Bartalos Béla: Nekem a Szondi volt az első szerelem
Bartalos Béla: Nekem a Szondi volt az első szerelem
Bartalos Béla: Nekem a Szondi volt az első szerelemAzt tudom, hogy Polgárdiban születtél, s középiskolásként a József Attila gimiben alakult ki komolyabb kötődésed a kapus poszthoz, ám az, hogy miképpen kezdődött a kapcsolatod kézilabdával, számomra is sötétebb pont. Jól gondolom, hogy az első lépéseket még Polgárdiban tetted meg a sportág irányába?
- Igen Polgárdiban kezdődött. Nem volt senki aki beálljon a kapuba, én beálltam, nem féltem a labdától, aztán ott is ragadtam. így kezdődött. Ez még a gimnáziumba kerülésem előtti években volt. De akkoriban én még nem kézilabdáztam, mással foglalkoztam, komolyan tanultam, meg inkább a lányok érdekeltek nem a kézilabda. Először fociztam, védőként, illetve középpályásként. Fizikailag jó állapotban voltam, és utólag azt mondom, a Polgárdi levegő, meg a gének nagyon keményen dolgozhattak, mert - el ne kiabáljam - nekem semmiféle komolyabb sérülésem nem volt pályafutásom során, háromszor a nagylábujjam törött el de az is azért, mert mérgemben a kapufába rúgtam, ezen kívül semmi bajom nem volt.
- Mikor érezted azt, hogy igazából otthon vagy a kézilabdában?
- Ez egy érdekes kérdés, mert amikor elkezdtem kézilabdázni rögtön egy megyei, NB II-es osztályzóra készülő csapathoz kerültem, és az én pályafutásom legnagyobb szerencséje az volt, hogy bárhol is szerepeltem, nekem mindig, mindenhol védenem kellett. Elsőszámú kapus voltam, így rengeteget védtem. Nagyon sokat dolgoztam ezért, s állandóan védtem is, ami egy ideális eset, mert tulajdonképpen a kapus hiába dolgozik, hogyha nem tud eleget védeni, ha nem fizetődik ki a munka, amit beletesz.
- Fehérváron a VT Vasas volt az első csapatod, és utána jött a Szondi, ahova - ha jól tudom - katonaként kerültél.
- Igen, bevonultam katonának. Én nem kerestem a Szondit, hogy odakerüljek. A VT Vasasban kezdtem védeni, ami egyre jobban is ment, de volt egy alapos motivációm is a vége felé:
amikor elmentünk az osztályozóra, akkor leírták az újságok, hogy nagyon jó ez a csapat, rutinos, öreg játékosokból áll. Egyetlen problémája, hogy van egy kapus, aki miatt nem tudnak feljutni. Én kiragasztottam ezt az újságcikket a falra, és két hónapon keresztül nekem az volt az iskolai működésem, hogy reggel nyolckor bementem a tornaterembe és délután kettőig egyfolytában kapura lőttek a különböző játékosok. Ott függeszkedtem a bordásfalon, mindenféle pozícióban lőttek, utána délután mentem edzésre, így aztán alaposan felkészültem az osztályozóra, majd amikor megnyertük ezt a kvalifikációt, s felkerültünk az NB I/B-be, akkor már azt írták az újságok, hogy, ha nem ez a kapus véd, akkor nem került volna fel a csapat. Végül is a célomat elértem. Tulajdonképpen világ életemben mindig kellett valami, ami engem felidegesít, felbosszant, ami motivált arra, hogy azért is megcsinálom azt, amit elkezdtem.
És ez jól is működött.
- Többen is lehettetek ilyenek Szondiban, mert kialakult egy nagyon jó csapat, feljutott ez az együttes a 60-as évek végén az első osztályba, s ott is meghatározóvá vált rögtön az első szezonoktól kezdve. Jött egy bajnoki negyedik hely egy magyar kupa ezüstéremmel, majd egy bronzérmet is nyert ez a csapat az első osztályban, még veled, tehát igen tartalmas éveket töltöttél a Szondiban, jól gondolom?
- Tulajdonképpen érdekes volt a helyzet, mert - mint ezt már mondtam - én nem jelentkeztem, hogy a Szondiba menjek. A Harányi ezredes úrnak ez nem nagyon tetszett, de nem volt mese, az első héttől kezdve kiderült, hogy én a Szondiban fogok játszani. Ott, ahol egy nagyon jó közösség kovácsolódott, voltak öreg játékosok, akik nem katonaként szerepeltek, már polgári alkalmazottként, a katonákat pedig össze lehetett szedni. Sokat számított a már említett Harányi ezredes, aki fölötte volt mindennek, imádta a kézilabdát, és meghatározó volt a Szondi életében. Mint ahogy a Nagy Imre őrnagy úr, aki a segédtisztje volt a Harányi ezredesnek,
rá volt bízva a keret kialakítása, hogy szedje össze a bevonuló fiatalokból a legjobbakat, fel volt hatalmazva, hogy menjünk el bárhova az országba játékosokért, aztán vigyük el, "lopjuk" el őket a Szondinak. Így került hozzánk a későbbi válogatottak közül a Gubányi, a Kontra, meg a Pál Árpi Kecskemétről, akiket a Bp. Honvéd elől szipkáztunk el, mert mi előbb értünk oda- Lementünk értük autóval, elvittük őket, aláírattunk velük egy papírt, hogy ők csak a Szondiban akarnak játszani, és ettől kezdve a Honvéd nem tudott mit csinálni,
tehát így szedtük össze a játékosokat. Egy idő után, amikor jött az eredmény, az egyértelműen jó vonzerő volt, hogy ide kell jönni, mert itt minden jó, a játékosoknak megvan a szabadságuk, hétvégén haza tudnak menni, és csak a kézilabdával kell foglalkozni. Addig tartott a pályán az edzés, ameddig meg nem éheztünk. Vége lett az edzésnek hivatalosan, de utána még másfél órákat kint maradtunk külön gyakorolni. Hát tulajdonképpen ez az, ami az eredményt magával hozta.
- Az, hogy egy nagyon jó közösség is alakult ki a Szondiban, arra bizonyíték az is, itt van másik két fehérvári kézilabdai ikon, akikkel együtt érkeztem ide hozzád Balatonalmádiba, ahol most itt ülünk a házad teraszán. Pacsi, azaz Madár Imre és Gyűrűs Laci is eljött, akik szintén ebben a Szondiban játszottak évekig, és főleg Laci az, aki a kezdetektől fogva ott volt nagyon sokáig, veled együtt ebben a csapatban, tehát én azt gondolom, meg tudod erősíteni azt, hogy ez egy igazán jó baráti közösség is volt Gárdai tanár úr vezetésével.
- Egyértelműen! De így utólag, a Gyűrűs Laci is meg én is akkora balfékek voltunk, hogy nem vettük fel a katonai egyenruhát hivatásosként, polgári alkalmazottként szerepeltünk, így minden olyan kedvezménytől, juttatástól elestünk, ami a katonáknak járt. Érdekes volt, mert akit én rábeszéltem, hogy jöjjön oda és ott maradjon ott hosszú távon, azt rábeszéltem, hogy legyen katona, s neki adottak voltak azok a kedvezmények. A Honvéddal jártam kint jó párszor hadsereg tornán külföldön, és mindig én voltam az egyedüli civil, mert a többiek már hivatásos állományba tartoztak.
- Egy idő után rettegett kapus vált belőled, a hetesekkel, a büntetőkkel szemben is nagyon jó volt a stratégiád. Mi volt ennek a titka? Akadt olyan válogatott meccsed világbajnokságon is, ahol öt hétméterest védtél.
- Voltak edzőmeccseink, ahol többet is. Az igazság, hogy
az első két hetest kell megfogni, aztán utána már mindenki fél tőled, és ez jelen pillanatban is így van. Tehát tulajdonképpen odamegy egy játékos, az elsőt kihagyja, odamegy a második, ő is kihagyja, a harmadik már remegő kézzel próbál lőni, és nagyon nehezen tudja csak belőni, vagy egyáltalán nem, így működik ez. Nekem a kézilabdához kialakult egy "speciális agyam", speciális gondolkodásom. Én akkor, amikor elkezdtem foglalkozni egy kicsit jobban azzal, hogy gondolkodjon az ember, rengeteget jegyzeteltem, a jegyzetelésből kialakult az, hogy már nem kellett jegyzetelnem, mert én tudtam, hogy ki hova lő.
A mai világban azt nem értem meg, hogy megnézek egy meccset, én tudom, hogy melyik játékos a következőt hova fogja lőni, de az a kapus, aki bent áll, ő nem tudja, úgyhogy összességében nekem ez probléma. Most már egy éve nem vagyok a NEKA-nál, mert a nemzeti akadémián dolgoztam 12 évet, de elég is volt már, mert az az igazság, hogy kicsit besokalltam.
- Visszatérve még a Szondihoz. A fehérvári évek alatt mire emlékszel legszívesebben? Egy vagy több meccs, amikor nagyon jól védtél, bármi, amit emlék szintjén úgy tettél el magadban Fehérvár kapcsán, a Szondi kapcsán, hogy na igen, ez volt a nagy pillanat, mérkőzés számomra.
- Hú, nehéz.
Engem a közeg varázsolt el a legjobban, ott volt a "Gödör", ahol hétvégeken összegyűlt legalább kétezer ember, s ott végig kiabáltak, drukkoltak nekünk, az egy csodálatos kézilabda élmény volt, életre szóló.
Voltak emlékeim arról is, hogy hóban-esőben játszottunk kint, csináltak egy műanyag pályát nekünk, amire, ha esős időben valaki rálépett, azonnal hanyatt is esett. Rengeteg olyan élményem van, amelyekből nehéz kiragadni egyet-kettőt.
Játszottunk például a Csömörrel. Ez a csapat akkoriban 35 gól fölött lőtt általában mindenkinek. Jöttek oda hozzánk, mindenki reszketett tőlük. Esőben játszottunk salakon, nem tudták megfogni a labdát, 13:3 lett az eredmény. De ott is úgy kezdődött az egész, hogy én kimentem a "kisgatyámban", akkor így védtem. Aztán a Gárdai tanár úr szólt, hogy "kicsúszás jobbra, kicsúszás balra!”. Csupa sár lettem, s attól a pillanattól kezdve már nem érdekelt, hogy hova lőnek. Szerencsétlen csömöriek nem tudták megfogni a labdát, két kézzel dobtak kapura, mert csúszott a labda. A Honvédot is megvertük, amit nagyon nehezen akartak elfogadni.
Aztán volt olyan meccs, amit játszottunk az Újpesttel, az abból a szempontból volt élmény akkor, hogy kifutkostunk a labdáért a félpályáig, mi kapusok. Akkor az ütközést nem büntették. Az ellenfél kapusa és én is szerettünk gólokat lőni. Úgy kezdődött a meccs, hogy én futottam ki az indításra, az újpesti kapus pedig puff, belőtte, átdobta felettem, 1:0 nekik. Jó, oké. Megint futok ki, már 2:0 nekik. De aztán a végén 3:2-re "nyertem" én. Össze-vissza futkároztak a játékosok, mi meg lövöldöztük a labdát fölöttük.
Gárdai mester erre kiabál: „Gyere le!” Én meg vissza neki: „Még nem vezetek, addig nem megyek le!”
Tehát ilyen hülyeségek benne voltak az emberben, meg rengeteg hasonló jellegű. Most utólag, ahogy nézem a kézilabdát a mostani fejemmel, úgy gondolom, mi nagyon korán játszottunk. Nemcsak az anyagi juttatás miatt, hanem az agyunk miatt is.
Futtatott velünk a főnök 20 kilométert is a pályától a Pokol Pincéig és vissza. Rádumáltak ezek a "szemetek", hogy üljünk fel a buszra, menjünk azzal, nem veszi észre senki, ott megfordulunk, s a busszal visszajövünk. Na, felszálltunk a buszra, erre a főnök ott ült a hátsó ülésen. Egy életen át azt hallgattam, hogy "nem bízhatok benned, rád bíztam a csapatot, és csalsz te is, mint a többiek?!".
Szóval ilyenek is akadtak, megesett velünk sok minden.
- Viszont aztán, mivel nem sikerült bajnokesélyes csapatot csinálni Fehérváron, ezért úgy döntöttél, hogy eligazolsz Tatabányára. Utána megfordultál Veszprémben, de a válogatottal is számos emlékezetes csata főszereplője lettél.
- Na, akkor itt most elmondom, a következő volt a szituáció, ez az igazság, nem a legendák:
volt egy lakásom, de elváltam az akkori feleségemtől, s ott hagytam neki a lakást azzal az elmélettel, hogy "neked az életben nem lesz lakásod, nem tudsz szerezni magadnak. Odaadom neked, csak ne bánts engem, hadd menjek el, mert szeretnék szabadulni". Utána én kértem a várostól lakást. Volt 200 000 forintom arra, hogy egy akkor 180 000 forintot érő lakást megvásároljak. Mielőtt kimentünk az olimpiára, ezt meg is ígérték nekem a Seressel meg a Rácz Lajossal együtt. Hazajöttem, de furcsa módon a polgármester/tanácselnök úr, a Seresnek meg a Rácznak is adott egy olyan lakást, amiért nem kellett fizetni. Nekem meg a pénzemért sem adtak! Erre közöltem, hogy amennyiben június 30-ig én nem kapok lakást, eligazolok Fehérvárról.
Ugyanakkor azzal legyenek tisztában, ha én innen elmegyek, akkor megszűnik az NB I- es kézilabda csapat, mert senki sem fog ide igazolni, mivel látják, hogy a legjobb emberüket nem tudták megtartani. Nem történt semmi, bár a honvédség próbált beszállni a dologba, hogy adnak még egyet, mert én tőlük kaptam azt a korábbi lakást is. Eleve nem volt erkölcsi alapom, hogy tőlük kérjek egy másikat, hanem a saját pénzemért akartam venni, de az akkori tanácselnök valami miatt nem csípte a fejemet, biztos rosszat csináltam neki, nem tudom, de nem adott lakást.
Ezt megtudták Tatabányán, s akkor jött egy srác, aki június 30-án 11 órakor jelent meg nálam egy háromszobás lakás kulcsával és a fehérvárinál kétszer magasabb fizetésről szóló szerződéssel. Én aláírtam abban a pillanatban. A Szondi elnökével volt egy megállapodásom, hogy engem elenged, ha nem adnak lakást határidőig. Július 5-én meg behívattak a honvédséghez, hogy van egy háromszobás lakás, de én közöltem, hogy a számból nem csinálok "hátsó felet", aláírtam a Tatabányának, köszönöm, de elmegyek.
Ez így történt, nem másképp, ahogy néhány hiteltelen írásban áll.
- Ez volt 1977-ben?
- Igen. Ez volt az egyik része, a másik része, hogy olyan helyzetbe kerültünk a pályafutásom során, amikor külső körülmények nagyon közrejátszottak. Említetted előzetesen az időn túli gólt, amit a vb-n kaptunk. Sok ember azt nem tudja, hogy a Németek ellen 12-11-re nyertünk, ott fogtam meg 4 hetest és mindent amit kell, nagyon jól ment a védés. Este 11-kor fejeződött be a meccs, hajnal háromkor sikerült produkálnom a toaletten, merthogy elvittek doppingvizsgálatra, másnap délelőtt 11-kor pedig jött az újabb mérkőzésünk, a Románok ellen. Nem is pihentem szinte semmit, jó, ha két-három órát aludtam, szédelegtem. Pedig, ha én csak a negyven százalékát védtem annak, amit a németek ellen, akkor a románokat tízzel elverjük. Csakhogy azon a mérkőzésen a Kovács Peti is, meg én is betliztünk, de ennek ellenére, ha nem csalják el a végét, akkor nem a 9. helyen végeztünk volna... Az történt, hogy
az utolsó gól akkor érkezett már, amikor csak kettő passz fért volna bele a végéig. A szélső lepasszolta a kettesnek, itt le is járt a 60 perc, de nem állították meg a játékot, ezért a kettes a középsőnek, lehúzta szélre, addigra már el is szaladtak a játékosok onnan, senki nem figyelt rá ,ő meg beejtette a kapuba időn túl, öt másodperccel!!! Nem éppenhogy, hanem nagyon, öt másodperccel tovább tartott a meccs. Erre lejött valaki a lelátóról és mondta, hogy gól volt. A két bíró mondta, hogy nem gól, erre a svéd döntnök ezt eldöntötte, hogy igenis ez az volt. Ugyanúgy, ahogy most is a két svéd bíró nem adta meg a teljesen egyértelmű hétméteresünket a végén a januári Eb-n, ami sokba került a mieinknek. Ez a döntés végigkísért bennünket. Az az igazság, hogy valahogy ki kellene találni, miként erősíthetjük meg a képviseletünket a kézilabdában mert itt rengeteg a befolyásoló tényező.
Sportdiplomáciában erősítenünk kellene.
- Mi van veled most? Aktív vagy, hívnak a kapusok, rengeteg tanítványod van, de még mindig bemész a kis tornatermedbe és tartod az edzéseket, vagy most már csak elméleti síkon csinálod és tanácsokat adsz?
- Elvileg az unokám, aki négy évvel ezelőtt jelentkezett, hogy ő kapus lesz, vele foglalkozom. Annyit csinálok, hogy lent Bogláron kialakítottam egy kapus termet az egyik csarnokban - nem a NEKA csarnoka ez - és én oda járok vele foglalkozni. Itt lakik nálunk, vele dolgozunk. A többiekkel csak telefonon keresztül értekezek, ám ha igényli valaki, akkor természetesen jöhetnek ugyanúgy, de már tényleg nyugdíjas vagyok, nekem ennyi bőven elég, a napi gyakorlati munkát már nem akarom.
- Egy dologról nem beszéltünk, ami szerintem a te személyednél megkerülhetetlen és fontos: a Kuvaiti kaland. Nem akármilyen vállalkozó szellem kellett ahhoz, hogy világválogatottként, világklasszis sportolóként, amikor letetted a lantot gyakorlatilag élsportolóként, úgy dönts, hogy elmész a világ másik végére. Ez hogyan jött, ez a Kuvaiti dolog?
- Soha nem voltam félénk, a bátorság mindig jellemzett, nem okozott problémát. Elvileg úgy volt az egész, hogy Németországban volt szerződésem egy második ligás csapathoz, és megvolt az is, hogy hol fogok dolgozni, mit fogok csinálni. Volt egy tanári állásom, edzősködöm, játszom is kicsit, így jön ki a pénzem, amiért érdemes kimenni külföldre, főleg, ha föl tud jutni a csapat első osztályba. Csakhogy közben választásokat tartottak a németek, Helmut Kohl nyert, szigorítottak, és "eltűnt" a tanári állásom. Faludi Mihály, a volt válogatott edzőm intézte el, ő kint dolgozott akkor Kuvaitban, neki volt lehetősége, hogy az én papírjaimat eljuttassa egy klubhoz. Érdekes, hogy amikor ez a klub képbe került, megkérdeztem a korábbi válogatott játékost, Hunyadkürti Jánost, aki szintén otthonos volt kint, hogy hol van ez a klub? Azt mondta, hogy valahol ott az iraki határ szélén ez egy kis város, majd kiderült, hogy éppen a második legnagyobb kuvaiti város, 350 000 lakossal. Ráadásul abban a városban a bajnokcsapat volt az előző évben, csak éppen minden játékost eltiltottak, mert fél éven túl gyógyuló sérüléseket okoztak a játékvezetőknek egy balhés meccsen. Tehát nem volt éppen felnőtt játékos, úgy, akkor kerültem oda. Az az illető, aki engem kiválasztott négy korábbi válogatott edző kárára, azt mondta, hogy „ha két éven belül beszéled a nyelvünket, akkor itt maradsz ameddig akarsz és jól keresel, ha nem, akkor hazamész. Nálunk ez így működik.” Nekem meg kellett tanulnom angolul és arabul is, mert arabul a játékosokkal, angolul a vezetőkkel kellett beszélni, de azért ők "el tudnak adni", ha üzleti dolgokat csinálsz, vagy beszélsz meg velük, ott azt angolul kellett, és ezért tudtam kint maradni sokáig.
- Ha tanácsot kellene adnod a mostani fiataloknak, akik a kapusposzt felé kacsintgatnak a kézilabdában, akkor mit tudnál nekik mondani, hogy mi a legvonzóbb ebben? Gyorsan hozzáteszem: nem egy hálás poszt ez, hiszen általában a kapus hátán van a csapat teljesítményének az alapja, ami komoly felelősség.
- Azt tudom nekik mondani, hogy
azért ez a legjobb poszt, mert én döntöm el, hogy gól lesz vagy nem lesz gól egy akció vége. Erre volt példa akkor, amikor mi újoncok voltunk a Szondiban, és akkor elkezdtek bennünket szivatni az öregek. Akkor kérdeztem tőlük, hogy haza szeretnétek menni? Persze, hát hétvégén ők mennek haza - mondták. Na, akkor - mondom - meccset játszunk, ti nem mentek haza. Mert csak akkor mehettek, ha nyerünk. Persze rögtön mondták, hogy sokkal jobbak vagyunk az ellenfélnél miért kapnánk ki? Erre én: „Figyelj, ha mellé megy a labda, azt is be tudom ütni a saját kapunkba. Ha nem hagyjátok abba a szivatást, akkor bizony nem nyerünk!” Nem hitték, hát hogy, hogy nem, megtörtént a vereség "furcsa módon" és attól a pillanattól kezdve rend volt, nem szórakoztak velem.
Tulajdonképpen engem az érdekelt a kapusposztban, hogy elkapjam az ellenfél lövését két kézzel. A mai napig próbálom ránevelni a kapusaimat - egy üveg pezsgőt is feldobok erre - a Szemerey Zsófit például, hogy fogja meg két kézzel a lövéseket. Mert ha az átlövőnek megfogod a lövését, azonnal elszáll az önbizalma. Tehát összességében engem az érdekelt a kapusságban, hogy megfogom az összes labdát, ami kapura jön.
- Ha újra kezdhetnéd, ugyanezt csinálnád végig?
- Szerettem focizni, de a kézilabda az jobban megragadott. És - ahogy már mondtam - nekem a pályafutásom során az volt a rettentő nagy szerencsém, akárhova kerültem, akármilyen csapathoz, mindig első számú voltam és védenem kellett. Teher volt rajtam. Teher alatt nő a pálma, ezt szokták mondani, de ez tényleg így van. Tehát rá kell tenni az emberre a terhet, bízni kell benne, és attól a pillanattól kezdve tud teljesíteni. Én ezt megkaptam a volt edzőimtől, a válogatott edzőmtől a Faluditól is, mert ő maximálisan bízott bennem. Rendezett egy válogatott tornát a '80-as olimpia előtt,
három hónapig nem tudtam rendesen játszani, mert bordarepedésem volt. Kifutottam egy labdára, a Hubai nekem szaladt, nagyon kemény feje volt, s eltörött a bordám. Szóval Faludi rendezett egy tornát, és minden meccsen nekem kellett védeni. Ezt feláldozta annak érdekében, hogy az olimpián én legyek a torna legjobb kapusa. Utána lettem világválogatott. Tehát tulajdonképpen kell hozzá egy ilyen ember, aki ehhez ért és hagyni kell kibontakozni ezeket az embereket, nem beleszólni a munkájukba,
sajnos az utóbbi időben inkább ez van.
- Ha már itt van velünk ez a két fiatalember az egykori játszótársak közül, Gyűrűs Laci és Madár Imi. Velük kapcsolatban milyen élményeid, emlékeid vannak, milyen játszótársak voltak ők?
- Nagyon jók, mert - mondom újra - egy szuper közösség volt az a Szondi, és a mai napig nagyon érdekes, hogy én tulajdonképpen hozzájuk járok vissza, nem máshova. Mert Veszprémben nem nagyon alakult ki az a közösség, ami a Szondiban. Tatabányába egy kicsit jobban kialakult, de az is messze volt a fehérváritól. A Szondi volt az első szerelem a kézilabdában, meg mindenben. A pályafutásom nagy részét én ott töltöttem, 10 évet, annál többet csak kint Kuvaitban voltam. Az egyik klubban 10, a másikban 11 esztendőt húztam le. Ott sem voltam vándormadár.
