A The Mandalorian a legjobb dolog, ami a Star Wars filmekkel történhetett
A The Mandalorian a legjobb dolog, ami a Star Wars filmekkel történhetett
A The Mandalorian a legjobb dolog, ami a Star Wars filmekkel történhetettÚgy tűnik, hogy kaptunk egy hatórás Star Wars filmet. A The Mandalorian (magyarul minden bizonnyal: A mandalori) a pilot alapján ugyanis valószínűleg nem más, mint egy jó hosszúra nyújtott film, nyolc részre szabdalva. De nemcsak ezért érdekes a régóta várt első élőszereplős Star Wars-sorozat, hanem mert több helyen is bátran szakít a hagyományokkal, míg mások előtt pedig elismerésre méltóan tiszteleg. Aki egyébként úgy rendesen rajongója a George Lucas által teremtett űropera világának, nem hiba várta jobban ezt a szériát, mint a december végi mozifilmet. Azzal kapcsolatban csak egy fontos kérdés maradt ezek után, de arról majd később.
Ha csak az elmúlt két hetet vesszük figyelembe, már akkor is teljesen világos, hogy a tévé jövője az internet. November első napján a világ egyik meghatározó cége, az Apple indította el streaming szolgáltatását (Apple TV+), és már a startnál olyan erős sorozatokkal próbál mindenki rávenni az előfizetésre, mint a Jennifer Aniston és Reese Witherspoon főszereplésével készült, amerikai reggeli televíziózásról szóló The Morning Show, vagy a For All Mankind, ami abból a pszeudo állításból indul ki, hogy mi lett volna, ha a szovjetek léptek volna először a Holdra. Szűk két héttel később egy másik cégóriás is elindította a streaming szolgáltatását: a Disney.
A Disney+ fantázianévre keresztelt tartalomgyár tulajdonképpen előretolt helyőrségként vetette be a The Mandaloriant. A Star Wars világ alapján felrajzolt sorozatnak két fontos feladatot szántak: próbálja meg valahogyan helyreállítani az utóbbi években rendesen megtépázott franchise rangját, és ezzel párhuzamosan annyi előfizetőt szerezzen a szolgáltatónak, amennyit csak bír. Úgy tűnik, hogy sikerrel járnak.
A The Mandalorian ugyanis baromi jól sikerült. Nem túlzás azt állítani, hogy az első másodperctől megfogja a nézőt, és egészen a stáblista végéig nem is engedi el. Minden összetevő a helyén van, vagyis tökéletesen működik a látvány, a zene, az a kevés történet, amit kapunk, és ami eddig szinte minden Disney-féle Star Warsból hiányzott: a hangulat. Utóbbi ugyanis a lényege ennek a világnak, és ezt a showrunner, Jon Favreau parádésan érzi. Nem a CGI, nem a robbanások, nem a minél ocsmányabb szörnyek, nem a tripla-dupla fénykard, nem a kigyúrt Darth Vader light, de nem is a Dolby Digital effektek miatt lesz valami Star Wars, hanem elsősorban a westernes, ütött-kopott, kalandfilmes hangulattól.
És az már a The Mandalorian első előzeteséből látszott, hogy talán most tényleg sikerült elcsípni valamit:
A főszereplő az a Pedro Pascal, akiből az első részben valójában egy másodpercet sem látunk. A mandalori bérgyilkosnak ugyanis esze ágában sincs levenni a sisakját. Csak onnan lehet sejteni, hogy a későbbi epizódokban ez meg fog történni, hogy Pascal ahhoz túl drága színész, hogy csak így bedugják egy pléhmaszk mögé. De ennél is árulkodóbb, hogy a mandalori épp maga mondja ki, hogy soha nem veszi le a sisakot, vagyis a későbbiekben biztosan lesz olyan jelentőségteljes esemény, amikor ez mégis bekövetkezik.
Egyébként a 38 perces kezdés alatt némi történetet is kapunk, bár összességében ez a rész sokkal inkább egyfajta hosszabbra nyúlt bevezetés érzését kelti, mint egy rendesen felépített első részét. Nem meglepő módon a bolygóközi bérgyilkos olyan megbízást kap, ami ugyan nagyon jól fizet, de legalább ennyire veszélyes is. Főhősünk bevállalja a küldetést - különben nem lenne sorozat -, majd nyakába veszi a galaxist, az epizód végén pedig egy olyan cliffhangert kap minden rendes Star Wars rajongó, amitől alig fogja kibírni majd a második részig hátralévő napokat.
És az egyik legjobb rész csak ezután következik: a stáblista. A kötelezők olvasgatása közben olyan igazi westernes zene érkezik a semmiből, ami első hallásra is fülbemászó, ugyanakkor tökéletesen idézi a vadnyugati filmeket, ezzel biztosítva a nézőt, hogy mit is látott, és merre fog haladni a továbbiakban a sztori (nem, itt biztosan nem lesz képregényfilmes CGi-túltolás). Ehhez ráadásul élményszámba menő grafikákat is mutatnak a készítők, amik eredetileg a sorozat vázlatai lehettek.
Egyáltalán nem hiányzik a The Mandalorianból az elején fektetett szövegként beúszó előzménysztori, John Williams klasszikus filmzenéje, nincs hiányérzet a bő félóra alatt nulla alkalommal felbukkanó jedik miatt sem, és őszintén szólva egy percig nem jut a néző eszébe, hogy ugyan mi lehet most az Ezeréves Sólyommal. Persze a The Mandalorian nem tud és nem is akar teljesen szakítani az alapokkal, de pont jók az arányok. Kapunk például birodalmi rohamosztagosokat, nem is egyet:
Szóval Star Warst így kell csinálni 2019-ben, ez biztos. A Disney valószínűleg belátta, hogy nem lehet mindent néhány köteg százdollárossal elintézni, olykor több kell a Marvel-univerzum üresen ásító semmitmondásánál. Ha pedig elrugaszkodnak az eddig zsinórban földbe álló vukis-fénykardos-jedis produkcióiktól, akkor Favreauval jó lóra tettek.
A kérdés már csak az: mi szükség van ezek után a Magyarországra december 19-én érkező Star Wars: Skywalker korára? Valószínűleg csak egy dolog fog ezzel kapcsolatban mindenkit érdekelni: megdönti-e a sorozat záróepizódja az Avatar bevételi rekordját, vagy sem. A nyakunkat rá, hogy meg fogja dönteni. Merthogy történetet szinte biztosan nem kapunk, de mindenféle zagyva, gyermeteg lény, elképesztőnek gondolt látvány, érdektelen színészi játék pár száz millió dollárba csomagolva lesz, az biztos. Na, meg Luke Skywalker utoljára a filmvásznon.
