Kicsi kínai üzeni: „Fogyni kicsi licsivel!”
Kicsi kínai üzeni: „Fogyni kicsi licsivel!”
Kicsi kínai üzeni: „Fogyni kicsi licsivel!”A licsi (kínaiul: 荔枝, lìzhī) Délkelet-Ázsiában őshonos, Dél-Kínában több, mint ezer éve termesztik. A feljegyzések szerint már i.e. 200-ban fogyasztott szárított licsit Kao Tsu kínai császár. 60 évvel később Wu Ti már foglalkozott a telepítésével. A nagy kínai költő, Su Tung-po arról írt, hogy a kantoni száműzetése alatt hogyan enyhíti szomjúságát e gyümölcs. Ő napi 300 licsi evésére korlátozta magát, de állítása szerint voltak, akik naponta 1000 darabot is megettek belőle.
A következő emlék arról szól, hogy Li Longjj császár (685-762) mellékfelesége, Yang Yuhuan is rendkívüli módon szerette ezt a gyümölcsöt, amit császári futárszolgálat juttatott el hozzá – pontosabban a fővárosba – Kína déli részéről. (Mivel ott termett…) Állítólag éjjel-nappal váltották egymást a lovak, hogy Guangdongból (vagy a mai Szecsuan tartományból) indulva még épségben megérkezzen az étek, hiszen gyorsan romlik.
Éppen ezért mindig figyeljünk arra, hogy mennyire kemény a licsi, amit meg szeretnénk vásárolni? Ha nagyon puha, picit „löttyedt”, akkor túlérett, vagyis sokáig nem tudjuk majd eltartani. Válasszunk keményebbet! A héja legyen rózsaszínes-pirosas árnyalatú, akkor optimális az érése, az illata pedig hasonlítson egy virághoz.
Hazatérve azonnal tegyük be a hűtőbe, hogy ne veszítsen a zamatából. Kb egy hétig tarthatjuk el a „hűvösben”. Ha exportra szánják, akkor kénes kezeléssel hosszabbítják meg az eltarthatóságát.
A licsi nagyon elterjedt – és kedvelt – gyümölcs Indiában, Vietnám északi részén, a Fülöp-szigeteken, Latin-Amerikában, Ausztráliában, Új-Zélandon is. Az első nyugati feljegyzés e növényről egy híres francia felfedezőhöz Pierre Sonnerat-hoz fűződik (1748-1814). A természettudós kínai útjáról hazatérve publikált elsőként róla. A Réunion szigeten 1764-ben kezdték meg a termesztését Joseph-François Charpentier de Cossigny de Palma-nak köszönhetően. Innen vette át az „ötletet” Madagaszkár is, mely fő termelővé vált.
Ha próbálkozni akarunk mi is a termesztéssel, akkor csupán egy magra lesz szükségünk – amiről előtte szépen lefejtettük és megettük a húst, hogy nehogy kárba menjen a finomság. Viszont jó néhány évtizedig ne számítsunk terméshozamra!
A légbujtásos szaporítás már lényegesen „előre hozza” a termővé válást, ám annyi törődést, szakértelmet igényel (nagyon igényes növény, a mély rétegű, vízzel jól ellátott, humuszos talajt szereti, a száraz telű szubtrópusi éghajlatot – az állandóan nedves egyenlítői alföldön nem terem), ezért egyszerűbb, ha elszaladunk a boltba venni belőle pár marékkal desszert gyanánt.
Az első magyar nyelvű megemlítés egyébként 1894-ből származik: A Pallas nagy lexikona hívja rá fel a figyelmet „licsi” alakban.
A licsi fája örökzöld, ezért díszfaként is ültethető. A levelek 12-25 cm hosszúak. Sárgás virágai 50-70 cm hosszan csüngenek. A beporzást a rovarok végzik. A gyümölcs kerekded, vagy ovális alakú, golyóméretű. A héj rücskös, kemény, belül pedig fehér húsú, zselés állaghoz hasonlatos, édeskés, az ananászhoz hasonlatos ízű finomság lapul.
Ha ideálisak a körülmények, egy fa akár több száz évig is elélhet és akár 120 kg gyümölcsöt is hozhat! – Mindezt úgy, hogy a sok-sok virágból csak kevés termés fejlődik, s ezek többsége is éretlenül lehull! Képzeljük hát el, milyen sok virágot bonthat e fa!
A gyümölcs hámozása nagyon egyszerű: könnyedén le tudjuk fejteni a körmünkkel a héját – bár én egy éles végű kést szoktam használni a „megbontáshoz”. Tányért mindig tegyünk a kezünk alá ilyenkor, mert egy kis lé mindig kicsordul belőle. Miután leszedtük a héját, hosszában hasítsuk meg a húst – én legalábbis mindig így csinálom -, s ezután könnyedén, mint egy kabátot, lehúzhatjuk a magról a finomságot.
(Folytatjuk: a licsi jótékony hatásaival és felhasználási módjaival!)
