'Az én ötvenhatom 1989-ben ért véget'
'Az én ötvenhatom 1989-ben ért véget'
'Az én ötvenhatom 1989-ben ért véget'- Mit jelentett az ön életében 1956?
- Nagyon sok mindent. Életem legboldogabb két hete volt, akármilyen furcsán is hangzik ez, hiszen akkor tizenöt és fél éves gimnazista voltam. Csodálatos volt, és nagyon jó visszaemlékezni rá! Persze keserűség is van bennem. Azt hiszem, azért írtam le, hogy ne felejtsem el. Mintha elvarázsolták volna az egész nemzetet. Mindenkiben csodálatos várakozás volt és elszántság. Bizakodtunk – még november negyedike után is bíztunk benne, hogy a világ majd segít nekünk. De mi mindig magunkra maradunk – akkor is úgy volt.
- Milyen volt Székesfehérváron megélni ezeket a pillanatokat?
- Váratlan volt az egész. Előző nap már furcsa volt az éjszaka, mert mindenféle dübörgést halottunk. Mi akkor a Kempelen téren laktunk – az épületet azóta már lebontották – és azt hallottuk, hogy dübörögnek a tankok, de nem láttuk azokat. Fehérváron igazából jó néhány nap múlva csapódtak le az események, a hazatérő egyetemisták meséltek nekünk arról, hogy mi van Budapesten, és az nagyon lelkesítő volt. Azt mondják, ha valaki fiatal korában nem akar hős vagy vértanú lenni, az nem normális, de ha öreg korában akar az lenni, az se normális. Az állítás igaz is, hiszen mi mindent megtettünk volna akkor a szabadságunkért, és meg is tettük, amit csak tudtunk. Sok mindent leírtam a naplómban erről. Az egész osztály be volt például fogva, mindenki rajzolta a Kossuth-címereket, mert úgy éreztük, hogy valamit tennünk kell. Lelkesedtünk, mentünk, nem féltünk. Olyan tüntetésre is mentünk, ahol várható volt, hogy esetleg elvisznek vagy lövöldözés lesz vagy valami rossz történik, de nem zavart minket. Féltünk, ugyanakkor azt mind elfedte a lelkesedés, az, hogy mi most a hazánkért teszünk. Hogy szeretnénk szabadok lenni a Rákosi-terror után, amit gyerekként is nagyon rossz volt átélni. Megértettük, hogy miről van szó.
- Ennyire vágyott a nép a szabadságra?
- Igen, mert úgy robbant az egész, mint egy vulkán, váratlanul. Egy elfojtott vagy inkább visszafojtott tudatállapot volt ez. A háború utáni szegénységben állandóan a hurráoptimizmust hallottuk, hogy milyen jól élünk, hogy minden milyen nagyszerű, itt a szabadság – mindeközben ebből semmi sem volt igaz. Emlékszem, akkor az operákat is magyarul énekelték. Tévé még nem volt, de a rádióban nagyon sokszor adták a Nabuccóból a Szabadságkórust, és azt mindenki tudta magyarul. Az is úgy kibuggyant belőlünk azon a napon, amikor orosz tankok és katonák vették körül a gimnáziumot. Elég meglepő volt a tanárok számára, és egymás után szaladtak be hozzánk, hogy hagyjuk abba az éneklést. De mi nem hagytuk abba. A fiatalok által kezdeményezett forradalom volt ez, de mindenki benne volt, öreg, középkorú, mindenki. Az a sok száz ember, akit utána kivégeztek, az mind fiatal volt, negyvenen alul a legtöbb, mindenféle társadalmi osztályból.
- Több évet összegez a naplójában. Olvasható, hogy reménykedtek: márciusban folytatódik… Aztán mégsem tudták újrakezdeni.
- Nem történt semmi márciusban. Reménykedett a nemzet, de addigra már olyan véres volt a megtorlás és olyan hihetetlenül erős a csalódás, a szorongás, hogy akkor már nem lehetett újrakezdeni. Nagyon elszomorító volt ez az egész nemzet számára, évekig meghatározó. Fiatalok voltunk, boldogok voltunk, és ez az egész örökre megmarad. Sokáig nem volt szabad beszélni 56-ról. Hallgatni kellett, mert az volt a legokosabb. Bármi elhangzott, azért azonnal büntetés járt, elvitték az embereket, s nem is láttuk őket. Nem lehetett tudni, ki kicsoda, bárhol lehetett detektív vagy besúgó. Nem gondoltunk ilyesmire, de nyilván voltak mindenütt. Valamilyen szinten a megtorlás mindenkit érintett. Az én családomat is.
- Mikor ért véget az ön 56-os története?
- Az én '56-om 1989-ben ért véget, amikor jött a rendszerváltás. Akkor úgy gondoltuk, most megújul az ország! Eléggé bent voltam már akkor a korban, így nem fiatalos lelkesedés volt rajtam, de bizakodás az igen, reménykedtünk egy új világban! Most már lehet 1956-ról beszélni, most már hősök azok, akiknek sírjuk sem volt. Sokszor torz fintora a történelemnek, ami történik. Most hősök, megemlékezünk róluk, büszkék vagyunk rájuk, évtizedekig pedig beszélni sem lehetett róluk. Nem volt könnyű, s talán 1989-ben, a rendszerváltáskor el sem mertük hinni, hogy most valami más kezdődik.
Ismerd meg Schéda Máriát és történetét a Fehérvár Televízióban!
Október 23-án 19 óra 30 perces kezdettel Fehérvári beszélgetések extra című műsorunk vendége lesz Schéda Mária, 20 órától pedig A történelmet mi írjuk – 1956 címmel bemutatjuk azt a dokumentumfilmet, amit Mária naplója alapján készített a Fehérvár Televízió.
A Fehérvár Televízió élő online adását ide kattintva lehet megtekinteni.
