Képzeld, már 20 éves a Harry Potter-regénysorozat
Képzeld, már 20 éves a Harry Potter-regénysorozat
Képzeld, már 20 éves a Harry Potter-regénysorozatFantasyregényt mindig is akkor olvastam, amikor rossz passzban voltam. Amikor nem azért, vagy nem csak azért álltam neki olvasni, hogy kikapcsolódjak, vagy hogy szórakozzak. Ilyenkor elvárásaim voltak a könyvvel szemben, mint amikor az ember elvárja a barátjától, hogy vigasztalja, hogyha rosszkedvű.
Ennek reményében álltam neki valamikor az első Harry Potter-regény olvasásának. Nem csalódtam: a három jó barát meséje épp ugyanolyan üdítő volt felzaklatott lelkemnek, mintha csak a legjobb barátom vigasztaló szavait hallgattam volna. Ettől kezdve természetesen már nem csak akkor vettem elő, hogyha nem voltam jó formában. Azért vettem kézbe, mert érdekelt a folytatás, mert pontosan úgy hatott rám, ahogy egy jó könyvnek hatnia kell.
Ha igaz, hogy a tökéletesség a részletekben rejlik, akkor én tökéletesnek tartom ezt a könyvsorozatot. Olyan elmélyüléssel tárja elénk a varázsvilágot, ami vetekszik a Tolkien alkotta világgal.
Harry, Hermione és Ron játékkártyán (kép: froovie.jp)
De ha esetleg nem volna elegendő egy remekül kidolgozott kerek történet, még mindig ott van az a rengeteg, a mellékszereplőkhöz kapcsolódó történet. Ezek a mellékszálak is olyan erősre sikeredtek, hogy akár önmagukban is megállnák a helyüket.
Erősségüknek tartom, hogy mindegyik történet kissé homályosan jelenik meg, újabb lehetőségeket, kérdéseket hagynak maguk után, így az olvasó elmélkedhet ezeken. Nem is csoda, hogy rengeteg rajongó kapott is az alkalmon: továbbgondolták a sztorit saját kedvükre alakítva a történést, kimerítve ezzel a „történet a történetben” fogalmát.
Az én személyes kedvenceim, amelyek a mellékszereplőkhöz kapcsolódnak, a Bogár bárd meséi, illetve Perselus Piton története, aki talán a legérdekesebb szereplők egyike a regényben. Kicsit furcsa; mivel az egyik történet az eszemet „fogta meg”, a másik viszont a szívemet dobogtatta meg, méghozzá olyan váratlan, meglepő fordulatként, hogy úgy éreztem, mintha csak fejbe talált volna egy labda, amelyet nem látok. Nyilván egyértelmű, hogy melyik történet melyik érzelemhez társul, vagy éppen az értelemhez.
A halál ereklyéi (kép: devianart.net)
A Bogar bárd meséje egy tanulságos mese a mesén belül. Egyszerű, de nagyszerű történet, amelyben végül a jó elnyeri méltó jutalmát és „régi barátként üdvözölte akkor a Halált, örömmel tartott vele, s a Halál örömmel vezette ki az őt árnyékvilágból.” Tetszett, hogy a halál került a téma központjába, hiszen valószínűleg ez az egyetlen, amely örök rejtély marad, és amely mindannyiunkban közös.
Piton professzor története azért fogott meg, mert bár mondanivalója egyszerű „nem minden az, aminek látszik” mégis egy olyan tragédiát ír le, amely vetekszik a főszereplő sorsával. Hiszen gyermekkora – amint az utolsó részben kiderül – nem vidámabb, mint Harryé. Élete során nem sokan kedvelték, elvesztette az egyetlen nőt, akit valaha is szeretett, ráadásul a fél élete egy nagy hazugság volt. Nemcsak a gonosszal állt harcban, hanem önmagával is, az pedig a legnehezebb harc. A jóért küzdött ő is, mégis együtt kellett élnie azzal a tudattal, hogy gonosznak tartják. Nem hiszem, hogy sok ember lenne képes kiállni ennyi megpróbáltatást, így hát elsősorban tiszteletet érzek e karakter irányába.
Perselus Piton és örök szerelme, Lily Evans (kép: devianart.net)
Gyakran hangzik el az a mondat, hogy a könyv mindig jobb, mint a film, mint ugyanez fordítva – de ez esetben megállja a helyét. Hiába a vizuális élmény hatása – amely a mai technikákat figyelembe véve kétségkívül elkápráztatja a szemünket – nem képes azt a fajta élményt megadni, amit egy jó könyv elolvasása után érzünk. Sokkal inkább érezhetek közel magamhoz egy történetet, ha elolvasom, mintha megnézem egy filmen, és valószínűleg ez egy olyan örök értékű „törvény”, mint a gravitáció. Bár azért a film készítőinek sem kell szégyenkezniük, hiszen hatalmas sikereket arattak a filmek is, és nem is érdemtelenül.
