Búcsú a Kori Ligettől, avagy így léptem ki a komfortzónámból a gyerekem kedvéért
Búcsú a Kori Ligettől, avagy így léptem ki a komfortzónámból a gyerekem kedvéért
Búcsú a Kori Ligettől, avagy így léptem ki a komfortzónámból a gyerekem kedvéértNagyjából harminc éve nem volt korcsolya a lábamon. Sajnálatos módon, bár a Palotavárosi tavak mellett élek, (ugyanúgy, ahogy gyerekkoromban), a lányomnak már csak elmesélni tudom, megmutatni nem, milyen is volt telente a tó befagyott jegén korcsolyázni sötétedésig.
Sosem voltam ügyes benne, nem róttam lendületesen a köröket, de attól még ugyanúgy élmény volt, hamisítatlan téli kikapcsolódás. Számomra valahogy olyan Váratlan Utazásos hangulatban.
Aztán az egész valahogy elfelejtődött, és évtizedekkel később sem az volt az első, hogy rohanjunk a gyerekkel a koripályára, kipróbálni ezt a sportot.
Úgy veszem észre, amíg kicsik a gyerekek, addig az életvitelük értelemszerűen a szüleik kedvteléseihez, érdeklődési köréhez igazodik. Ha túrázni szeretnek, megy a gyerek is az erdőbe. Ha horgászni, akkor a tó partján játszik a kavicsokkal és botokkal. Ha néptáncolt valaha, akkor jó eséllyel a gyerektáncházakban köt ki.
Aztán az évek múlásával szép lassan körvonalazódik, hogy mi is az, ami a gyereket érdekli, ami a saját hobbija lesz. És bizony előfordul, hogy olyasmikben lesz ügyes, olyan tevékenységeket sajátít el játszi könnyedséggel, amik a szülőknek nem mentek túlságosan jól, vagy maguktól soha nem is vágnának bele újra.
Nálunk egyszer csak ilyen lett a korcsolyázás. Egyetlen alkalommal már rámentünk a jégre néhány éve, de akkor még megállnia sem sikerült a lábán. Viszont a Kori Liget mindig is elvarázsolt a látványával, talán a zenepavilon miatt is, amit gyerekkorom óta imádok.
Tavaly ki sem nyitott a Kori Liget a járvány miatt, így az élmény még váratott magára. Megtanult viszont cserébe görkorcsolyázni a lányom, és innentől nem is volt kérdés, hogy ezt a tudást a jégen is szeretné kipróbálni.
És ezúttal végre sikerült, ez a lassan elmúlóban lévő idei tél megadta a lehetőséget. Szinte minden hétvégén kimentünk. Általában a vasárnap, nyitásra, és nem egyszer egy jó fél óráig kizárólag miénk volt a jégpálya. Hihetetlen élmény volt!
A lányom és a férjem lendületesen keringtek a pavilon körül, míg én a kerítés mellett óvatoskodva, de nagy élvezettel róttam a köröket, három évtized után újra korcsolyában, hogy aztán otthon kipihenve a jóleső fáradalmakat gofrit süssek és pillecukros forró csokit készítsek.
Az elmúlt három hónapban a hétvégi "koriligetezések" valamiféle szimbolikus tartalmat is hordoztak számomra: egy mozgalmasabb, szabadabb tél élményét, a reményét, hogy ezúttal, két "karanténos" tavasz után egy igazibb kikelet jön el.
