A gyermek komoly téma, nem bújtathatjuk vattacukor mögé!
A gyermek komoly téma, nem bújtathatjuk vattacukor mögé!
A gyermek komoly téma, nem bújtathatjuk vattacukor mögé!Ma, amikor a család központja a gyerek, amikor a legtöbb figyelmet és gondoskodást (sokszor túlgondoskodást) a gyerekek kapják, amikor a gyerek óhaja elsőszámú, és mi (átlag)szülők a gyereknap hallatán tényleg csak annyit tudunk sóhajtani „jó ez, csak nem értem, miért épp most, mert amúgy nálunk minden nap gyereknap van”, akkor azt hiszem, itt az ideje feltenni a kérdést: mit ünneplünk gyermeknapon?
Vattacukros vasárnap vidámparkkal és lufival – tünetek, amelyek elég színesek és édesek a kisgyerekek pillanatnyi örömének növeléséhez, de leginkább a kereskedők bevételét növelik. Nem sajnálom én a gyerektől a szórakozást, sem a vursli bevételét, de azért remélem, hogy a dolog ennél többről is szól.
Az érték és a mérték ebben a műfajban először Törökországban lett hivatalos, éppen száz éve. 1920. április 23. óta minden évben nemzeti ünnep a Nemzeti Függetlenség és Gyermekek Napja. A független, világi és modern gondolatok nevében rendelték el az ünnepet, a gyerekek pedig azért kerültek képbe, mert ők jelentik a jövőt, nekik kell a szabadságot és függetlenséget megőrizni.
E három fogalom minden korban irányadó lehet, de csak akkor, ha nem csinálunk belőlük lózungokat. A gyermek komoly téma, nem bújtathatjuk vattacukor mögé! Nézzük csak meg a jövőt, a szabadságot és a függetlenséget egy kicsit közelebbről!
A jövő - legalábbis hosszú távon - maga a gyermek, ez nem lehet kérdés. A szabadság és a függetlenség értelmezése ennél sokkal bonyolultabb, mert minden viszonyítás kérdése. Szülőként azt szeretném, ha a gyermekem szabad lenne, és hogy felnőtt korában független döntéseket hozhasson. Ehhez azonban szerintem az is kell, hogy a benne élő gyermeket tisztelni tudjam.
Azt a gyermeket, amelyikre még nem rakódtak rá a külső elvárások, aki még zsigerileg tudja, ki ő, mit ér, és még nem azon gondolkodik, mivé akar majd válni. Olyan, aki tud önfeledten játszani, és nem azért, mert azt egy külső elvárás megkívánja, hanem azért, mert amikor játszik, éli is a játékot, és elhiszi, hogy ő maga a szuperhős, vagy éppen a maga természetes mivoltában éli meg királylányságát. Kerek szemekkel csodálkozik a világra és hiszi, hogy ez az egész több annál, mint amit a szemével láthat.
Ez az a gyerek, akit csodálok, akivel itthon is találkozom nap mint nap, miközben néha-néha nosztalgiával keresem önmagamban is. És ez az a gyerek, akinek dacával naponta megharcolok, akivel szülőként folyamatosan a világ elvárásait vagyok kénytelen szembesíteni, mert a megfelelési vágy az évek alatt rárakódik az emberre. Védelem is ez, hogy ne csalódjon akkorát, hogy könnyebben boldoguljon felnőttként, de gát is, amit a saját csalódásaim építettek bennem, és idejekorán adom át a fiaimnak.
A szabadságuk már itt megdőlhet. Ha viszont jó arányban próbálom közvetíteni, talán csak kapaszkodó lesz, amit ha ismer, néha elengedhet, hogy a saját útját járja. Függetlennek lenni talán ma a legnagyobb kihívás, mert független csak az lehet, aki jól ismeri önmagát, és nem a különböző érdekcsoportok tagjaként definiálja személyét. A függetleneket éppen ezért nem szeretheti mindenki, irigyei vannak, talán naivnak tartják, mégis valahol tisztelik.
A függetlenséghez szerintem az kell, hogy az ember lássa és tisztelje magában a gyermeket, fel tudja fedezni magában a saját kis csíráját. Talán ezt a legnehezebb átadni, lehet, hogy nem is kell. Csupán figyelni, és hagyni lehet, hogy a gyerekek felfedezzék magukban a szuperhőst, a királylányt, vagy bármit, ami az övék, és ezt nem elvenni tőlük.
Nem vagyok pszichológus, sem pedagógus, csak egy átlagos anya, aki szeretne egyre jobb szülővé válni az év 365 napján. És közben azt reméli, benne is maradt valami abból, akinek született.
