Street Food: receptek nélkül lehet csak igazán minőségi gasztrosorozatot csinálni
Street Food: receptek nélkül lehet csak igazán minőségi gasztrosorozatot csinálni
Street Food: receptek nélkül lehet csak igazán minőségi gasztrosorozatot csinálniEgy jó cikk semmit sem ér jó cím nélkül. Ha nem elég figyelemfelkeltő az első néhány szó, a világ legjobb írása is könnyen érdektelenségbe fulladhat. Persze az sem jó, ha csak clickbaitre, vagyis a minél hatásvadászabb, a témából alig valamit eláruló, ugyanakkor mégis roppant érdekfeszítő(nek tűnő) címre hagyatkozik a szerző, amennyiben nincs mögötte valóban minőségi tartalom. De mi van akkor, ha egy téma kapcsán legalább három-négy jó cím is az ember eszébe jut? Baj.
A Netflix új gasztrodoku-sorozata egyelőre az első évadnál jár, és bár a téma sem túl eredeti (mutassuk be az utcai kaják világát), a címe meg egyenesen a semmitmondás netovábbja (Street Food), ennek ellenére mégis tud valamit, amit a hasonló stílusú sorozatok nem: érdekes és emberi. Nemcsak azoknak lebilincselő azonban, akik egy jegyzetfüzettel az ölükben, receptekre várva falják a gasztroműsorokat, hanem azoknak is, akiket ez a téma jóformán hidegen hagy. A Street Food ugyanis legalább annyira gasztronómia, mint amennyire emberi sorsok füzére, amihez egy jó adag társadalmi körképet, és némi földrajzi alapismereteket is hozzácsaptak. Az egész pedig végtelenül könnyen és lazán fogyasztható. Észrevétlenül csúszik egyik rész a másik után. Ezért is volt problémás a kritika címválasztása. De erről majd később.
A Netflixről általában
Messziről indulunk, de gyors leszek: amióta a Netflix saját gyártású filmek és sorozatok készítésébe vágta a fejszéjét, szépen lassan megszokhattuk, hogy az egykori postai DVD-kölcsönzőből piacvezető streaming céggé fejlődő vállalkozás neve egyet jelent a minőségi tartalommal. Pedig csupán hat évvel ezelőtt, 2013. február 1-jén jött ki első saját gyártású sorozatuk, a House of Cards (Kártyavár). A politikai dráma több szempontból is formabontóra sikerült: akkor még nagy szó volt, hogy egy olyan meghatározó hollywoodi színész, mint Kevin Spacey főszerepet vállal egy erősen kísérleti projektben. Az sem volt mindennapos, hogy ehhez az egyik legnépszerűbb rendező, David Fincher (Hetedik, Harcosok klubja, Zodiákus, Social Network - A közösségi háló) adja a nevét. Végül a legfontosabb újítás az volt, hogy egy az egyben elérhetővé tették a teljes első évadot. Vagyis a nézőre bízták, hogy heti rendszerességgel akarja nézni, vagy akár egy az egyben ledarálja pár óra alatt a 13 részt.
Bármennyire hihetetlen, az azóta eltelt alig hat év alatt már több száz sorozat és film követte a Kártyavárat, köztük olyan népszerű darabokkal, mint az Orange Is The New Black (Túlélni a női börtönt), a Stranger Things (Furcsább dolgok), a Narcos, a Sense8 (Nyolcadik érzék) vagy a Black Mirror (Fekete tükör) harmadik és negyedik évada. A Netflix odáig jutott, hogy idén februárban az Oscar-díj legnagyobb esélyesének a Roma című film számított, amit már kifejezetten a streaming cégnek forgatott Alfonso Cuarón. Más kérdés, hogy végül a mindent bevető marketinggépezet és pozitív kritikák tömkelege sem volt elég: a legjobb filmnek a Zöld könyvet választották az akadémia tagjai. Ezek után nem meglepő, hogy a Netflix mára már mindenben utazik, így gasztronómiában is. Nem is akárhogyan.
Az április 26-án megjelent Street Food messze nem a legjobban hájpolt ilyen jellegű projekt a cégnél, nem is ennek kerítették a legnagyobb feneket, viszont tud mindent, amitől ha nem is korszakalkotó, de egy nagyon korrekt szórakozás lehet kilencszer fél órára. Előzményei pedig bőven voltak a Netflixen. Aki már látott akár csak egy részt is például az Ugly Deliciousből, vagy a Salt Fat Acid Heatből, annak ismerős lesz a Street Food is. De persze a leginkább azokat nyűgözi majd le, akik odáig voltak a Chef''''s Table eddig megjelent szezonjaiért. Nem lesz ez véletlen, ugyanúgy David Gelb és Brian McGinn hozták tető alá a világ legjobb séfjeiről szóló sorozatot, ahogyan az április végén debütált utcakajás szériát is. Ami hangulatában, stílusában ezek után valami ilyesmi lett:
Akkor mitől olyan jó mégis a Street Food?
Az előzetes alapján nem tűnik egy nagy ördöngősségnek a sorozat, és nem is az. A titkát valahol a komplexitásában kell keresni, és abban, hogy végtelenül profán az egész. A néző közben végig azt érezheti, hogy ezt akár én is le tudtam volna forgatni, ilyen street food árusokat én is ismerek, akár a közvetlen környezetemben is. De még inkább azt gondolhatja, hogy ilyen történetekkel tele van a világ. Merthogy a sorozat fő erejét még véletlenül sem az ételek és azok elkészítése adja. Az utcai kaják legtöbbször csak szépen fényképezett, szinte mesterien megkomponált vizuális malterként kötik össze a főhősök sztorijait. Ugyan megtudjuk, hogy a világ legjobb rákos omlettjét Bangkokban készíti egy utcai séf, az is kiderül, hogy az egyik szöuli piacon olyan metélt tésztát adnak, amit sehol máshol széles e világon, és meglepődünk azon, hogy lángszóróval a legjobb halat sütni egy oszakai utcai szakács szerint, de ezeknél sokkal lényegesebb, hogy hogyan jutottak az ételek készítői addig, ameddig.
Márpedig a történetek végtelenül hétköznapiak, ahogy az epizódok felépítését sem ragozzák túl. Minden részben kapunk egy gasztronómiai szakértőt, aki narrátorként köti össze a különböző sztorikat, amikből általában három jut egy-egy részre. A kiválasztott utcai árus, vagyis a főhős történetét végighúzzák az egész epizódon, többször is visszatér, de rajta kívül jellemzően két-három másik, kisebb vagy talán kevésbé érdekes sztorit is elmesélnek a nézőnek. A kilencszer harminc perc mindegyike különböző országban játszódik, az egész évadot pedig Ázsiára fűzték fel. Így sorrendben eljutunk a thaiföldi Bangkokba, a japán Oszakába, az indiai Delhibe, az indonéz Yogyakartába, a taiwani Csiajiba, a dél-koreai Szöulba, a vietnami Ho Si Minh-városba, Szingapúrba és a fülöp-szigeteki Cebuba. Ha földrészenként haladnak, akkor még egy jó pár hasonló évad áll előttünk, aminek csak örülhetünk.
Kicsit bővebben az első évadról
A sorozat legerősebb része az első, nem véletlenül. Ha rögtön a felütésben hibáznak, akkor oda a néző, biztosan nem áll neki a másodiknak és a többinek. Így nem is vállalnak nagy rizikót, azonnal a street food szcéna egyik legismertebb alakja, Jay Fai nyitja a sort. A 73 éves bangkoki nőt már több gasztrovlogger és kulináris dokumentumfilm is bemutatta, de most sikerült belőle egy igazi rocksztárt faragni. Jay Fai eleve nagyon látványos figura: a csontsovány asszony sísapkában, síszemüvegben, rikító vörös rúzzsal a száján pörgeti a wokot és az abban lévő alapanyagokat, a háttérben pedig egy óriási ventilátor hűti a két tűzhelyből áradó forróságot. A Street food készítői rengeteg lassított képpel dolgoznak, így az idős nő a különös hacukában, a lobogó ruhában olyan extra látványosság, ami azonnal odaszegezi a nézőt a képernyőhöz: itt meg mi az isten történik?
És amúgy csupa jó dolog. Megtudjuk, hogy az egyébként Michelin-csillagot is birtokló Jay Fai a mai napig kínosan ügyel arra, hogy saját maga készítsen el minden fogást. Tökéletességre törekszik, és ugyan Bangkokban a drágább utcai kajások közé sorolják, de ez őt egyáltalán nem zavarja, mert minőséget szeret csak kiadni a kezéből. Ezért is lett talán világhírű a már említett rákos omlettje, a részeges tésztája vagy a száraz Tom Yumja, de ezeken felül is még rengeteg saját fejlesztésű recepttel dolgozik. Ezekről persze semmit nem tudunk meg, nem is ez a lényeg, hiszen úgysem tudjuk elkészíteni otthon, vagy csak csalódás lenne a vége.
A hangsúly az emberen van. Jay Fai elárulja, hogy esze ágában nem volt szakácskodni, az pedig, hogy egykor majd séfnek szólítják, meg sem fordult a fejében. Egy banális véletlennek köszönheti, hogy a wok mögött kötött ki: varrónőként dolgozott, amikor a leégett a ház, ahol a műhelye volt. Minden felszerelése odalett, elképzelése sem volt, hogy mihez kezdjen. Jobb híján az édesanyját figyelte, aki piaci kajaárus volt. Rájött, hogy a sok vendéget nem győzi egyedül, ráadásul még lassan is főz, így beállt mellé. Esténként pedig kísérletezett.
Még nála is esendőbb az oszakai Toyo mester története. Már egészen korán, hatévesen elvesztette édesanyját, apja pedig az alkoholba fojtotta bánatát. Gyakran meg is verte a gyereket, egy idő után pedig nem volt pénzük semmire, így ételre sem. Toyo a mezőn gyűjtött össze gyomokat és gazokat, azokat sütötte meg, hogy egyáltalán legyen valami a gyomrában. Később egy konyhában helyezkedett el, álma pedig az lett, hogy 11 millió jent összegyűjtve megnyithassa saját izakajáját (egyfajta japán kocsma). Mire összegyűlt a pénz, elhunyt az édesapja, és a temetés költsége az összekuporgatott pénz több mint felét elvitte. Toyónak két választása volt: vagy elengedi az álmát, vagy a megmaradt 4 millióból egy kicsit fapadosabb verziót valósít meg. Nyilván ha nem az utóbbi mellett döntött volna, nem lenne a sorozatban az a férfi, aki amúgy jeges vízbe mártott puszta kézzel forgatja a lángszóró alatt a tonhaldarabokat, mert azok így nem esnek szét és sokkal finomabbak is lesznek.
Annak ellenére, hogy a Street Food főszereplői több ezer kilométerre élnek Magyarországtól, vannak kifejezetten ismerős történetek is. Megismerhetünk egy dél-koreai nőt, aki családja teljes eladósodása után fogott bele a piacon a kézzel metélt tészta készítésébe. Elárulja, hogy miután az adósságuk utolsó részletét is törlesztette, először érezte úgy, hogy saját kezében van a sorsa és dönthet az életéről. Szintén érdekes a szingapúri epizód, ahol a fiatal lány a család hívó szavára költözik haza az Egyesült Államokból, ahol már majdnem beindult a cukrász karrierje. Végül hazatérve megtalálja az igaz szerelmet, mérhetetlenül boldog, de azért hátul a mai napig ott motoszkál a fejében, hogy mi lett volna, ha... És végül ott van a fülöp-szigeteki halász története, aki rengeteg angolnát fogott, ami senkinek nem kellett. Végül addig-addig kísérletezett, míg olyan hallevest főzött a mások által lesajnált csúszómászókból, amiért vendégei ma már kilométerek százait teszik meg.
Aki tehát tradicionális utcai ételekre és a hozzájuk kapcsolódó történetekre kíváncsi, jó helyen jár. A Street Foodban (egyelőre) nincsenek újhullámos önjelölt sztárszakácsok, elmaradnak a dizájnos logók, nincsenek fúziós konyhás megoldások, és még véletlenül sem a posh közönségnek készülő, hagyomány nélküli, kifejezetten profitorientált, rövid távra felépített gasztronómiai vállalkozásokat ismerhetünk meg. Itt az étel maga az ország, és a történet többnyire maga az ember. A világ már csak ilyen: hosszú távon az marad fenn, aki szívét-lelkét beleteszi. A tanulság pedig az, hogy járjunk nyitott szemmel a világban, beszélgessünk, ismerkedjünk, és ne dőljünk be rögtön az első megnyerő külsejű étteremnek.
Na és akkor vissza a címre. Ezek után talán érhető a dilemma, hogy mi legyen a kritika címe. Legyen a hangsúly inkább a főhősökön, mondjuk így: Street Food: soha nem volt még annyira emberi az utcai kaja, mint a Netflix új sorozatában? Vagy többeket érdekelhet, hogy milyen utcai ételeket készítenek világszerte, mondjuk így: Street Food: a Netflix bemutatja a világ utcai kajáit, ahogy még soha nem láttad? Ezután született meg a harmadik, ami talán az egész sorozat lényegét összefoglalja: Street Food: receptek nélkül lehet csak igazán minőségi gasztrosorozatot csinálni.
Jó szórakozást, jó étvágyat!
A Street Food működik napi vagy heti egy-egy részben is, de kiválóan alkalmas egy az egyben darálásra is. A Netflixen angol nyelven, de magyar felirattal április vége óta streamelhető. Második évad? Biztosan lesz. És nagyon várjuk.
Street Food - 1. évad: Ázsia (9 epizód)
Netflix, magyar felirattal április 26. óta
