Gurubi Lajos - 67 év a birkózás szolgálatában
Gurubi Lajos - 67 év a birkózás szolgálatában
Gurubi Lajos - 67 év a birkózás szolgálatában- Örömmel tapasztalom, hogy nem éppen zsenge korod ellenére jól vagy, fizikailag és szellemileg is frissnek tűnsz. Jól érzékelem?
- Szerencsére igen, köszönöm az érdeklődést! 67 évet töltöttem a fehérvári birkózás keretein belül. Ebben volt egy kevés versenyzés, majd jó sok egyéb munka, leginkább technikai vezetői munka. Egy igazán jó, családias hangulatú közösség volt a miénk, a szondis család, egy összetartó remek kis csapat.
- Menjünk vissza a személyes kezdetekhez. Nálad rögtön a birkózás volt az első szerelem, vagy netán előtte - esetleg azzal párhuzamosan - akadt más is? Például a foci, ami a fiú gyerekek 90%-ának alap volt mindig is.
- Én egyből a birkózással kezdtem, amikor inas lettem.
Fehérváron akkoriban még két birkózó szakosztály létezett, a Dózsa és az ITSK. Én utóbbiban versenyeztem, majd amikor felszabadultam, mint inas, átigazoltam a Dózsába. Sajnos aztán jött a katonaidő, be kellett vonulni,
s mivel még nem volt Szondi, abba kellett hagynom a birkózást.
- Aztán lett Szondi, veled együtt alakult meg. Akkor már megfogalmazódott benned az a gondolat, hogy bár nagy versenyző már nem leszek, de segítem a sportágamat amiben és ahogy csak tudom?
- Természetesen! Akkor már egészségügyi oka is volt annak, hogy a szőnyegen nem tudtam folytatni, most is pacemakerrel élek, a szívem nem bírta a terhelést, s így próbáltam meg a sportágért tenni. Örülök neki, hogy ott maradtam végig a Szondiban, sok jó barátot szereztem.
- És sok mindenkivel foglalkoztál, hiszen edzőként az utánpótlást gardíroztad nagyon sokáig. Rengetegen voltak, mégis arra kérlek, néhány olyan nevet emelj ki kérlek, akik nálad sajátították el az alapokat, s később sokra vitték.
- Igen, büszke is vagyok rájuk. Volt egy tanítványom, aki ma már Németországban dolgozik transzplantációs műtéteket végző főorvosként. Ő Dancs Péter, akivel máig jó a kapcsolatom, de aki a birkózószőnyegen is sokra vitte, pl. Tóth Emil, aki kiváló nehézsúlyú versenyző volt, később többszörös veterán világbajnok, a privát életben pedig egész komoly céget vezet és gazdálkodást folytat. Ide sorolom a szívem szerint az unokámat is, aki diákolimpiai ezüstérmes lett, miként említhetem Gubacsi Janit is. Ők egyébként mind diplomások lettek, ami nagyon fontos.
- Tehát számodra legalább annyira fontos volt, hogy mi van egy tanítványod fejében, mint az, hogy mennyi erő lakozik benne.
- Természetesen, mert csak úgy ideális, ha kiegészíti egymást a fizikális és a szellemi tevékenység.
- Kicsit még visszatérve a kezdetekhez: nagyon nyüzsgő volt a birkózóélet az 50-es, 60-as években?
- Hogyne! Ráadásul igen nagy létszám jött össze edzéseken. Akkoriban még nem volt olyan sok választási lehetősége egy fiatalnak a tevékenységek között, mint manapság, s a birkózásban is ma már akadémiák tevékenykednek.
Régen nagyon mozgalmas volt a sportélet, mert nem érte annyi inger, annyiféle csábítás a gyerekeket, mint most, ezért nagyon sokat sportoltak, birkóztak is.
Na, meg persze minden egészséges fiatal szeretett volna erős lenni, szép "vázzal" rendelkezni.
- Milyen volt a kiválasztás régen?
- Önkéntes alapon ment a toborzás, a bázis bővítése. Egyszerűen lejöttek az edzőterembe hozzánk a fiatalok és jelentkeztek, hogy birkózni szeretnének lenni. Külön toborzás nem volt, aki lejött, megnézte, és ha tetszett neki, ott ragadt.
- Mi volt ebben a birkózósport melletti szolgálatodban a legjobb, legszebb, ami leginkább vonzott?
- A Videoton gyárban dolgoztam 42 éven át, és emellett csináltam az edzőséget. Természetesen a birkózás volt az, ami meghatározta a jövőt az életemben, ez vonzott, maga a sport.
- Mutattál itt nekünk egy Szondi csapat fotót, ami a 60-as évek végén készült, egy olyan csapatbajnokság után, amelyen legyőztétek az FTC-t és a Vasast is. Nem magamtól vagyok ilyen tájékozott, ez rá van írva a fotó hátoldalára... Te ezen már, mint intéző vagy rajta. Mesélj egy kicsit erről a csapatról, kérlek, ami a fotót nézve eszedbe jut.
- Mondhatnám ezt a gárdát a klub aranycsapatának.
70 százalék katonaként, 30 százalék pedig civilként kapott szerepet ebben a csapatban, ami a fehérvári birkózás krémjét jelentette. Németh Jocó, Sallai Lajos, Rideg Gyuri, akik mind fehérvári nevelésűek voltak, majd folyathatom a sort a Seres-testvérekkel, akik már katonaként vonultak ide be, aztán említhetem Nagyváradit, na és persze a mestert, Tombor Pistát, valamint Vígh Imrét, aki a klub első olimpikonja volt, Tokióban.
Mind nagyszerű sportemberek voltak.
- Említetted, hogy ezt volt a Szondi aranycsapata, kik voltak azok ebből a társaságból, vagy a mindenkori Szondiból, akikkel a legjobb kapcsolatot ápoltad?
- Versenyeken mindig összefutok többekkel a régiek közül, például a világbajnok Tóth Pistával, aki csak a katonaideje alatt volt szondis, Seresékkel, akik szintén sok magyar bajnokságot nyertek, a Feri olimpiai, vb- és Eb-érmes is volt. Kiemelni külön nem nagyon tudnék senkit, kedveltem mindenkit.
- Pontosan meddig dolgoztál a fehérvári birkózásban, már az utánpótlást nevelve?
- Repül az idő, 9 éve lassan, 77 évesen mentem nyugdíjba, akkor jeleztem az elnök úrnak, hogy szeretném már valóban nyugdíjazni magam. Tartóztattak volna még, de fizikailag nem tudtam már úgy dolgozni, ahogy kellett volna, amit a birkózás megkövetel, így nem erőltettem tovább.
- Egy valakiről beszéljünk külön is: Tombor Pista bácsiról, akinek sokat köszönhet a helyi birkózás. Milyen ember volt, mit tudsz róla mondani?
- A Mesternek az élete volt a birkózás.
Szinte együtt éltük le az életünket Tombor Pistával, mert 16 éves koromban maga mellé vett, s végig egészen a haláláig együtt is dolgoztunk. Én az utánpótlásban edzőként, illetve a Szondit nézve technikai vezetőként, egyébként a szakosztályt is együtt alapítottuk meg. A Pistának a birkózás volt a mindene, mindent el is követett érte. A fiúkat maga köré gyűjtötte, könnyített munkahelyet szerzett nekik. Amikor bevonultak katonának a birkózók, el tudta intézni, hogy a Videotonban munkát tudjanak vállalni, pénzt is tudjanak keresni.
Élt-halt a birkózásért.
- Milyenek voltak a kezdetek a Szondiban? Előtte ugye voltak más fehérvári szakosztályok, a Szondi csak később vált igazi bázissá.
- Hát, bizony elég nehéz volt a kezdet, ugyanis nem akadt megfelelő edzőtermünk, kicsit humorosan mondom, szinte csak a püspökségen nem edzettünk, sok más helyen, például a megyei rendőr-főkapitányság épületében igen, mint ahogy a "Gödörben", a Széchenyi úti iskolában. Sokfelé kellett edzenünk, állandó, saját hely híján, ez nehezítette az elején a dolgokat. Később aztán, amikor a Honvédség átvette a klubot, illetve a szárazföldi haderőnem parancsoksága ide költözött, akkor építettek nekünk alkalmas edzőtermet, amit később Tombor Pista bácsiról neveztek el.
- A mai birkózással kapcsolatosan mennyire vagy képben, mennyire figyeled a történéseket?
- Figyelem. Például most volt Horvátországban a 17 évesek Eb-je, amelyen nem mondhatnám, hogy nagyon sikeresek lettünk volna. A felnőttek Európa-bajnokságán két ezüst és bronzérem az össztermés, eminél én jobbra számítottam, legalább egy aranyra. Korábban nem nagyon volt olyan Eb vagy vb, amin ne lett volna aranyérmünk. Ez azt jelzi, hogy nagyobb, keményebb munkát kellene végeznünk, akkor talán jobban jönnének a hagyományainkhoz méltó aranyak is.
-Mérlegre téve a pályafutásodat, ki tudod jelenteni, hogy ha újra kezdhetnéd, ugyanezt az utat választanád?
- Igen. Elköteleztem magam a birkózás mellett, végigcsináltam tűzön-vízen, úgyhogy most is ezt az utat járnám végig, ha újra lehetne kezdeni.
- Ha a fiataloknak üzenhetnél - márpedig most erre kérlek - hogy miért érdemes birkózónak lenni, miért érdemes keményen dolgozni a sikerekért, mi lenne ez az üzenet?
- A birkózás önfegyelemre nevel, komoly fizikai és mentális erőt ad. Egyébiránt a legkulturáltabb sportnak tartom, ezért is ajánlom.
