Hétköznapi parák: a szatyorHétköznapi parák: a szatyor
Nem is tudom, hol kezdjem. Mondjuk talán nézzük meg magát a szót: szatyor. És mondom újra: szatyor. Biztosan megvan mindenkinek az az állapot, amikor elmélázik egy-egy szó kiejtésén, ahogy hangosan kimondja az adott szót és közben magában is gyors egymásutánban mondogatja a kifejezést. Egy idő után pedig elfelejtődik a szó jelentése, eltűnik a képtársítás és csak maga a szó van előttünk. Szerintem ilyenkor halljuk reálisan annak a szónak a kiejtését, amilyennek a magyarul nem beszélők hallhatják a kifejezés. Most akkor próbálja meg mindenki ezt az állapotot elérni a szatyorral. Hát nem nevetséges ennek a szónak a kiejtése? Szatyor. Betűzöm: esz, a, tyé, ó, er. Iszony. Egy megalázóan odavetett, pökhendin mellékes szó, pont olyan, mint az a tárgy, amit jelöl. Szatyor. Gyorsan megjegyezném, hogy a szó egyik első számú szinonimája, a zacskó is hasonlóan kiváló hangzású kifejezés. Érdemes ezzel is eljátszani egyszer a fenti játékot.
Ezt a szót egyébként a XIV. század óta jegyzik a magyar nyelvben, ezúton is nagyon szépen köszönöm annak, aki kitalálta. A kutatások szerint a halász-csikász életmód szerves része volt ez a tárgy: egy két füllel ellátott hosszúkás táska, amit elsősorban gyékényből kötöttek.
A gondom nem a szóval van egyébként - bár kétségtelenül elég nevetségesen hangzik -, hanem azzal, amit jelöl. Ezzel, a napjainkban kétfülű, többnyire műanyag rettenettel, amit minden vásárlásnál ránk aggatnak és egy hétvégi bevásárlás után gyakorlatilag ember-karácsonyfaként botorkálunk haza, alkarunkon végig ezekkel a himbálózó szörnyűségekkel. Apró kitérőként megjegyezném, hogy ilyenkor önszántunkon kívül élő hirdetési oszlopot is játszunk egyben, amikor büszkén lóbáljuk ezeket a színes, márkázott műanyag cafatokat térdmagasságban. A legtöbb cég ugyanis gondosan ellátja minimum a márkajelzésével a bevásárlószatyrokat, sőt, az élelmesebbek simán rányomják az éppen futó akciókat is. Így aztán amíg hazaérünk, újabb potenciális vevőket indítunk útnak akaratunkon kívül. És ezért még fizettünk is. Hát nem vidám? Legalább annyira, mint egy műanyag zacskó repülésével csajozni, ahogy teszik azt az Amerikai szépségben is.
A szatyor egyébként kiváló fogamzásgátló eszköz. Nem arra a két agyatlan szégyenlős vietnami fiatalra gondolok, akik a napokban azzal tettek szert világhírnévre, hogy nem mertek óvszert venni, helyette egy műanyag szatyorral próbálták megoldani a fogamzásgátlást, kevesebb sikerrel - nyilván kórház lett a vége, meg címlapok és világhírnév, illetve felsértett nemi szervek. A szatyor ennél profánabb módon is képes megoldani ezt a dolgot: pusztán azzal, hogy vele együtt sétálunk, lóbáljuk, képes elvenni a férfiasságunkat. Ki látott már szatyorral csajozni férfiembert? Ugyan, hagyjuk is ezt a témát.
A szatyor szerintem egy hibás találmány. Annyi, de annyi csodálatos dolgot találtak már fel, amiben tárgyakat tudunk A-ból B-be eljuttatni anélkül, hogy hosszú métereken keresztül lóbálnánk az utcán egy darab feliratos műanyagot. Ott van elsőként a velünk született biológiai megoldás: a kéz. De remek választás lehet egy esztétikus hátizsák, egy gym bag vagy egy fonott kosár is. Utóbbi bár füllel rendelkezik, mégis egy roppant romantikus dolog, napjainkban (is) a piacozás és a bevásárlás alapvető kelléke. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel környezettudatosabb, ha nem szaporítjuk a műanyag szatyrokat bolygónkon, hanem minden alkalommal a saját kosarunkkal fogunk hozzá a pénzköltéshez.
Ha már itt tartunk: jó, ha észben tartjuk, hogy minden egyes szatyornak, amit felmarkolunk, 300-400 év között van a lebomlási ideje. Tehát ez a kis förmedvény még nagyjából sehol sem fog tartani a teljes élettartamát tekintve, amikor az első (és többnyire egyetlen) tulajdonosa valószínűleg már nem lesz az élők között. Ehhez számoljuk hozzá azt, hogy csak Magyarországon naponta (!!!) körülbelül egymillió zacskó találja meg új gazdáját, aki a statisztikák szerint átlagosan 20 percig használja a szatyrot. Hát nem fantasztikus? Ez nagyjából azt jelenti, hogy éves szinten átlagosan 191 zörgő, csörgő kis tünemény kerül minden magyar állampolgár birtokába, hogy aztán ezt lóbálva tudjunk elindulni otthonról.
Lóbáld csak (Fotó: change.org)
Itt álljunk is meg egy pillanatra. Ez az, amit soha nem bírtam megfejteni: mi kell ahhoz, hogy valaki reggelenként vagy bármely napszakban úgy induljon el otthonról, hogy eleve egy zacskóba teszi a legfontosabbakat (személyi, pénztárca, lakáskulcs, miegymás). Erre természetesen már nem felelnek meg ezek a szupermarketekben hozzánk vágott foszlányok, itt már masszív műanyagra van szükség: például egy olyanra, amit valamilyen ruhaüzletben, cipőboltban sóznak ránk. Ezek a szatyrok jellemzően heteket, kímélő használat esetén hónapokat is kibírnak, korukat csak a rajtuk elhelyezett felirat folyamatos kopása és a gazdi gondos hajtogatásnyomai jelzik. Még az is elképzelhető, hogy esténként a tulajdonosok gondosan ki is takarítják ezeket a "munkába járós szatyrokat".
A nejlonszatyor kiváló viselet a Királyi Napokon is (nem)
(Fotó: fmc.hu)
A szatyor (számomra) még legelviselhetőbb formája a nagyméretű papírzacskó. Természetesen ez sem környezetbarát (kivéve, ha újrahasznosított papírból készült), de legalább állagát, anyagát és megjelenését tekintve valami minimális eleganciát sugároz. Már amennyire ez elvárható ettől a civilizációs mellékterméktől. Persze fülénél fogva hosszasan lóbálni ezt is roppant esetlen dolog, ezért nekem például megoldás, hogy rátekerem a benne található vásárolmányra. De jó, ha tudjuk: egy-egy ilyen papírszatyor elkészítése jóval több károsanyag-kibocsátással jár, így egyes számítások szerint legalább négyszer kell használnunk ahhoz, hogy környezetbarátnak vallhassuk magunkat.
Végezetül sose felejtsük el az örök érvényű magyar mondást: mindenkinek a lakásában van egy szatyor, ami tele van még több szatyorral. Magyarázat: jó lesz az még valamire. Ezzel szemben a valóság: nem.
(Ha neked is van valamilyen hétköznapi parád, írd meg nekünk hosszan vagy röviden a szerkesztoseg kukac fmc pont hu e-mailcímre.)
