről álmodni sem lett volna érdemes - szövetségi kapitányként volt az edzőm, s ez ugyancsak meghatározó, sírig tartó emlék nekem.
- A csúcsfutball után számodra nem jelentett problémát a megyei szintre való visszatérés sem. Először újra Seregélyesen, majd jó néhány évig Sárosdon játszottál, ahol végül már játékos-edzőként tevékenykedtél. Jó döntés volt, így tervezted nagyjából?
- 2010-ben fejeztem be a profi futballt, én azt gondolom, még egy pár év lett volna bennem, de akkor elindultam az edzői pályán is, amikor Mezey György volt a vezetőedzőnk, s nagy részben segített nekem, hogy el tudjam kezdeni a pályám ezen szakaszát. Odavett maga mellé pályaedzőként, még beszállogattam néha a játékba is, s úgy éreztem, jó ez az irány számomra, az évek alatt megszerzett tapasztalatokat jól tudom edzőként is hasznosítani, s azokat átadni az utánam következő generációknak. Ekkor aztán leigazoltam Seregélyesre megye II-be, majd egy szezont követően Sárosdon kötöttem ki. Horváth Zoli, a "Cigány" volt akkor ott az edző, az ő invitálására mentem akkor oda. Komoly célokat tűztek ki Sárosdon, sikerült is gyorsan feljutni a megye I-be, s az első három év, ami utána következett, három bajnoki második helyet hozott, nagyon közel álltunk az NB III-hoz. Vagy az Iváncsa, vagy a Velence végzett előttünk, mindig egy hajszállal, de én nagyon jól éreztem magam, egy olyan közegbe csöppentem, amely imádta a focit, mindig rengeteg néző jött ki a meccseinkre, a vezetők is éltek-haltak a játékért, a klubért, mindent megtettek, amit tehettek a lehető legjobb szereplésért, értünk, hogy semmibe ne szenvedjünk hiányt, persze szigorúan amatőr szinten. Három év után a "Cigány" távozott, így engem kértek fel játékos-edzőnek. Próbáltunk egy jó utánpótlás bázist felépíteni, ehhez sok tehetséget találtunk, s sikerült is egy jó alapot felhúznunk, egy jó kis csapatot kialakítani, ami máig elmondható róla. Azóta már kissé elszakadtam tőlük, manapság már csak heti egy alkalommal tartok egyéni képzést a gyerekeknek, de a napi edzői munkát már befejeztem.
- Meg is érkeztünk a jelenbe. A "Drazsé Tanyán" vagyunk, ami rólad kapta a nevét, hiszen nagyon régóta Drazsé a beceneved, a sporttársak csak agy ismernek, szólítanak évtizedek óta. Ez egy gyönyörű, nyugodt környezet, egy igazi kis gyöngyszem tanya, gazdaság, lovakkal, s más állatokkal, olyan hely, amire magam is vágynék időnként, ha nyugalomra, feltöltődésre lenne szükségem. Ez azért komoly felelősség, komoly vállalás, hiszen ennyi állat mellett szinte egész nap talpon kell lenni, gondozni, etetni őket, ráadásul a lovassportban is vállaltál szerepet. Tudatosan alakítottad így a mostani életedet?
- Egyértelműen! Nekem falusi gyerekként természetes volt, a nagyszüleimnek is voltak jószágai, lovai, ez a létforma korán beleivódott a vérembe. Idestova 30 éve van lovam, s amikor még a legmagasabb szinten játszottam, akkor is amennyit csak tudtam, a mezőgazdasággal foglalkoztam. Most, hogy már csak egy-egy öregfiúk meccs köt a focihoz, meg a heti képzés, amiket tartok, a másik fő szerelmeim, a lovak éltetnek. Ahogy te is említetted, ez valóban a nyugalom szigete, régóta terveztem, hogy ezt megvalósítom, mindig vágytam egy saját tanyára. Nagyon örültem, amikor ezt a kis "terciát" sikerült megvásárolni. Kint található a falu szélén, itt nyugalom van, senki sem zavar, szomszédból sincs sok, mégis jó helyen fekszik, gyorsan eljutok innen mindenhova, ahova szükséges. Valamit mindig kell rajta építgetni, szépítgetni, de rendben vannak a dolgok itt, úgy érzem.
Pár éve a fogathajtást is elkezdtük, az öcsém lánya az, aki versenyez, én vagyok a segédhajtója, az, aki mögötte ülök a hintón és próbálom segíteni az ő hajtását. Ez jól is működik, amit a három év alatti fokozatos fejlődés, az egyre jobb eredmények bizonyítanak. Mindezt a saját erőnkből, saját magunknak csináljuk, mert szeretjük.
Ez nem egy olcsó mulatság, sajnos ma már nem mindenki teheti meg, aki szeretné, vagy aki eleve faluhelyen él, hogy lovakkal foglalkozzon, lovakat tartson. Mi mindenesetre bírjuk, ebben találtuk meg az életünket, életformánkat, számításunkat, de ez áldozattal jár. Mi nem megyünk nyaralni, csak egy hónapban egyszer-kétszer versenyekre, nekünk ez jelenti a kikapcsolódást, ebben leljük örömünket. Édesanyám teljesen odavan ezért az új sportért, amit csinálunk, alig várja a versenyeinket. A feleségem kezdetben nem rajongott az ötletért, de évek alatt megszokta és belátta, hogy nekem, nekünk a "lovazás" nagyon sokat jelent, ez az ami feltölt, kikapcsol.
- Visszagondolva az életutadra, amit bejártál - és itt szándékosan nem sportpályafutást mondtam -, kijelentheted, hogy elégedett vagy?
- Nagyon sokat töprengtem már ezen a dolgon, de mostanra már elengedtem. Arra jutottam, hogy a mának élek! Ki szeretném használni azt, hogy fizikailag még a topon vagyok, erős, fitt, s tudom teljes erőbedobással csinálni azt, amit szeretek, amiben örömömet lelem. A múlton, az elszalasztott esetleges lehetőségeken kár rágódni, ami elmúlt elmúlt, nincs értelme visszafelé nézegetni ebben a tekintetben. Ami szép volt, örülni kell neki, ami rossz, abból tanulni, okulni. Én előre tekintek, nem évtizedekre, hosszú távra, de napokra, hetekre, kihasználni azt a dolgot, amit megengedhetek magamnak és ebben, így érzem magam jól.
