Egy megvalósult álom története – Molnár Pál, aki Svájc után visszatért a móri lankákhoz és gyerekkorához 
Egy megvalósult álom története – Molnár Pál, aki Svájc után visszatért a móri lankákhoz és gyerekkorához
Egy megvalósult álom története – Molnár Pál, aki Svájc után visszatért a móri lankákhoz és gyerekkorához Az, hogy valaki az 1970-es években nekivágott a világnak, talán nem volt olyan egyedi eset. Molnár Pál 19 évesen választotta Svájcot, ahol gépészeti vállalatot épített fel és vezetett 38 éven keresztül. Két éve azonban eladta a cégét és megvalósította az álmát: visszatért a móri lankákhoz, a szőlőkhöz és a borhoz. Persze a Paulus borok, a Molnár Borház és a Bormúzeum étterem története ennél azért kicsit összetettebb.
„Móri születésű vagyok, hatéves koromig a nagyszüleimnél nevelkedtem itt Móron, majd Székesfehérváron jártam iskolába – meséli mosolyogva Molnár Pál, aki ahogy beviharozott az általa irányított Bormúzeum étterembe, lendületével és derűjével meg is töltötte azt. – A Bormúzeum gyermekkorom emléke, nagyapám, édesapám is borozott itt, és engem, mint kölyköt hoztak magukkal. Szerintem a szőlő, a bor egy vírus, amit megkaptam már gyerekkoromban, valószínűleg a bölcsőben. Édesanyám ágán az összes rokonnak volt szőlője, gyakorlatilag a tőkék között nőttem fel. A nagyapámnak volt egy biciklije, az volt a vagyona. Az egyik kormányra akasztotta a három liter demizson vizet, a másikra a három liter demizson bort, engem a mama hátára kötöttek, így mentünk dolgozni. Estére persze elfogyott a víz is meg a bor is. Alig egy hónapos voltam, amikor már engem is vittek ki a szőlőbe, a hintaruhában felakasztottak a barackfára vagy mandulafára, és a szél elringatott. Ha pedig éhes, szomjas voltam, akkor kaptam a mamától egy kis anyatejet, úgyhogy egészen biztosan már az anyatejemben is volt egy kis ezerjó.”
Molnár Pál Mórtól ezer kilométernyire sem távolodott el igazán a környéktől, a szőlőtől, és a gépolaj illata, Svájc szépsége sem feledtette a gyermekkori emlékeket, az itt kapott útravalót.
„1986-ban jöttem először vissza, már akkor tudtam, hogy valamikor veszek egy kis szőlőt és pincét. Néhány év múlva mondtam is édesapámnak, aki akkoriban már hatvan fölött járt, hogy mi a tervem, de ő azt válaszolta: fiam, te 1000 kilométerrel odébb vagy, ki fogja a szőlőt művelni? Akkor letettem az álmomról, de a gondolat nem hagyott nyugodni, így 2000-ben végül megvettem az első pici pincét, majd még kettőt, és felújítottam őket. Volt hozzá nyolc hektár szőlőm, de ez még csak hobbi volt, szívesen ajándékoztam a boromat.
2008-ban a volt állami gazdaság szőlőterületeit árverezték, gondoltam elmegyek, és nagyjából 20 hektárig felemelem a gazdaságot. Végül a jegyzőn és a tulajon kívül más nem volt az árverésen, így egy pár óra alatt lett 168 hektárom.
Azt hiszem, elsőre nem gondoltam át, mit veszek a nyakamba.
A területek teljesen elhanyagoltak voltak, sok helyen erdőt irtottunk először. A fizikai munkával nem is volt gond, rendet raktunk, beültettünk, de aztán a szőlő termett, és ott álltam a három kis pincémmel, amiből egyet közben azért bővítettünk. De évről évre kinőttük magunkat, az új borászatunkban jelenleg nyolcszázhatvanezer liter bor pihen már.
Két évvel ezelőtt pedig eladóvá vált ez a pince, de borzasztóan rossz állapotban volt. Akkor gondoltam, hogy egyrészt tényleg megvalósítom az álmomat, másrészt jó érzés volt, hogy visszaadhatom Mórnak ezt a helyet. Nem utolsó sorban pedig tökéletesen alkalmas arra, hogy a boraink itt érvényesülni tudjanak.”
Aki pedig belép a Bormúzeumba, azonnal érzi, hogy ez nem egy kirakat pince, hanem szív és szeretet hozta életre és gondozza. Annak ellenére is érzi, hogy a design és a látvány egészen elképesztően magas színvonalú. Egy igazi megvalósult álom.
„Hihetetlen jó, meleg érzés nekem ide belépni. Az pedig, amikor a vendégekkel, ismerősökkel találkozom, beszélgetek itt, hát ahhoz fogható érzés kevés van. Az, amit tőlük visszakapok, engem az éltet, az amikor azt mondják, hogy szerintük jó úton vagyunk és aztán vissza is térnek hozzánk, az mindennél többet ér.”
És ahogy Molnár Pál körbevezet minket a birodalmában, ahogy lelkesen, hol csillogó, hol kicsit könnyes szemekkel mesél, teljesen egyértelművé teszi: ez a hely nem azért van, hogy hozzon, hanem azért, hogy adjon…
„Talán nem árulok el nagy titkot, hogy egy most épülő borászatot vinni nem éppen jövedelmező üzlet. Szerencsém volt, hogy megszülettem itt, szerencsém volt, hogy elhagyhattam az országot, szerencsém volt, hogy vissza tudtam jönni. Ha ezt a gazdaságot nullán tudjuk vinni, nekem az már óriási siker, több nem is kell. Engem már az is elégedettséggel tölt el, hogy mostanra péntek, szombat és vasárnap szinte tele vagyunk, hogy vannak rendezvényeink, céges eseményeink, sőt jövőre már hat esküvőt is rendezhetünk, ami külön megtiszteltetés. Boldog vagyok, de még nem elégedett. Mindig úgy gondoltam, hogy a megelégedettség nem jó, mert akkor az ember megáll. Szükség van arra, hogy legyenek céljaink, engem is mindig az visz előre.”
