Bekő Balázs: Ha megvan a kitartás, az alázat, az elhivatottság, bármit elérhetsz!
Bekő Balázs: Ha megvan a kitartás, az alázat, az elhivatottság, bármit elérhetsz!
Bekő Balázs: Ha megvan a kitartás, az alázat, az elhivatottság, bármit elérhetsz!- Sportos családba születtél, ahol a legtöbben a kosárlabdához kötődtek, így nem nagy kockázat kijelenteni, hogy nem feltétlenül a foci volt az evidens választás a részedről. Miért alakult így?
- Valóban, a szüleim és a nővérem is a kosárlabdához kötődtek, én is megpróbáltam, nem is voltam állítólag ügyetlen, de alacsony termetem miatt rá kellett arra jönnöm, hogy nekem nem ez lesz a fő sportágam. Próbálkoztam tenisszel, asztalitenisszel is, ezek sem mentek rosszul, de aztán - mint a korombéli fiúk jelentős részének, nekem is - a futball lett az elsődleges szerelem.
A nem éppen jegenye alkatom, magasságom miatt is érdekes, de először mindenáron kapus akartam lenni, ám mivel kint is jól ment a játék, megadtam magam a sorsomnak, mezőnyjátékos lett belőlem. Utólag értékelve a dolgokat, azt hiszem, jó döntés volt,
hiszen aztán így jutottam egyre előrébb és feljebb a korosztályomban, egészen az NB I-ig.
- Mindig a középpályán játszottál, vagy csak én emlékszem így?
- Jól emlékszel, valóban középpályás voltam, bár alkalmilag néha játszottam a védelemben is, de alapvetően a középpályán szűrőként, védekező jellegű játékosként töltöttem a legtöbb időt a pályán, ott is éreztem magam a legjobban.
- A Vidi után játszottál a Fradiban, a Gázszerben, a Vasasban, tehát akadt több klub is, amelyben szerepeltél az első vonalban. Hol, melyik csapatnál érezted magad a legjobban, ahol a teljesítményed is a legjobb volt, vagy éppen a közeg?
- Egyértelműen a Vidi a meghatározó, itt játszottam a legtöbbet, sőt, ki kell emelnem, hogy nem feltétlenül az én döntésem volt, nem feltétlenül rajtam múlott, hogy aztán elkerültem más csapatokhoz is. Én úgy terveztem már a kezdetekkor, hogy számomra ez a bázis, fehérvári gyerek vagyok, a Vidinek köszönhettem a legtöbbet, nem terveztem innen elmenni sehova. Ha nem itt játszottam, azok az időszakok nem voltak hosszúak, s amikor Izraelből visszatértem, itt is fejeztem be a pályafutásomat egy sajnálatos sérülés okán, úgyhogy nekem a szívem csücske mindig a Vidi volt és marad is.
- Nem sok fehérvári futballista szerepelt a Ferencvárosban, bár sokakat hívtak oda, nem mindenki lelkesedett értük és máshová ment, vagy éppen maradt itt. Neked miként jött ez a Fradi vonal?
- Ez egy opcionális dologként jött, Varga Zoltán volt a Fradi edzője, ő hívott oda, mert akkor nem ment éppen nagyon jól a zöld-fehéreknek, hátha tudok segíteni. Nem ment rosszul a foci, maradhattam is volna, de mivel a Zolit eltávolították az edzői posztról, s én sem erőltettem a dolgot, ez a szűk félszezon jutott nekem a Ferencvárosban. Jött vissza Nyilasi a kispadra, ő nem számolt volna velem, úgyhogy jobb volt eligazolni az Üllői útról a Gázszerhez.
- Térjünk vissza picit a vidis kezdetekhez. Mi volt az első NB I-es meccsed? Az mindenki számára emlékezetes, a tiéd is az volt, nyilván.
- Na, igen, talán nem véletlenül tetted fel ezt a kérdést, hiszen
a taxisblokád okán a kijelölt ellenfél, az Újpest nem érkezett meg a Sóstóra. Nagyon vártuk őket, de sehogy sem akartak befutni, így akkor csak a felkészülés izgalma maradt nekem, a valódi bemutatkozásom csúszott egy picit, amire aztán Tatabányán került sor.
Egyértelműen nagyon csalódottak voltunk, én különösen, de nem volt mit tenni, kellett várnom egy hetet a debütálással.
- Ritkán rúgtál gólokat az NB I-ben, de amikor betaláltál, azok általában szép, nagy gólok voltak. Hogy emlékszel ezekre?
- Nyilván nem az volt a feladatom, hogy gólokat szerezzek, inkább a védekezés segítése, de azért, amikor odakeveredtem a kapu közelébe, feltaláltam magam. Úgy alakult, hogy amiket szereztem, tényleg nem csúnya és sokszor igen fontos gólok voltak. Fejjel is többször voltam eredményes, lábbal is, amikor fel tudtam érni a támadásokkal és a visszapasszolt labdákat próbáltam jól kapura küldeni. Volt abban a bal lábban valami plusz, így néha jól sült el.
- Melyik volt mégis a legemlékezetesebb?
- Nehéz lenne kiemelni bármelyiket is, de talán az első, amit a Haladásnak rúgtam - ami úgy emlékszem, nem is bajnoki, hanem kupameccs -, amikor a mély talajú, sáros pályán egy szöglet utáni kipattanót sikerült jól eltalálnom kapásból és gól lett, de az utolsó, amivel Debrecenben nyertünk a Várhidi Peti edzősködése idején, az is emlékezetes számomra, egy jól sikerült, 20-22 méteres lövés volt, ami beakadt.
- Összességében, amit az eddigiek alapján én érzek, azt kimondhatjuk, hogy ha rajtad múlik, akkor az egész pályafutásodat a Vidiben töltötted volna?
- Azt hiszem, igen, ha rajtam múlik, minden bizonnyal.
Amit én megálmodtam gyerekként, azt próbáltam tudatosan építgetni, talán nem véletlenül voltam már 23 évesen csapatkapitány, nyilvánvaló volt, hogy én itteni gyerek vagyok, itt szeretnék sikeres lenni, akkor még úgy éreztem, hogy ennek van jelentősége, tehát, hogy ahol az ember él, a sajátjai előtt, ott próbál kiteljesedni, ott tesz meg a legtöbbet a sikerekért. Végül az, hogy itt kezdtem, itt játszottam a legtöbbet és ide visszatérve fejeztem be az aktív pályafutásom és kezdtem az edzőit, az összességében véve, azt gondolom, hogy pozitív és mutatja, hogy jól gondolkodtam,
jól lőttem be a céljaimat a kezdeteknél.
- Valóban, az edzői pályád is itt indult, ráadásul mindjárt bajnoki címmel, hiszen a pályaedzője voltál dr. Mezey Györgynek, a Vidi első bajnokcsapata trénerének. Mit jelentett ez akkor neked?
- Rengeteget! Mindent, ezt nehéz szavakban kifejezni. Ez egy álom volt, valamiben elsőnek lenni, valami olyat tenni, ami egy városnak beíródik a sporttörténelmébe, eleve óriási dolog! Hihetetlen boldogságként éltem meg, nem is tudom a megfelelő jelzőket erre megtalálni, eufórikus állapotban voltunk, a szurkolókkal együtt. Ez teljesen belém ivódott, égett, úgyhogy nagyon-nagyon szívesen emlékezem erre, illetve ezekre az évekre vissza, mert ez egy rendkívül sikeres korszak volt.
- Akkor, 2011-ben gondoltad volna, már pályaedzőként, hogy majd 14-15 évvel később úgy gondolsz vissza erre és a klubra, hogy még nem voltál vezetőedzője a csapatnak? Ebben a tekintetben van hiányérzeted?
- Hú, hát ezen nem gondolkodtam, de igen, hiányérzetem az van, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs, mert ez is a bakancslistámon van, hogy legyek egyszer vezetőedző itt, de azért 1-2 meccsen megadatott, hogy az éppen eltiltott Mezey doktor helyett én meccseltem, igaz, ezeket hivatalosan nem jegyzik. Én azt gondolom, minden okkal történik, mindennek megvannak a miértjei, így ennek is. Nem mellékes, hogy akkor, abban az érában amikor összejött az első bajnoki cím, egy olyan mértékű financiális robbanás történt a Vidinél, ami azonnal a legtehetősebb hazai klubbá emelte, megtehette és meg is tette a vezetőség, hogy neves külföldi edzőket szerződtessen, ez is oka volt annak, hogy sem én, sem más magyar edző nem nagyon kapott szerepet vezetőedzőként az elmúlt másfél évtizedben, vagy csak az utóbbi időszakban. Nem gondolom, hogy ezt véglegesen ki kellene írni az életemből, de eddig így alakult és nem vagyok emiatt csalódott.
- Nem is lehetsz, hiszen ha nem is a Vidinél, de például Kecskeméten kifejezetten komoly munkát végeztél, te hoztad a klub első igazán figyelemreméltó eredményeit az NB I-ben, de további nagy múltú kluboknál Diósgyőrben, Győrben, Sopronban, Tatabányán, Dorogon is dolgozhattál, ami tökéletesen mutatja, hogy valamit már letettél az asztalra trénerként is. Kérlek, foglald össze ezeket az éveket, amelyeket ezeknél a csapatoknál töltöttél.
- Nem terveztem, de
a Sousa-éra alatt kerültem el a Vidiből, ez sem saját döntés volt, így alakult, ezzel saját utamat kezdtem el járni edzőként, és az első lehetőséget Kecskeméten kaptam az élvonalban vezetőedzőként. Itt egy iszonyatosan eredményes két évet zártunk, aminek az egyetlen, de nagyon fájó negatívuma, hogy a csapatot kizárták az első osztályból, mivel nem tudott megfelelni a licenc-szabályoknak. Ha ez nincs, erős eséllyel még évekig dolgozhattam volna eredményesen a KTE-nél. Annyi maradt nekem "vigaszdíjként", hogy akkor, 2015-ben több szavazáson is én lettem az Év edzője, ez pedig a vezetőedzői pályám első időszakának a legnagyobb sikere és annak a visszaigazolása volt, hogy talán jó úton járok.
A Győrrel a visszasorolást követően az NB III-ból rögtön visszajutottunk az NB II-be, ami alapvető elvárás is volt, de a viszonyokat tekintve nagy eredmény. Előtte Diósgyőrben kicsit túlvállaltam magam, nem szabadott volna elvállalni, hogy az akkor 12 csapatossá szűkített bajnokságban az első hatba viszem a csapatot. Nem volt reális, de vitt az ifjonti hév és a kihívás nagysága, tanulságnak feltétlenül megfelelt. Akadtak kifejezett csalódások is, főleg Sopronban és Balmazújvárosban, ahol a jóhiszeműségemet kihasználták és becsaptak, s ezek a "kalandok" törést is hoztak a karrieremben, nem vitás. Ezeket követően kezdtem kicsit lejjebb menni, és nem az NB I-ben, de legalább olyan csapatoknál dolgoztam, ahol reális célok voltak, ahol építkezni kellett, fiatalokat beépíteni, nevelni, a felnőtt csapatban. Ezeket követően érkeztünk meg a mába.
- Jelenleg ezek szerint figyeled a "mozgásokat", s várod a kihívásokat, megkereséseket, gyorsan leszögezve, hogy amennyire én ismerlek, nem vagy az a "magamat ajánlom" fajta...
- Pontosan így van, mindenki tudja, hogy itt vagyok, mit tudok, mit gondolok a futballról - itt még az előző témához hozzátenném, hogy az U21-es válogatottnál is dolgoztam a Gera Zoli segítőjeként -, szóval, ha valaki meg szeretne találni, az meg is tud, akinek szimpatikus az, amit én képviselek, megtalálja a kontaktot velem. Én mindenesetre készen állok a további feladatokra.
- Ha már az U21-es nemzeti csapatot szóba hoztad: játékosként hajszálra voltál a felnőtt válogatottságtól, de mégsem jött össze. Ebben a tekintetben mennyire van benned hiányérzet?
- Van hiányérzetem, elég nagy. De csak azért, mert valóban
csak egy hajszálra voltam a válogatottságtól. Az ukránok elleni első barátságos meccsen kezdő lettem volna, de egy sérülés közbe szólt. Pedig, ha akkor bemutatkozhattam volna a nemzeti 11-ben, ki tudja, mit hoz a folytatás? Végül a pálya helyett műtét következett és kihagyás, ahonnan nagyon nehéz volt visszajönni.
De később is szóba kerültem, közel voltam a válogatotthoz, dacára annak, hogy a Vidinek sem ment akkor jól, ami nem segített a helyzeten, ám végül ez kimaradt a pályafutásomból.
- Beszélgetésünk hajrájában következzék a közvetlen család! A tágabb családi vonatkozásokat már az elején tisztáztuk, de mi a helyzet a szűkebb családoddal, a gyermekeiddel? Ők sportolnak, van köztük utód-jelölt?
- Igen, sportolnak, van nagy, kicsi és "közepes" gyermekünk is. A nagyfiam vízilabdázik, a kislányom a rock and roll aerobicot választotta és igen jól tette, sikeres a pályafutása eddig, jó név a "szakmában". Aki pedig a focis örökséget viszi tovább, a kisebbik fiam, aki itt a Vidi U11-es csapatában pallérozódik, nem is ügyetlen, sőt! Nem én, más hozzáértők mondják ezt. Én csak azt látom biztosan, hogy a bal lába már most jobb, mint az enyém volt valaha, pedig az sem volt éppen gyenge...
- Amikor összejön a nagy család, mondjuk egy ebédre, mennyire téma a sport?
- Nagyon. Egyértelműen központi téma, elképzelhetetlen, hogy ne lenne az. Édesanyám és a húgom is kosarazott, édesapám kosárlabda edzőként, testnevelőként egyaránt ismert hosszú évtizedek óta. Mindig tudunk beszélni a sportvilág történéseiről hazai és nemzetközi vonatkozásban is. Ha nem is naponta, de amikor csak lehet, össze hozunk ilyen alkalmakat.
- Amennyiben visszatekintesz az eddigi pályafutásodra, mit mondhatunk, félig teli vagy félig üres a pohár?
- Félig teli, sőt a félig telinél is telibb, ha élhetek ezzel a nem túl szép megfogalmazással. Én nem vagyok elégedetlen. Ha nekem valaki 8-10 éves koromban, amikor már voltak terveim, azt mondja, hogy 53 éves koromban ott tartok, ahol most, akkor azonnal elfogadtam volna. Őszintén bevallom, én nem voltam soha egy istenáldotta tehetség, amit elértem, azt a szorgalmamnak, kitartásomnak, a sok munkának és a családi hátteremnek köszönhetem, mert a szüleim arra neveltek, hogy ne csak a sportban, a tanulásban is legyek jó. Nem véletlenül vagyok hálás nekik, mert így tudtam kiteljesedni, úgyhogy abszolút elégedett vagyok ezzel.
- Szó ami szó: tehát nem tudsz egyetlen fiatalt sem lebeszélni a fociról, hogy azt az utat akarják bejárni, amit te is bejártál.
- Így van, sőt! Arra bíztatok mindenkit, akiben megvan a kellő kitartás és elszántság, alázat, hogy csinálja, mert bármit elérhet, aki megtesz érte mindent. Szóval a tehetség, az, ha van jó érzéked valamihez, az nem elég, de ha elhivatott és alázatos vagy az iránt, amit csinálsz, akkor elérhetsz akármeddig!
