Haza, Fehérvárra
Haza, Fehérvárra
Haza, FehérvárraA túlzóan kitüntetett figyelem zavarba ejt és spontán megnyilatkozásom kimerül egy „uram, ez nekem gyanús” kijelentésben, de pár másodperc bizonytalan egyhelyben toporgás után mindent felold a cinkos összekacsintás s egy múltból felidézett baráti kézfogás.
A régen látott, de visszatérő vendégek közé tartozom és a Főúrral is régről ismerjük egymást - bár azt talán már egyikünk sem tudná megmondani, hogy pontosan honnan is. Az az egy biztos, hogy nem együtt voltunk katonák. Érti, aki érti, s aki volt katona. Velem ellentétben, ugye...
A lényeg, hogy évek múltán is számon tartjuk egymást. Tudjuk, hogy kit sodort külföldre az élet, ki ír programkódokat Bécsben, ki burkol előszobát Londonban és ki az, aki Sydney-ig repült azért, hogy Natalie Portman fodrásza lehessen. „Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.” Na, de ezt már tudják Önök is…
A folyton visszatérők közé tartozom. Akárhol is voltam a világban, valami - egy ember, egy emlék, egy program, egy szándék - visszacsalt ide. És be kell vallanom azt is, hogy soha nem tudtam nem fehérvári lenni máshol. Akkor is így volt ez, amikor kicsinek, és akkor is, amikor nagynak éreztem ezt a várost. Amikor békésen pihent, s amikor lüktetett. Egyszerűen „csak” otthonnak neveztem mindenkoron, mert vargabetűkkel bár, de végül minden utam ide vezetett. Ahol a Főúr, szakmájának mestere megkülönböztetett tisztelettel üdvözöl.
Mindenkit, aki betér hozzá.
