Tanulni vagy nem tanulni a gyerekekkel? Hol a határ az erőltetés és a felelősségre tanítás között?Tanulni vagy nem tanulni a gyerekekkel? Hol a határ az erőltetés és a felelősségre tanítás között?
Vannak örökre bevésődött pillanatok az ember életében. Nekem az egyik az, hogy pici lányként – alig múltam hat, amikor kezdetem az első osztályt – sírva ülök az o betű felett, és hiába erőltetnek, nem úgy kerekedik, ahogy kellene. Lehet mondani, hogy mindenki túlélte az általános iskolát, és ember lett belőle, de szerintem nagyon nem mindegy, hogy a gyerek milyen élményként és tapasztalásként éli meg a tanulást, az iskolát.
Nekem rossz élmény volt. Azért tanultam, mert kötelező volt, és a rossz jegyért bünti járt.
Persze nem véresen komoly fenyítésre kell gondolni, de volt szőnyeg szélén állás gyengébb teljesítménynél. Felnőtt koromig soha nem tudatosult igazán bennem az, hogy a tanulással magamat fejlesztem, holott anyum nem kétszer közölte szigorúan összehúzott szemmel: magadnak tanulsz, lányom!
Amikor a nagyobb gyermekem iskolába készült, már előre stresszeltem magam, hogyan fogja megélni az iskolát? Nem szerettem volna, ha ugyanolyan rossz érzések maradnak benne, mint bennem. Ugyanakkor azt sem szerettem volna, ha linkóci lesz, és nem veszi komolyan. Ugyanis egyet mindenképpen el kell ismernem: a teljesítménykényszer hosszú távon elég maximalista embert csinált belőlem, ami nagyon sok esetben jó segítség az életben (mínusz a megfelelési kényszer).
Szóval ott volt a dilemma: hogyan érjem el egy hétéves gyermeknél, hogy tanulni akarjon saját, belső késztetésből?
Első gyermekemnél a mindent is megbeszélünk, de minimálisan ellenőrzünk taktikát próbáltam. Hozzáteszem mázlista voltam vele, jó eszű és könnyen ment/megy neki a tanulás. Amikor valamivel nem úgy halad, nem ért, segítséget kér magától.
A legnagyobb igazolás, hogy jó az út, az volt, amikor nyelvtanszabály felmondására ötöst kapott. Kérdeztem, hogy mikor tanulta meg, ő pedig lazán közölte, hogy az iskolai tanulás alatt mindig felmondja magának, amit meg kell tanulni.
Nem mondom, így is voltak - és tudom, hogy lesznek is - hullámvölgyek, becsúszott hármas is, de látom, hogy ő tényleg saját magának, saját felelősséggel tanul.
És amikor az ember azt gondolná, hogy megvan a spanyolviasz, az élet az orra alá dörgöl: nehogy már jól érezd magad!
Egy szép őszi napon második gyermekem is elkezdte az első osztályt. Hasonló taktikával futottam neki, mint korábban, igyekeztem minimálisan belefolyni az eseményekbe, hogy értse, érezze, az iskola az ő dolga, az ő felelőssége. Az első gyanús jel hamar megérkezett: a tanárnéni finoman jelezte, hogy a betűjavítások nem készülnek el.
Amikor rákérdeztem kisebbik gyermekemnél, hogy miért nem, csípőből válaszolt: nincs kedve megcsinálni!
Mivel valahol ez idő tájt szakadt ránk az online oktatás 2020-ban, érdemben kimaradt a probléma felgöngyölítése, jött a karantén-tanulás-munka-tanulás-munka-túlélés mókuskereke. Aztán újra elérkezett a szeptember. Addigra persze többször beszélgettünk az iskola és tanulás dolgokról, de éreztem, hogy ez annyira nem megy át, mint korábban az első gyermeknél.
És így lett! Az i-re a pontot a januári jegyek, majd a félévi bizonyítvány tette fel, hogy nincs mese: új taktikához kell folyamodni!
Azóta tanulás, ellenőrzés, gyakorlás van délutánonként. Néha simán megy, mert elfogadta, hogy neki szüksége van erre, néha hiszti van és kényszerítenem kell mindenféle retorzió belengetésével. Ilyenkor persze azonnal bevillan a kép az o betűkkel, és elbizonytalanodok: jól van ez így? Hol a határ az erőltetés és a felelősségre tanítás között?
Ha valaki megfejette már ezt a kérdést, legyen kedves, jelentkezzen! Jelige: Tanulni vagy nem tanulni a gyerekekkel?
