Czettl Andi négy élete
Czettl Andi négy élete
Czettl Andi négy életeHogy sikerült idén az egyesület által szervezett Cerbona Futófesztivál?
Ez már az ötödik volt, és bár törekszünk rá, azt tapasztaljuk, hogy nem könnyű megújulni. Nagyon sok futóverseny van, így megpróbálunk mindig valami új, érdekes elemet belevinni. Talán a belvárosi környezet lehet vonzó illetve az a különleges futás, a Szeretetfutam, amely sérült és ép emberek közös futását jelenti. Ebből szeretnénk hagyományt teremteni.
Főként fehérváriaknak érdekes ez a futóverseny vagy jönnek más városból is?
Aki fehérváriként rendszeresen fut, annak evidens részt venni ezen a fesztiválon, de jönnek más városból, sőt külföldről is hozzánk. Pont ma hívtak, hogy Pápáról voltak itt, mert úgy hallották, hogy ez egy jó rendezvény, és nem csalódtak.
Négy éve alapítottátok az Alba Triatlon Egyesületet. Hogy csöppentél bele?
Kajakoztam, atletizáltam és mindig újabb és újabb kihívásokat kerestem magamnak. Egyik ismerősöm ajánlotta, hogy próbáljam ki a triatlont. Nagyon izgalmasnak találtam! Aztán kiderült, hogy nincs egyesület a városban, ekkor jött az alapítás gondolata.
Versenyszerűen sportoltál?
Igen, de valójában nagyon nagy karriert nem futottam be.
Nem is akartál?
Mindig volt más csáberő. Kamaszként úgy gondoltam, túl sok áldozattal jár az élsport, ezért nem vállaltam. Most már bánom, hogy így alakult. A családi háttér sem volt igazán támogató, senki nem tudatosította bennem, hogy mit veszítek ezzel. Kamaszként hoztam egy döntést, amelyen ha valaki átbillent, lehet, hogy maradok a sportolás mellett. Aztán nagyon hamar vissza is találtam, rájöttem, hogy ez mennyire fontos az életemben.
Mi az, ami miatt bánod? Mit adhatott volna az élsport?
Imádok sportolni, mindig vonzanak a jobb eredmények, tetszik az az életmód, ahogy az élsportolók töltik a mindennapjaikat. Egész nap edzhetnek, versenyekre készülnek. Most is beleállnék, ha tehetném.
Miként van jelen a sport az életedben?
Valamit minden nap sportolok, mert ha kimarad egy, akkor már lelkiismeretfurdalásom van. Futok, edzőterembe megyek, úszom vagy kerékpározok. Amikor fiatalon főiskolára jártam, a tanulás került előtérbe, aztán nagyon korán született az első gyermekem, akkor ő volt a fontos. De mindig bennem mozgott, hogy vissza kell térnem a futáshoz. Arra pedig nem is lehet kifogást találni, hogy miért ne tudnék futni – így kezdtem el újra. Mindig állítottam fel új célokat: a félmaraton után jött a maraton.
Az, hogy minden nap sportolsz, csak egy dolog. Viszont gyógypedagógus vagy az Ezredévesben, édesanya vagy, emellett az Alba Triatlon Egyesület elnökeként is tevékenykedsz. Sőt egy vállalkozásban is besegítesz. Ez két embernek is sok.
Nekem mindig kellenek a kihívások, nehezen tudok nyugalomban lenni, és ez a kihívás sajnos nem egy könyv vagy egy rejtvény. Állandóan pörögnek az újabb ötletek a fejemben, szeretek mindig valamilyen projektben benne lenni. Nyilván érzem, hogy most már egy kicsit sok, hiszen napi húsz óra elfoglaltságot jelentenek mindezek. Jönnek a jelek, hogy én sem bírom a végtelenségig, így próbálok valamit csökkenteni rajta.
Fel lehet állítani fontossági sorrendet?
Nem hiszem. Elméletben talán, de valójában mindent ugyanolyan fontosnak érzek, amivel foglalkozom. Szívügyem a hivatásom, gyógypedagógusként is mindent sajátomként kezelek. Középsúlyos értelmi fogyatékosokkal foglalkozom, osztályfőnöke vagyok egy hatfős osztálynak az Ezredéves Általános Iskolában. Sportot is tanítok a gyermekeknek. Emellett utazó gyógypedagógus vagyok, ami azt jelenti, hogy kijárok általános iskolákba is, sajátos nevelési igényű gyermekeknek segítek a mindennapi tanulásban. Van egy kedves tanítványom, ő nagyon nagy kihívás volt, alsóban vele kezdtem még a Sziget utcában és végigkísérem a gimnáziumi tanulmányait is. Heti négy órában vele vagyok. Zökkenőmentesen vesszük az akadályokat, kitűnő tanulóként végzi a gimnáziumot, így nekem ő is nagy sikerélmény. Egy kamaszfiúról van szó. Ha előfordul, hogy késve érkezem hozzá, megvár a kapuban, ebből érzem, hogy milyen fontos számára az a segítség, amit nyújtani tudok. Külön tanítok neki úszást, mert rájöttünk, hogy az milyen jót tesz neki, sőt most a Cerbona futáson is jelen volt önkéntesként, a feladatait nagy felelősséggel végzi.
Egy gyógypedagógus feladata egészen más szemléletet kíván.
Egyáltalán nem hasonlítható a klasszikus pedagógiához, és nem is tudnám azt művelni, mert a gyógypedagógiához sajátos gondolkodásra van szükség. Érdekes, hogy ezek a sérült gyerekek mennyire megérzik, hogy ki az, aki elfogadja őket, kiben bízhatnak. Legutóbb például, amikor voltam a Balaton-átúszáson, egy több száz fős tömegbe érkeztem. A regisztrációnál kanyargó sorban állt egy Down-szindrómás kisfiú az anyukájával. Mindenki őket figyelte, mert a fiú végig kiabált, fetrengett a földön, próbálta felhívni magára a figyelmet. Aztán egyszer csak meglátott, odajött és kezet csókolt, rám nézett, aztán visszament az anyukájához. Félelmetes volt! Mindenki nézett, hiszen a kisfiú teljesen ismeretlenül jött oda. A lányom is velem volt, csodálkozva kérdezte tőlem, hogy ez a fiú vajon honnan tudja, hogy én gyógypedagógus vagyok? Nyilván megérzik, mert ilyen már többször előfordult.
Vajon mit éreznek meg ilyenkor?
Valószínűleg azt, hogy itt van egy olyan személy, aki őt elfogadja.
És te?
Én elfogadom, tiszta érzésekkel, feltételek nélkül.
Az elfogadást meg kellett tanulnod vagy eredendően benned van?
Egyrészt örököltem, hiszen szüleim is gyógypedagógusok, másrészt tanultam is, hiszen ebben nőttem fel. Mindig bentlakásos intézményben dolgoztak, számomra természetes volt, hogy a karácsony estét az intézetben töltjük az állami nevelésben lévő gyerekek között. Hozzánk ezek a gyerekek kijártak, a szüleimnek segítettek például a kerti munkában, ők jöttek értem az iskolába, vagyis szinte családtagok voltak. Ebben a közegben nőttem fel, és akárhogy is nem akartam ezzel foglalkozni, valahogy visszataláltam. Eredetileg gyógypedagógiai főiskolát végeztem, de huszonöt évig nem dolgoztam a szakmámban, mert a férjemmel a vállalkozásunkkal foglalkoztunk. Aztán amikor elváltam, újra rátaláltam a hivatásomra.
A válás volt a vízválasztó?
Nekem az volt.
Mi jön elő ilyenkor egy nő életében?
Előjött például a maraton. Fiatalon atletizáltam, de soha nem futottam maratont. Negyvenéves voltam, amikor először lefutottam. Most voltam egy futóklubban, és egy idősebb, tapasztalt edző tartott előadást. Ő mondta, hogy ha egy nő ennyi idősen fut először maratont, akkor holtbiztos, hogy válik vagy legalábbis magánéleti problémája van. Ez a tapasztalat.
Miért volt szükséged a maratonra?
Szerettem volna magamnak bizonyítani. Aztán közben rájöttem, hogy hosszútávfutás közben olyan gondolatok jönnek, amik máskor soha nem jutnak eszembe. Egyszerűen azzal, hogy kilépek a komfortzónámból, egészen máshogy látok mindent, és nagyon jó megoldások jönnek egy-egy aktuális problémára. Amikor nem tudom, hogy milyen irányba lépjek, elmegyek futni és megvilágosodva jövök vissza. Kell ehhez kicsit kínlódni, kellenek a megtett kilométerek.
Jó döntés volt, hogy huszonöt év után gyógypedagógusként kezdtél el dolgozni?
Ha fiatalon kezdtem volna, mára már lehet, hogy kiégek benne. Így viszont az újrakezdést jelentette ez a döntés: volt egy teljes életem egy másik közegben, másik vonalon vitt az utam, most pedig úgy érzem, azt csinálom, amit valójában szeretek, amire mindig is vágytam, amivel teljes mértékben azonosulni tudok. Ráadásul a tanítványaim mindig tudnak újat produkálni, és a szeretetük sohasem fogy el, amit érettebb, tapasztaltabb fejjel talán még inkább megbecsül az ember.
Ötvenedik szülinapodat ünnepelted nem régen. Mit jelent ez számodra?
Bármennyire is mondjuk, hogy nem számít a kor, igenis mérföldkő. És hiába mondom, hogy nem érzem magam annyinak, sajnos azért vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni: könnyebben elfáradok, jobban kell koncentrálni bizonyos dolgokra, és hiába próbálok nem tudomást venni róla, piszkál belül a tudat, hogyan lehetek már ennyi idős! Ugyanakkor próbálom elengedni az aggodalmakat, elfogadni a koromat és a sporttal, az egyesületbe járó gyerekek jelenlétében fitten tartani magam.
Negyvenévesen világos céljaid voltak: új karrier, maraton. Most vannak-e hasonló terveid?
Szeretnék egy kicsit a háttérbe vonulni és átadni a fiataloknak a dolgokat úgy, hogy ne kelljen ennyire beleállnom mindenbe. Megtanulni „nyugton lenni."
Négy éve hárman alapítottátok az egyesületet. Hova fejlődtetek azóta? Lesz utánpótlás?
Hárman koordináljuk most is a feladatokat, de vannak mellettünk olyan edzők, olyan fiatal stáb, akik a rendezvényszervezésben, a menedzselésben is nagyon otthon vannak. Kialakult egy erős mag, akik a kezdetektől itt sportolnak nálunk, és most is lehet rájuk mindenben számítani. Itt vannak a rendezvényeken, önkénteskednek, segítenek.
Mennyien sportolnak az egyesületnél?
Majdnem százan vagyunk. A fele amatőr felnőtt sportoló, a másik fele pedig tizennégy éves kor alatti gyermek. A nyár első felében sem unatkoztunk, hiszen öt héten keresztül mentek a nyári táborok, én is végig itt voltam a Bregyóban. A pedagóguslét mellett ez sem könnyű, hiszen június 15-én vége volt a tanévnek, 17-én pedig már kezdődtek a táborok. Évről évre egyre több gyerek jön a táborba, a legutóbbi héten ötvenen voltak. Azok a gyerekek, akik még nem sportoltak nálunk, de eljönnek a táborba, utána szívesen jönnek edzésre is, mert kedvet kapnak a triatlonhoz. Sőt van olyan, aki csak egyhetes táborba jelentkezik, de annyira megtetszik neki, hogy utána a többi táboros héten is velünk marad. Semmi mást nem csinálunk, mint szünet nélkül sportolunk. Reggel futunk, utána kerékpárra ülünk, délután úszunk. Se rajzolás, se gyöngyfűzés, csak edzés, és mégis szívesen jönnek a gyerekek. kiev.natashaescort.com
Szándékosan ilyen kemény a program?
Igen, tudatosan alakítottuk ki így, mert a gyerekek imádják az egymással való versengést. Ha egy kicsit visszább vennék a tempóból, rögtön panaszkodnának.
Pedig azt mondják, hogy a mai gyerekek kényelmesebbek, több időt töltenek egy helyben, telefonnal a kezükben.
Úgy jönnek ide, és a szülők ezért is hozzák őket, mert tudják, hogy itt nem ez van. Direkt kérik, hogy legyenek a gyerekek lefárasztva, ennek igyekszem is megfelelni. Úgy látom, ha valaki úgy jön ide, hogy ezt nem fogja bírni, a végére akkor is beleáll és versenyezni akar, motiválttá válik. Volt olyan, aki egy hete járt hozzánk, de a Cerbona futóversenyen el akart indulni, sőt el is indult, mert úgy érezte, le tudja futni a hét kilométeres városi kört, és sikerült is neki, pedig egy tízéves kisfiúról beszélünk. A szülei aggódtak érte, amikor beadták a táborba, kérték is, hogy ne fárasszuk el annyira, és ez lett a vége.
Mivel lehet a gyerekeket motiválni?
Motiválja őket, hogy látják azokat a gyerekeket, akik már évek óta itt sportolnak, megtapasztalják, hogy mennyire ügyesek, azt, hogy micsoda felszerelésük van, hogy országúti kerékpárral tekernek, ötven-hatvan kilométert is teljesíteni tudnak biciklivel. Hallják az élményeiket, azt, hogy milyen klassz dolgok történnek velük a versenyeken. Hívtunk a táborba idén olimpikon versenyzőt, aki most is olimpiai felkészülésen van, illetve már kinn volt a riói olimpián. Ezek a fiatalok belecsöppennek egy olyan élsportolói közösségbe, amit addig el sem tudtak képzelni. Kell a jó példa, kellenek a példaképek, megmutatni, hogy kitartással mi mindent el lehet érni.
Elhiszik azt a lehetőséget, hogy belőlük is válhat sikeres sportoló?
Éppen ezen a hiten múlik a legtöbb dolog. Mindig elmesélem nekik, hogy nálunk a legügyesebb kisfiú, aki jelenleg a legjobb eredményeket éri el, négy évvel ezelőtt ugyanígy ebben a táborban botladozott néha könnyes szemmel, és a mi kezünk alatt vált belőle élsportoló. Ő a legjobb példa arra, hogy ezt bárki meg tudja csinálni egy kis akarattal, egy kis ügyességgel.
Mindenkinek élsportolóvá kell válnia? Mi a cél az egyesületnél?
Nem kell érsportolónak lenni, sőt nálunk az egyesületnél az az elv, hogy a heti hat edzés csupán egy lehetőség, ha valaki csak kettőn tud részt venni, azt is megengedjük. A triatlon összetett sport, de ha valaki csak úszni vagy csak kerékpározni, esetleg csak futni akar, itt azt is megteheti. Ha heti két edzésen részt vesz a gyerek, az már siker, akkor már valamit tett az egészségéért, ráadásul jó közösségben van.
A lányaid is sportoltak gyerekkorukban?
Igen, mindketten szinkronúsztak. Maguk választották a sportot, nekem egy kikötésem volt, hogy ha leteszik a voksukat valami mellett, akkor azt ne váltsák le fél év múlva. Csak egy kicsit kellett következetesnek lennem, és működött.
Volt, hogy mást akartak?
Persze, de kértem, hogy tartsanak ki emellett. Meg is lett a gyümölcse, hiszen az egyik lányom a kitartásának köszönhetően Amerikában érettségizett, a szinkronúszás révén került ki Kaliforniába. Mindig elmondja, mennyire köszöni nekem, hogy nem engedtem, hogy abbahagyja a sportot. Kiváló nyelvtudást szerzett külföldön.
Számodra mit adott, mit ad a sport?
Amikor nehéz helyzetben voltam, sokféle kapaszkodót kerestem – barátok, pszichológus, meditáció – és ezek is segítettek. Ahhoz azonban, hogy megtaláljam a saját egyensúlyomat, elsősorban a saját erőmet kellett felfedeznem. A sport ebben segít: megmutatja, hogy az ember mi mindenre képes akár eszközök nélkül is, csupán a saját erejéből.
