Tóth Emil: "Nem a győzelemre, a vereséget elviselni tanít meg a birkózás"
Tóth Emil: "Nem a győzelemre, a vereséget elviselni tanít meg a birkózás"
Tóth Emil: "Nem a győzelemre, a vereséget elviselni tanít meg a birkózás"- Legnagyobb sikereidet az öregfiúk között érted el, ám nyilván a birkózás iránti vonzalmad jóval korábban alakult ki. Mikor és hogyan találkoztál először a sportággal?
- 1976-ban kezdtem. Volt egy nagyon jó barátom itt Szabadbattyánban, Kovács Zoli, akinek az édesapja az asztalitenisz fő mozgatórugójaként vált ismertté helyben, ő járt birkózni Fehérvárra. A Zoli ismerkedtem meg a sportággal, ő csalt el először engem a Május 1-téri (ma Széna téri) suliba, ahol az edzések zajlottak Nagyváradi Ferenc vezetésével. Fehérváron mi egy második generáció voltunk, mert előttünk létezett egy nagyon jó gyerek korosztály, amelynek igen eredményes képviselőjeként űzte a sportágat Korcsmár Ákos, Kozics Pista, Bőhm Karcsi, Sprőder Gyuri, tehát volt egy helyben nevelt gyerek korosztály, ők 3-4 évvel voltak nálunk idősebbek, így lettünk mi a második helybeli eredményes korosztály. A Városi Sportiskola keretében működtünk, a trénerünk, Nagyváradi Feri a Szondiból érkezett hozzánk, azt megelőzően pedig sportoló korában ferencvárosi színekben birkózott. Sok szép eredményt értünk el a korosztályunkban, ezzel indult a mi, az én birkózó pályafutásom.
- Ha már szóba hoztad a Városi Sportiskolát: miként emlékszel vissza rá, jól működött a helyi sportiskolai képzés?
- Igen, kifejezetten! A legjobb rendszer volt ez, szerintem. Itt említeném meg, hogy jártam az Egyesült Államokban, ahol megtapasztaltam a sportiskolai rendszer kiválóságát, ahogy kikerülnek onnan a tehetségek, úgy, hogy pénz nem mozog. Törvény rendelkezik arról, hogy nem lehetnek a diáksportban profik. Ott is az iskolákban folyik a sportélet. Ez itt is nagyon jól funkcionált: rengetegen voltunk, röplabdások, kosarasok, kézisek, fiúk, lányok. Ennek volt parallel az édestestvére az ugyancsak kiválóan működő VVSI, a Velencei-tavi Vízisport Iskola, ezekben mind sok tehetséges fiatal bontogatta a szárnyait.
- Mi az, ami esetedben a döntő érv volt a birkózás mellett, hogy stabilan a sportágban köss ki?
- Na, hát ez a bokszban és a birkózásban - küzdősportként tekintve rájuk - a legnehezebb.
Lemegy egy gyerek az egyesületbe, ahol óhatatlanul elkezdi az oroszlánkörmeit mutogatni, és a "jutalma" általában az, hogy jól megverik. Minden ilyen sportágban gyakran megesik, főleg az elején, hogy kikapsz, jól elvernek. Alap esetben meg akarják veled taníttatni, hogy mibe vágtad a fejszédet. Önfegyelemre is tanít, na, meg az edzők szeretetére. Rendkívüli jelentősége van annak, hogy egy kis birkózópalánta szereti-e az edzőjét? Mert ha igen, eleve szívesen megy edzésre, versenyekre.
Nem azt mondom, hogy legyen az bármilyen sportág, de ez a leginkább fontos tényező. Namármost az is valószínű, hogy kell ezekhez a küzdősportokhoz egy olyan lélektan, hogy ha elvernek, akkor azért is vissza akarj vágni! Le menj ezért aztán másnap, harmadnap is, hogy eljuss arra a szintre, hogy te legyél az, aki jól elver valakit, nem pedig fordítva. Aztán, ha jönnek az eredmények, akkor látod az értelmét. Ehhez tehát biztosan kell egy ilyen lélektan.
- Masters pályafutásodhoz kötnek az igazán kiugró eredmények, vb-címek, de azért nem volt eredménytelen a korábbi tevékenységed sem, ahogy én tudom, utánpótlás korosztályokban és fiatal felnőttként is akadtak remek versenyeid. Mil lehet ezekről tudni?
- Annyit érdemes, hogy a birkózás egy nagyon népszerű sportág volt Magyarországon, s akadt mindkét fogásnemben, kötöttben és szabadfogásban egyaránt nyolc-nyolc csapat, akik részt vettek a csapatbajnokságon, ami egy roppant erős bajnokság volt. És nem csak az első osztályban volt nyolc erős csapat, hanem a második vonalban is, ugyanúgy nyolc csapat, különböző városokból. Ezek között találhattuk Szombathely és más városok mellet Budapestet és Fehérvárt is, ahol a legmagasabb szinten űzték a sportágat. Tehát a birkózás nagyon népszerűvé vált Debrecenben, Szolnokon, Pécsett, Székesfehérváron, Szombathelyen és még több településen egyaránt. Például Vámos Péter, aki itt hallgat minket, ő is Szombathelyi srácként került a Szondihoz Fehérvárra, de említhetem, hogy Rácz Lajos Csepelről, a Seres testvérek pedig Kiskunfélegyházáról ragadtak itt a katona csapatban. Ez komoly szintet, tudást, felkészültséget kívánt. Húsz-huszonöt ellenféllel szemben kellett birkózni egy-egy bajnokságon, ami igen komoly szám, s komoly színvonalat is hozott magával. A lényeg tehát az, hogy aki gyerekként nem tanul meg birkózni, az felnőttként gyakorolhat bármennyit, már nem fog jól megtanulni. Ami pedig az én korai eredményeimet illeti:
serdülő, ifi és junior koromban ötször álltam dobogón az országos bajnokságokon, s 18 évesen már felnőtt válogatott kerettag voltam! Éppen az 1980-as moszkvai olimpiára készült a válogatott, amikor én is együtt tréningezhettem a sportág honi ászaival, így a későbbi olimpiai bajnok Kocsis Ferenccel és Növényi Norberttel, vagy éppen a fehérváriként ezüstérmes Rácz Lajossal és bronzérmet nyerő Seres Ferivel.
Aztán a csapatbajnokságon még részt vettem rendszeresen, majd elmentem az egyetemre, továbbtanultam, ezért kihagytam néhány évet a birkózásban.
- A legendás Gáspár Tamás és a többi korosztályos vetélytársad ekkor fellélegezhetett...
- Amilyen peches voltam én, száz kilóban birkóztam, pont abban a súlycsoportban, mint Gáspár. Tehetségére jellemző, hogy 18 évesen már felnőtt magyar bajnok tudott lenni. Én Gáspár Tamást nem tudtam volna megverni. Egyetlen srác akadt, a BVSC-s Illés Pista, aki kitartott a súlycsoportban és Gáspár visszavonulása után magyar bajnok lehetett, illetve egy Eb-bronzot is nyert. Szóval ezt egy rettenetesen nehéz "szakma".
- Azt azért szerintem kijelenthetjük, hogy sokat tanultál ezekben az években, mert a kihagyás után visszatértél, hogy aztán jól elverd a masters mezőnyt nemzetközi szinten is, négyszer lettél világbajnok. Mi volt a sikerrecept?
- összetett a dolog.
A legszebb élményem a 2010-es székesfehérvári világbajnokság volt, amikor a már említett Vámos Petivel együtt felállhattunk a dobogó tetejére a saját súlycsoportunkban. Csak mi nyertünk ketten, voltak még jó eredmények, de győzni csak kettőnknek sikerült. A titok mindössze annyi volt, hogy nagyon keményen készültünk, feljártunk Budapestre a felnőtt válogatott edzéseire, ahol én például az akkori hazai ásszal, Aubéli Ottóval edzettem és nagyon egálos állapotban voltam vele, pedig én már közel voltam a 40-hez, ő pedig pályája és élete csúcsán. Ennek is volt köszönhető, hogy olyanokat is le tudtam győzni a vb-n, akiket korábban nemcsak én, de mások sem, amíg aktívak voltak a felnőtt mezőnyben.
A masters mezőnyben ezen a vb-n pl. a kétszeres olimpiai bajnokot, a román Stefan Rusut is legyőzték, az előtte még néhány hónapja olimpián szereplő oroszt is megverték, az döntőbeli ellenfelem is egy orosz olimpikon volt, szintén Sydney-i résztvevő, akinek az öccse nyert is az ötkarikás játékokon, a Sabulgachev. Tehát mi rettenetes komoly birkózásba kezdtünk, s több hónapon keresztül edzőtáborokba jártunk a megfelelő felkészülés érdekében. Aki ezt nem tette meg, nem tudott eredményes lenni a versenyeken, vb-ken.
- Te nemcsak versenyzőként, támogatóként is segíted régóta a birkózást, a masters felkészülést főleg. Saját edzőteremmel, infrastruktúrával rendelkezel itt, Szabadbattyánban, ahol a fehérvári, helyi és környékbeli sportolók is otthonra leltek jóvoltodból.
- Igen, amikor elkezdtünk készülni a vb-re, úgy gondoltam, hogy milyen jó volna, ha helyben is lenne lehetőség gyakorolni. Az iskolában kaptunk helyet, ahol Vámos Péter edzett minket, jöttek is a gyerekek, kialakult egy jó kis csapatunk, versenyeket is rendeztünk. Jöttek Enyingről, Pécsről, Dunaújvárosból, és a mi gyerekeink, akik akkor már voltak nagyjából húszan, de aztán amikor jöttek a komoly versenyek, elmaradoztak. Akkoriban még a Szondiba is jártunk eddzeni, de aztán különböző nézeteltérések miatt úgy döntöttem, hogy építünk itt helyben egy edzőtermet. Egyesületünk is volt, de versenyzők híján ez a tevékenységünk megszakadt. Akkor kihasználtuk, hogy szoros kapcsolatot ápoltunk a Budapesti Honvéddal, így a Balogh Vilmossal és a már sokszor említett, most is jelenlévő Vámos Péterrel együtt foglalkoztak helyi, környékbeli gyerekekkel. Berhidán is volt egy kis alapszakosztály Mogyorósi Zsolt vezetésével, s ott is neveltek gyerekeket a sportág számára. Az egyesületünk máig működik, mi magunk is lemegyünk néha birkózgatni egy kicsit, ám nem kis bánatunkra a szabályok szerint 60 év felett nem indulhatunk versenyeken, így már nem mehettem több vb-re, pedig az utolsó vb-n, amin aranyérmes lettem, az oroszországi Permben hazaiak, orosz versenyzők legyőzésével állhattam a dobogó tetejére.
- Nyilván nagyon "szerethettek" akkor téged...
- Igen, kifejezetten! A sportág egyik legnagyobb legendája, a háromszoros ötkarikás győztes Karelin volt a fővédnök, jelen is volt, nem is győzte állni a szelfis rohamokat. A másik fővédnök a szintén veretes nevű Anatolij Roscsin volt, aki annak idején két olimpiai döntőben is kikapott a mi Kozma Istvánunktól, s csak akkor nyerte meg az aranyat, a harmadik olimpiáján, amikor Kozma már nem lehetett jelen. Ott ült Permben a lelátón díszvendégként, oda is mentem hozzá, kezet fogtunk és kicsit megdöbbentem, hogy másfélszer akkor tenyere van, mint nekem, dacára annak, hogy akkor már jóval 70 év felett járt, botra támaszkodott, de még mindig olyan erő volt benne, ami kivételes, s amikor felállt, akkor tapasztaltuk, hogy nem éppen picike ember még mindig.
- Kijelenthető, hogy elégedett vagy azzal, amit a pályafutásod során elértél, illetve érdemes a mai napig foglalkozni a birkózással?
- Nézd, a birkózás nem népszerű, mert nagyon kemény sportág, s mivel ezernyi dolog szívja el a gyerekeket tőlünk, nagyon jól kell csinálni, hogy be tudd vonzani a srácokat az edzőterembe. Amit viszont el tudok mondani, hogy mire tanított mega birkózás? Meg fogsz lepődni, nem nyerni, hanem a vereséget elviselni, ez az alap. Esetemben olyan akarat van, volt bennem, hogy visszavágjak azoknak, akiktől kikaptam korábban.
Ez egy olyan sportág, ahol felmész a szőnyegre és jön veled szembe egy ember. Ez egy egészen különleges érzés, ami kifejezetten a küzdősportokra, elsősorban a birkózásra és az ökölvívásra jellemző, de minden "harci" küzdősportra, ahol egy ember áll szemben egy másikkal, s csak az egyik győzhet.
Ez az, ami megtanít méltósággal veszteni. A legfőbb üzenete tehát ez, s aki ezt végig csinálja, aki újra és újra fel tud állni, az nem lehet elégedetlen.
