Az ír (The Irishman) kritika: így kell klasszikus gengszterfilmet készíteni!
Az ír (The Irishman) kritika: így kell klasszikus gengszterfilmet készíteni!
Az ír (The Irishman) kritika: így kell klasszikus gengszterfilmet készíteni!Külcsín
Amihez Martin Scorsese nyúl, az arannyá változik. Persze lehet ezzel vitatkozni - főleg, hogy nemrég beleszállt a Marvel-filmekbe is -, de a legtöbb esetben olyan mozikat tett le az asztalra, amelyek alapjaiban rengették meg Hollywoodot.
Scorsese főként a gengszterfilm-vonalon mozog, de belekóstolt már más műfajokba is - több-kevesebb sikerrel. Alkotásaiban gyakran visszaköszönnek olyan témák, mint az olasz-amerikai társadalmi identitás, a bűn és a bűnhődés, a bosszú, a hit, a macsóság, és természetesen szervezett bűnözés, illetve a társadalmi egyenlőtlenségek.
Hogy csak néhány klasszikus mozit említsek, Martin Scorsese felügyelő szemei alatt született meg az Aljas utcák, a Taxisofőr, a Nagymenők, a Casino, A tégla, és A Wall Street farkasa is.
Persze az állandó kérdéskörök mellé bejáratott színészgárda is dukál, így olyan színészek tűnnek fel Scorsese filmjeiben, mint a Robert De Niro, Al Pacino, Joe Pesci, Frank Vincent, Harvey Keitel és manapság Leonardo DiCaprio.
Leo miatt panaszkodott is rendesen a jó öreg De Niro, hogy ő lett Scorsese új kedvence, ám erről szó sincs, csak egyszerűen nem készült olyan projekt, amely mindkettejük egyöntetű tetszését elnyerte volna.
Végül aztán beadta a derekát a rendezők koronázatlan királya, és tető alá hozták Az írt, amelynek ötlete már a 2000-es évek elején megszületett: Robert De Niro keze ügyébe került az I Heard You Paint Houses (Hallom, szobafestő vagy) című regény, amelyet az egykori nyomozó, Charles Brandt írt az ír származású Frank Sheeranről, akit Jimmy Hoffa meggyilkolásával boronáltak össze.
Több se kellett Scorsese-nek, összeverbuválta a régi brigádot, majd addig járta a stúdiókat és a médiaszolgáltatókat, hogy végül a Neltflix rábólintott a bulira, majd kezdetét is vehette az elmúlt évek egyik legambiciózusabb mozijának forgatása. A végeredmény meg magáért beszél.
Sztori
Az Ír annak a Frank Sheerannek (Robert De Niro) életéről szól, aki egészen lentről kezdve küzdötte fel magát az amerikai maffia ranglétráján, hogy aztán a gengszterek egyik legrettegettebb bérgyilkosaként válogatott módszerekkel számtalan embert tegyen el láb alól.
A történet különböző idősíkokban ugrál, így lényegében az idős Frank meséli el feltörekvésének véres sztoriját, amely egyik legfőbb bizalmasának, Jimmy Hoffának (Al Pacino) a likvidálásával csúcsosodik ki.
Frank egyszerű marhahús-szállítóként keresi a kenyerét, amikor az egyik hosszabb út alkalmával bedöglik a kamionja, majd miután félre áll, egy rejtélyes alak segíti ki a bajból. Később összeismerkedik egy gengszterrel, Felix DiTullióval, alias Borotvával (Bobby Cannavale), akinek a magasabb gázsi reményében eladja először részben, majd teljes egészében hússzállítmányát.
Igen ám, de mivel eltűnt az áru, Frank bajba kerül, majd miután a bíróságon tartja a száját, bemutatják Russell Bufalinónak (Joe Pesci), aki megegyezik a titokzatos megmentő személyévél. Onnantól aztán beindul Frank bűnöző-karrierje, amely során a mennyet és a poklot is megjárja - nem is egyszer.
Karakterek
Az ír - mint Martin Scorsese filmjeiben általában - zseniálisabbnál zseniálisabb színészeket sorakoztat fel. Mivel mindenkit megemlíteni igencsak hosszadalmas procedúra lenne, ezért a három főszereplő játékát emelném ki.
Robert De Niro karaktere Frank Sheeran egy jéghideg, végtelenségig megbízható fickó, akinek a jelleme - ha úgy tetszik - az egész filmben egy helyben toporog. Mindig azt csinálja, amire utasítják: eleinte csomagokat szállít, majd adósságokat gyűjt be, végezetül pedig ő lesz a maffia egyik legjobb bérgyilkosa, ám végig parancsot teljesít, még akkor is, amikor már mindenki meghalt, aki valaha felette állt.
Ehhez a karakterhez pedig tökéletesen passzolt De Niro nyugalmat sugalló tekintete, persze ha kellett, akkor oda-oda pirított, de játéka mindvégig azt az érzést keltette, mintha ura lenne a helyzetnek. A végelszámolásnál aztán kiderült, hogy nem minden úgy alakult, ahogy szerette volna.
Al Pacino is tökéletesen keltette életre Jimmy Hoffát, dühkitörései és szenvedélyes beszédei már-már élményszámba mentek, ám egy idő után - cinkosaival egyetemben - én is besokalltam értetlenkedéseitől. Az van, ami van. Ugye?
Persze hiába De Niro és Pacino zsenije, ha jön Joe Pesci, és pusztán a megjelenésével elviszi a hátán a show-t. Mert ez történt: egyrészt hatalmas öröm volt újra filmben látni, másrészt az ő karaktere volt, aki a háttérben tevékenykedett, mindenki tudta ki ő, mi ő, pont ezért sokszor egyetlen pillantás is elég volt, hogy tudni lehessen, mire is gondol. Vagy nem. Akkor viszont sanszos, hogy már alulról szagolod az ibolyát. Mesteri.
Összegzés
Megint borzasztóan nehéz helyzetben vagyok, ugyanis hiába néztem meg kétszer is Az írt (egyszer magyarul, egyszer angolul), nem jönnek a szavak a számra, vagy ez esetben a klaviatúrára. Félreértés ne essék, nem azzal van a baj, hogy olyan pocsék lett volna az alkotás, sőt, az elmúlt évek egyik - ha nem a legjobb - gengszterfilmjét láttam, hanem sokkal inkább azzal, hogy annyi mindent akarok egyszerre elmondani, hogy ha elkezdeném, akkor a valaha készült leghosszabb cikkem születne meg belőle.
Az ír egy hiánypótló alkotás, amely nem is egy, hanem mindjárt két filmet ölel magába: az egyik egy tökéletesen felépített és tálalt gengsztermozi, a másik pedig egy karakterdráma, amely Frank Sheeran félresiklott életét kívánja bemutatni. És ez a kettőt olyan tökéletes egyveleget alkot, amilyennel nem hiszem, hogy mostanában dolgunk lett volna.
Engem egyáltalán nem zavart a közel három és fél órás játékidő, sőt, a végtelenségig képes lettem volna elnézni a pazarul megkoreografált jeleneteket. Az ír minden képkockáját imádtam, még a karaktereken elidőző snitteket is, amelyeket oly sokan megkérdőjeleznek.
A rendező, Martin Scorsese ismételten kifogástalan művel lepett meg minket, amely nézése közben egy pillanatra sem zökkentett ki semmi - talán egyedül főszereplők digitális megfiatalítása, de egy idő után hozzá lehet szokni, és onnantól olyan élményben lesz részetek, amely egyszerre időutazás és osztálytalálkozó, ahol a klasszikus gengszterfilmek nagyágyúi mutatják meg, hogy még mindig van bennük kurázsi.
Az ír olyan világot tár elénk, amelyben rég volt részünk, és iszonyú könnyű elmerülni, azt is meg merem kockáztatni, hogy a valaha készült legjobb Scorsese-filmet láttam. Persze egyelőre csak a friss élmény beszél belőlem, a többit majd az idő úgyis eldönti. Mindenesetre Az írt gondolkodás nélkül a Nagymenőkkel és a Casinóval egy szinten helyezném el, és csak remélni merem, hogy a közeljövőben több ilyen alkotást is látok majd.
