"Minden nap úgy kelek fel, hogy ilyen mázli a világon nincs" - interjú Nemes Annával
"Minden nap úgy kelek fel, hogy ilyen mázli a világon nincs" - interjú Nemes Annával
"Minden nap úgy kelek fel, hogy ilyen mázli a világon nincs" - interjú Nemes AnnávalVidámnak tűnsz, milyen napod volt?
Erre most határozottan azt mondom, hogy nagyon jó. Éppen egy jótékonysági akció kellős közepén vagyunk, Chuck Norris kalapját árverezzük el február végén, a befolyt összeg a Tábitha Gyermekhospice Házé lesz. Ez a ház a szívem csücske, két éve vagyok a jótékonysági nagykövete. Ez az intézmény Magyarország legnagyobb gyermekhospice intézménye, a méretet azért fontos hangsúlyozni, mert legnagyobbként összesen öt férőhellyel működik. A célunk az, hogy épüljön egy új ház, legalább kétszer ennyi, tehát tíz férőhellyel. Persze nemcsak a ház a szívem csücske, hanem a televízió is.
Három éve kerültél az ATV-hez, de azt talán kevesen tudják, hogyan.
Híradós gyakornokként. Volt egy kis kitérő, mert amikor először léptem át a küszöböt, egy időjós-castingra hívtak, de igazából mindig, gyerekkoromtól kezdve híradózni szerettem volna. A casting után megkérdeztem, hol van a híradó szerkesztősége, és már indultam is. Nagyon izgultam, de összeszedtem a bátorságom és elmondtam, hogy nagyon szeretnék híradózni. Eleinte gyakornokoskodtam, azután felvettek. Egy évig riporterként dolgoztam, majd 2017 januárjában jött a lehetőség, hogy híradót vezethetek. Az első adásom előtt több hétig próbáltam és gyakoroltam, elképesztően sokat foglalkoztak velem a kollégáim, rengeteget segítettek a főnökeim, az ATV vezérigazgatója, Németh S. Szilárd, a hírigazgató, Bednárik Imre és a főszerkesztő, Schwajda Gergő. Azóta is nagyon hálás vagyok nekik mind a segítségükért, mind a lehetőségért.
Élő bejelentkezés közben egy tüntetésről (Fotó: Fuszek Gábor)
Izgulós vagy?
Mind a mai napig izgulok a híradók előtt, de ez talán természetes, mindösszesen két éve vezetek műsort. Mindenesetre azt gondolom, hogy később is marad valami ebből, valószínűleg semmi értelme nem lenne ezt úgy csinálni, hogy rutinszerűen beülsz a stúdióba. Annak nem lenne varázsa.
Sokat szoktál bakizni?
Régen nagyon sokat hibáztam, most már kevesebbet. Akkor is nagyon szégyelltem magam, de most már végképp a föld alá süllyedek, ha valamit elrontok.
Jótékonykodsz, híradót vezetsz, riporter is vagy. Ennyi elfoglaltsággal hogy bírsz el, elég a huszonnégy óra?
Nagyon jól osztom be az időm, ennyi a titok. Az egyik héten riporter vagyok, olyankor kilenckor indul a napom, az esti híradókat általában már otthon nézem. A másik héten hajnalozom, olyankor hajnali fél négykor szól az ébresztő, hatkor pedig már indul híradó. Ezek a napok a déli híradó után, fél egykor érnek véget, azután jöhet minden más teendőm.
Február 15-én tartották meg a Szóvivők bálját, ahol sajtódíjat kaptál. Hogyan élted ezt meg?
Azóta sem hiszem el, hogy megkaptam, pedig ott van a polcomon, látom minden nap. Az ebben az elképesztő, hogy eddig olyan kollégáim kapták meg a díjat, mint – a teljesség igénye nélkül - Rónai Egon vagy Krug Emília. Ezt a díjat huszonhét évesen nem elismerésként fogom fel, hanem biztatásként. Zavarban vagyok, megilletődtem, talán félek is kicsit. Nagyon össze kell szednem magam, hogy pár év múlva azt mondhassák, jó szakemberré váltam, jó helyre került a díj.
A Szóvivők bálja után - kissé megilletődve - a sajtódíjjal (Fotó: Nemes Anna)
Nem érzed ezt tehernek?
Egyáltalán nem. Hatalmas lökésnek élem meg, hogy ilyen nagy nevek mellett lehetek, pontosabban most még csak elevickélek. Azt gondolom, nem azt díjazták, amit eddig csináltam, hanem azt a lehetőséget, ami esetleg bennem van. Úgyhogy még többet fogok dolgozni.
Gyerekkorodban hogyan képzelted el magad felnőttként?
Hogy mi akartam lenni? Orvos, azon belül is sebész szerettem volna lenni, és mindent meg is tettem ennek érdekében, felvételiztem az orvosira, de néhány ponttal lemaradtam, így maradt az újságíró szak, amit az újságíró anyukám erőltetett. Annyit mondott, hogy egy évet kibírok a kommunikáció szakon, utána felvételizhetek újra az orvosira. Talán mondanom sem kell, eszembe sem jutott az orvosi, miután elkezdtem a főiskolát. Szinte az első héten csatlakoztam gyakornokként az azóta sajnos megszűnt, de rendkívül jó műhelynek számító, kizárólag a fogyatékosság témájával foglalkozó Közelkép Hírügynökséghez, és onnantól kezdve nem volt megállás.
A Közelkép Hírügynökségen kívül hol gyakornokoskodtál még?
Azt, hogy én mi mindent csináltam a főiskola alatt, hosszú lenne felsorolni. Dolgoztam gyakornokként az RTL Klubnál, azon belül a Reggelinél, a Híradónál, a Reflektornál, az Esti Showdernél és a Showder Klubnál, aztán gyakornokoskodtam a Civil Rádiónál, a Librariusnál pedig színházi rovatvezető és online-szerkesztő voltam. Mindent a legalsó lépcsőfokról kezdtem. Az Esti Showdernél például produkciós asszisztens gyakornok voltam. Ez azt jelenti, hogy vizet vittem a vendégeknek, kísértem őket, de ha kellett, akkor mosogattam, vagy éppen átszaladtam a boltba, ha kellett valakinek valami. Mindent megtettem annak érdekében, hogy később olyan újságíró legyek, aki tudja, hol van ennek a szakmának a legeleje. Sosem mondtam azt sehol az első napomon, hogy én műsorvezető szeretnék lenni.
A főiskola után aztán a mesterképzést is elvégezted.
Ez sem ennyire egyszerű történet. A főiskola utána a Hegyvidék Televíziónál kezdtem dolgozni. Az ott töltött másfél év alatt tanultam meg vágni, illetve életemben először ott voltam hírolvasó is. Közben külsős riporter voltam a Kossuth Rádiónál, ahol egy Európa Unióról szóló magazinműsorban dolgoztam. Majd amikor hirtelen mindkét munkám megszűnt, akkor úgy gondoltam, hogy nincs más út, tovább kell tanulnom. Ekkor jött a BKF (Budapesti Kommunikációs Főiskola), amit ma már Budapesti Metropolitan Egyetemnek hívnak, itt végeztem el az újságíró mesterképzést.
Hogyan jött képbe a Tábitha Gyermekhospice Ház?
Mint a legtöbb dolognak az életemben, ennek is köze van a tévéhez. Egy pécsi forgatáson történt, egyik helyszínről a másikra mentünk át a stábbal, amikor egyszer csak balra néztem, és ott volt egy gyönyörű, sárga családi ház, szép színes betűkkel a homlokzatán. Az volt ráírva, hogy Dóri Ház. Addig nem találkoztam a gyermekhospice témájával, nem tudtam, hogy mi is pontosan ez az ház. Amikor utánanéztem, eldöntöttem, hogy szeretnék önkénteskedni, de Pécsre nem tudtam volna lejárni. Végül megtudtam, hogy Törökbálinton is van gyermekhospice ház, történetesen a Tábitha ház. Elvégeztem az önkéntesképzést, és mindenben segítek, amiben tudok. Rengeteg adománygyűjtő akcióban veszek részt.
Például Vujity Tvrtkóval is dolgoztál együtt egy ilyen akcióban.
A Tábitha ház nem önálló intézmény, hanem a nagy egészből egy. A Baptista Szeretetszolgálat a ház fenntartója, Vujity Tvrtko pedig a Baptista Szeretetszolgálat jószolgálati nagykövete. Tvrtkóval két éve egy fantasztikus adománygyűjtő akciót csináltunk végig, nyolcmillió forint folyt be a háznak.
Ha mindez nem lenne elég, újabban gálákon is feltűnsz műsorvezetőként.
Ez most a legújabb szerelem. Nagyon szeretek híradózni, de azt gondolom, hogy ma senki sem engedheti meg magának, hogy egy dolgot csináljon. Tudom, közhely, de attól még igaz. Tavaly vezettem először színpadon műsort.
Nagyon élvezem életem újabb kihívását, a műsorvezetést (Fotó: Nemes Anna)
Melyik nehezebb: híradózni vagy műsort vezetni?
A rendezvények lebonyolítását jobbára fejből kell megoldani, és - ellentétben a híradózással - így előtérbe kerül a személyiség is. Eleinte attól féltem, hogy ha nem lesz súgógép, nem tudok majd megszólalni. Szerencsére nem így lett.
A híradózás és a műsorvezetés mellett novellákat is írsz.
Tizenöt éves korom óta írok. A Fejér Megyei Hírlapban jelent meg az első novellám Az én Eldorádóm címmel. Egy iskolai pályázatra adtam be a szöveget, úgy került be a lapba, aztán az akkori főszerkesztő azt üzente nekem, hogy figyeljek nagyon, mert aki ilyen hamar elkezd írni, az könnyen elkallódik. Ezt nagyon megjegyeztem. Olyannyira, hogy a gimnázium óta megszakítás nélkül írok.
Hogyan alakult ki ez a szenvedély?
Nekem eléggé könnyű. Semmi mást nem láttam gyerekkoromban, mint azt, hogy anyukám üti az írógépet. Újságíró gyerekeként háromévesen már újságszerkesztéssel próbálkoztam, bár csak egy példányban, rajzokkal tele, de annál lelkesebben adtam ki az Anna Magazin című lapom. Pár évvel később pedig - tipikus kamaszként - egyszerűen leírtam, ami nyomta a lelkem. Nem feltétlenül szerelmi témák voltak ezek, hanem sokkal inkább családi ügyekről, viszonyrendszerekről írtam. Ezek voltak az én terápiás novelláim, de ennek már vége. Továbbra is érdekel az apa-gyerek viszony, annak minden apró részlete, erről szól a készülő regényem is.
Ezek szerint a novellák mellett más stílusban is kipróbálod magad.
Van ebben most egy kis simliskedés. A legújabb novelláim a regényemből kihazudott részletek. Mindig kiszedek a kéziratomból egy rövid részletet, majd lekerekítem úgy, hogy megállja a helyét novellaként, és mostanában ezek jelennek meg irodalmi folyóiratokban. Van egy nagy vállalásom, közben egy riportköteten is dolgozom. Tizenegy olyan családdal készítek interjút, akik elveszítették a gyermeküket a Tábitha házban. Ha ez megvan, akkor ez lesz az alapja egy dokumentumfilmnek, ami egyelőre csak álom. A filmhez nagyon részletes kutatást szeretnék végezni, ha az elkészül, akkor foroghat a kamera.
Az ember több lábon kell, hogy álljon! (Fotó: Horváth Reni)
Milyen Nemes Anna a magánéletben? Hogyan kapcsolsz ki?
Alszom. Nagyon sokat dolgozom, szinte semmi nem fér bele az életembe. Ha legalább fél napot ki tudok lopni az életemből, akkor hazamegyek vidékre a családomhoz. Ha csak egy szabad estém van, akkor olvasok. Újabban Polcz Alaine a mindenem, nemrég fejeztem be a Macskaregényt, most az Asszony a fronton című regénye van soron. Párhuzamosan Grecsó Krisztián Harminc év napsütését is elkezdtem, úgy tűnik, még a könyveket is halmozom, nem csak az elfoglaltságokat.
Százfelé szakadsz, párhuzamosan rengeteg dologgal foglalkozol. Miért? Nem lennél elégedett, ha csak és kizárólag híradóznál?
Az az igazság, hogy még így is azt érzem, hogy fogy az idő, és vagy százféle dolgot kéne csinálnom. Ebből a szempontból elégedetlen vagyok magammal. Érdekes dolog ez, mert közben rendkívül boldog és hálás vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Minden nap úgy kelek fel, hogy ilyen mázli a világon nincs.
Voltak olyan pillanatok az életedben, amikor azt gondoltad, hogy mégsem vagy mázlista, és nem fog menni a híradózás?
Szakmát váltani soha nem akartam. Az első pillanattól kezdve visszanéztem a riportjaimat, később az általam vezetett adásokat, és szinte megszállottan figyeltem, hol rontok, min kell dolgozni, hogy legközelebb jobban teljesítsek. Soha nem keseredtem el, a legnagyobb hibáim után csak szigorúbb lettem magammal.
Anyukád újságíró, ha úgy tetszik, tőle tanultad meg az alapokat, ő indított el. Mit mond, sokat dicsér?
Dehogyis. Anyukám nem adja ingyen a dicséretet. Minden reggel beszélünk, ha ő nem hív a reggel nyolc órai híradó után, akkor hívom én. Mindig elmondja, mi volt rossz, mit kellene máshogy csinálnom. Ritkán dicsér, de így a jó, mert van értéke. Azt azért hozzáteszem, hogy néha lebukik. Nem mindig kel fel megnézni.
