80 éves Seres Ferenc, a fehérvári birkózólegenda, aki ma is körbefutná a falut
80 éves Seres Ferenc, a fehérvári birkózólegenda, aki ma is körbefutná a falut
80 éves Seres Ferenc, a fehérvári birkózólegenda, aki ma is körbefutná a falut- Ezúttal nem véletlenül Seres Ferenc a beszélgetőpartnerem, ugyanis a Szondi SE birkózó legendája éppen az interjú napján, november 3-án ünnepli 80. születésnapját, így a beszélgetés is rendhagyó lesz. Évszámokat, személy- és település neveket mondok, te pedig válaszként elmondod, mi jut ezekről az eszedbe. Kezdjük Tiszakécskével.
- Először is az jut eszembe, hogy ott születtem, majd ott kezdtem a birkózást 15 évesen, 1960-ban, a tesómmal, az ikertestvéremmel, Imrével együtt.
Egy szerény kis iskolában volt egy tornacsarnok, ahol éppen a birkózóedzések zajlottak, s mi beleskelődtünk az ablakon, az edző pedig meglátott. Intett és kikiabált nekünk, hogy, "Na, gyertek csak, gyertek!", és akkor mi, a két tökmag, bátran bementünk. Az edző adott ránk egy sportos klottgatyát és egy tornacipőt, úgy vezényelt nekünk edzéseket.
Így kezdődött a mi kapcsolatunk a sportággal.
- Volt olyan méretű, nadrág és cipő, ami rátok jó volt? Persze nem élcelődöm a termetetekkel, de mindig alacsonyak, pehelysúlyúak voltatok.
- Hát, hogy is mondjam, volt (nevet), a gatya hónaljtól térdig ért, de nem zavart!
- Itt mondani két nevet, Kovács Sándor és Antal Pál. Róluk mi jut eszembe?
- Antal Pálnál, Pali bácsinál kezdtem birkózni, aki sajnos korán elment közülünk, így Kovács Sándor csinálta tovább az edzéseket. Igaz, vele már nem dolgoztam sokat együtt, mert elkerültem a Szolnoki MÁV-hoz, ahol már kezdtem a szárnyaimat bontogatni. Ott voltam 66-67-ig, onnan vonultunk be katonának.
- Ezek szerint Szolnokon már kibontakozott a tehetséged, ott már látták a benned rejlő lehetőséget.
- Talán már előtte is látták, és azért is hívtak be Szolnokra. Aztán gyorsan bevonultunk katonának, itt az "Öreg, a Tombor Pista bácsi meglátott, s különösen azt a lehetőséget látta bennem, bennünk, hogy a súlycsoportok közül akkor még újnak számító 48 kg-ban meg tudjuk oldani a jó szereplését a Szondinak.
Kiskunhalasra vonultunk be, és a Pista bácsi kinyomozta, hogy merre vagyunk. Onnan hozott el bennünket a tesómmal Fehérvárra, úgy, hogy adott helyettünk három katonát, hogy a létszám Halason is meglegyen. Hoztuk az eredményt, a tesóm, is nyert Magyar Bajnokságot, volt válogatott ő is, úgyhogy bejött nekünk, a klubnak is a váltás, egyben itt ragadtunk Fehérváron.
Ezt soha nem bántam meg, tiszántúli gyerekből dunántúli lettem.
- 1967?
- Ó, igen! Ez az az év, amikor bevonultam, aztán gyorsan Fehérvárra kerültem.
- Itt jön a legenda neve, nyilván sok emléked van vele kapcsolatban: Tombor István.
- Ó, de mennyi!
A Pista bácsi sokat csatázott, értünk, értem. Azt is ő harcolta ki, hogy veteránként egyáltalán kimehessek Moszkvába az olimpiára 1980-ban. Hegedűs Csaba szövetségi kapitánnyal csatázott egy egész éjszakát az egykori Alba Regia Hotel nappalijában. Én akkor már 35 éves voltam, és a Csaba már nem nagyon akart kivinni az olimpiára, de aztán abban maradtak Tombor mesterrel, hogyha én megnyerem az akkor kezdődő ob-t, azaz Magyar Bajnok leszek, akkor én utazhatok az ötkarikás játékokra. És én meg is nyertem a bajnoki aranyat,
így én kerültem be az olimpiára utazó válogatott keretbe.
- Tombor Istvánon túllépve van egy másik név, aki fontos volt a későbbi pályafutásod, a motivációd tekintetében. Ő nem más, mint Gheorghe Berceanu!
- Persze, ő igen.
Egy nagyon emlékezetes meccsem volt Berceanuval a müncheni olimpián 1972-ben. Úgy léptettek le ellene, hogy 5-0-ra ő vezetett, és én följöttem 5-4-re. Egyértelmű, hogyha valaki 5-0-ról felzárkózik 5-4-re, akkor nem azt látják passzívnak, aki felzárkózik... Az a helyzet, hogy akkor, ott a világbajnok "meg volt halva", elfáradt, sokat fogyasztott, így a bírók összekacsintottak, s leléptettek, ne a favorit égjen meg. A Pista bácsi meg is óvta a döntést, amit persze elutasítottak. Pedig állítom, ha ott a meccs végig megy, megverem Berceanut, utána olimpia bajnok lehettem volna,
mert az orosz és a bolgár élversenyzők egymást ütötték el a továbbjutástól, így akkor nekem lett volna két meccsem a keletnémet Drechsellel és egy kubai versenyzővel, akiket már előtte legyőztem. Kár érte, nagy lehetőséget vettek el tőlem!
- Merthogy aztán ez a Berceanu lett aztán az olimpiai bajnok...
- Igen. Azért mondom, hogy ha nem léptetnek le ellene, akkor ott én én lehettem volna az olimpiai bajnok. Sokszor az ember a bírók kezében van. Hiába támadtam, hiába mentem, összenézett a két bíró, a szőnyegelnök, meg a vezetőbíró és döntöttek a sorsomról. Nagyon sajnálom máig ezt az esetet.
- Nézzük meg most 1973-at!
-Ebben az évben a teheráni világbajnokságon lettem bronzérmes. A Réczi Lacival - ő egy kiskunfélegyházi srác - hoztuk az érmeket ketten. Két vidéki versenyző. Mindketten bronzérmesek lettünk. Utána jött egy Eb, ott is én indultam, Leningrádban (ma Szentpétervár), ahol újra a bronz jutott nekem.
- Ludwigshafen?
- Na, igen, Ludwigshafen! Ott is Európa-bajnokság volt, ismét bronzéremmel. Annak idején emlékszem rá, hogy egy újságcikk jelent meg, az volt a címe, hogy "A bronzember". Eb, vb, olimpia, három világverseny, négy bronzzal.
- Én kiegészíteném ezt a jelzőt aranyszívű bronzemberre. Lépjünk tovább most: Montreal. Ott sem volt szerencséd.
- Sőt! kifejezetten szerencsétlen voltam, mert ott meg lesérültem. Szétrepedt a szám. Úgyhogy nem mertem teljes erővel birkózni ezen az olimpián úgy, ahogy kellett volna. Persze, hogy ott is leléptettek! Egy amerikaival birkóztam, ha jól emlékszem. Úgyhogy ott sem volt szerencsém.
Aztán jött Moszkva, azon az olimpián a lengyel Kierpacz-csal kezdtem, aki éppen áprilisban nyert Eb-t az olimpiai évében. Hegedűs Csaba a sorsolásnál ki is emelte, hogy nem éppen ideális nekem, azt mondta: "Fefe, a lengyel Kierpacz-csal fogsz birkózni. Csak annyit mondok, mindent úgy csinálj, bátran, mint edzésen, akkor nem lesz baj!" Úgy is volt, fél perc alatt, 30 másodperc alatt vágtam két vállra, megvertem az Európa-bajnokot! Az egy nagy lépés volt a továbbiakat illetően a bronzig vezető úton.
Utána legyőztem egy mexikóit és egy finnt, közben kikaptam a nagy rivális szovjet Ushkempirovtól, aki aztán megnyerte az olimpiát. Sok meccsem volt, mivel akkoriban 20-an tolongtunk a súlycsoportban, jó pár összecsapást le kellett nyomnom.
- Összességében véve mondhatjuk, vagy csak az elvárások okán mondod általában, hogy ez a moszkvai bronz volt a csúcs? Tényleg ott érezted magad a legjobb formában, valóban ez volt a legszebb, legjobb?
- Nem vitás, hiszen a sportnak a legmagasabb csúcsa az olimpia. Nyilván nekem is az volt a legértékesebb érmem, ez a moszkvai bronz. Hangsúlyozom: a csúcsok csúcsa az olimpia. Attól nagyobb, magasabb verseny már nincs. Szerencsére jó formában is voltam, jó volt az időzítés, kijött a lépés.
- Ha már Moszkvánál tartunk, ott többen is nyertetek érmet magyarok. Például (ők vannak a fenti képen) az akkor még szinte tinédzser Növényi Norbert, aki arany érmes lett, s Tóth Pista, akivel voltatok a Szondiban klubtársak, de aztán ő nem maradt Fehérváron, ezüstérmes. Mennyire tartod az egykori moszkvai érmesekkel, válogatott társakkal a kapcsolatot, szoktatok néha nosztalgiázni egy kicsit?
- Igazából nem, de van egy egy srác Pátkán, sokszor mondja, hogy üdvözöl a Növényi Norbi, mert az éjszakában, Pesten együtt dolgoznak valami bárban. Így, üzengetéssel üdvözöljük egymást, de ezen kívül különösebb kapcsolatunk nincs, másokkal sem.
- Még két fontos településnév jön. Először is Székesfehérvár.
- Sokat köszönhetek Fehérvárnak, hogy
megbecsültek, munkát kaptam ebben a városban, nem is panaszkodhatom, a fizetésem sem volt rossz. Még egy nagyon-nagyon nagy dolgot köszönhetek Fehérvárnak: Amikor megnősültem, rá egy évre nekem már saját lakásom volt itt! Ennél, ezeknél többen nem is kívánhattam volna soha.
Egyetlen rossz szavam, gondolatom nem lehet és nincs is a várost tekintve.
- Ha már Fehérvár, akkor a munka területét is említsük itt meg: Videoton.
- Hát igen, a Videotonban, ott kezdtük a melót. Abban az időben a Tombor Pista bácsi volt a Rádió III-as üzem vezetője, és amikor '69-ben leszereltünk, oda vitt bennünket a tesómmal együtt, oda vitt bennünket, majd ott le is húztunk 33 évet, úgyhogy onnan jöttünk el nyugdíjba!. Szóval én csak köszönetek Fehérvárnak meg a "Papának", a Pista bácsinak is nagyon sokat.
- Végül, de nem utolsó sorban: Család, Pátka, nyugalom.
Nyugalom, ez így van! Itt mondhatom azt, hogy a unokák itt vannak, Pátkán mind a kettő, itt laknak, ebben az utcában, innen az 5. házban. Sokat itt is vannak nálunk az unokák, ha iskolaszünet van, vagy valami, amikor a szülők nem érnek rá, akkor a mi kezünk, szárnyaink alatt vannak, úgyhogy sokat unokázunk.
- Én úgy hallottam, hogy gyakorlatilag mindent meg tudsz csinálni a ház körül, el tudsz látni minden feladatot itt, ami 80 évesen nem kis szó.
- Ajjaj!
Sokszor mondom a mamának, hogy elmegyek és körbe futom Pátkát! "Na azt aztán nem, rosszul leszel!" - mondja mindig. De tényleg, jó állapotban vagyok.
Reggel amikor felkelek, akkor kicsit itt fáj, ott fáj, de az bemelegszik minden, kimegyek, az állatokat megetetem. Kutyák vannak, galambjaim, tyúkok és macska is. Őket ellátom, a helyüket takarítom, úgyhogy le tudom magam kötni, ha nagyon akarom.
- Belegondoltál már, hogy nyolcvan? Azért ez egy komoly szám. Ki lehet tűzni a kilencvenet, százat is?
- Látod, ez amit nem tudunk, ezt megmondják ott fentről, hogy mikor jönnek érted. De, legyen így még egy pár évig, ilyen egészségben. Én csak annyit kívánok magamnak, meg a mamának is, hogy ne fájjon semmink, különösen az ő forgója, mert sokat szenved emiatt szegény.
