Miért skatulyázzuk be már az óvodában a gyerekeinket?Miért skatulyázzuk be már az óvodában a gyerekeinket?
Akad olyan ismerősöm, aki sikeres karriert futott be menedzserasszisztensként egy multicégnél, amikor közel a negyvenhez váltott, majd kézműves sajtkészítéssel szerzett országos hírnevet.
Ismerek olyan újságírót, aki leendő közgazdászok között matek tagozaton érettségizett, és a rádiótól egy pénzintézeten át a tengerparti szállodáig bárhol megtalálta a helyét, ha munkáról volt szó.
Olyan turisztikai közgazdásszal is találkoztam, aki már egy évtizede az autóiparban dolgozik műszaki területen.
A csapból is az folyik, hogy álljunk több lábon, értsünk minél több tevékenységhez, legyünk képesek megújulni. Egyébként is a szakmák jelentős része eltűnik, átalakul és a gyerekeink húsz év múlva olyan munkakörökben dolgoznak majd, melyeknek jövőbeni létezéséről most még fogalmunk sincs, és el sem tudjuk képzelni őket.
Mégis, minden korábbinál erősebb az a szemlélet, hogy ismerjük fel minél korábban a tehetséget, és kezdjük el lehetőleg már az óvodában vagy alsó tagozatban, és természetesen lehetőleg versenyszerű körülmények között, hetente persze legalább két alkalommal szigorúan gondozni, trenírozni is.
Abban az életkorban, életük első évtizedében, amikor még csak a világ és a társadalom alapvető működését, és benne önmagukat térképezik fel, és az egyetlen évtizedben a remélhetőleg nyolc-kilencből életük során, amikor a dolguk még egyes egyedül a játék, és ők az egyetlen korosztály, akik még képesek a feltétel nélküli bizalomra és életörömre, melyből az idősebb generációk is rengeteg pozitív energiát meríthetnek, vagy legalábbis meríthetnének.
Erre mit csinálunk? Skatulyázzuk a gyereket, tematizáljuk az intézményes kereteket, melyek között épp elég nekik a kés, villa, olló, ceruza vagy éppen a vécé használatát, az önálló öltözködést és a közösségben való viselkedést megtanulni.
Angol szakos ovi, testnevelés tagozatos, vagy éppen reál készségeket erősít általános iskola. Különóra hegyek, este hétre hazaeső fáradt pár éves csöppségek. És értetlenkedő felnőttek: miért ingerültek, miért figyelmetlenek, miért kókadoznak a leckeírásnál délután kettőkor?
Miért nincs kedvük menni a különórára, pedig olyan ügyesek benne?
Talán nem kéne eldönteni róluk már 4-5-6 évesen, hogy márpedig ők reál beállítottságúak, tanulják csak azt a matekot emelt óraszámban, járjanak csak különfoglalkozásra!
Talán a testmozgás élménnyé tételét kéne előtérbe helyezni, ahelyett, hogy bármilyen új sportba belevágnak, rögtön egyesületi keretek között, versenyszerűen űzzék azt!
Talán engedni kéne, hogy kipróbáljanak minél több dolgot, belekóstoljanak sokféle tevékenységbe, elköteleződés nélkül.
Hagyni, hogy ismerkedjenek a világgal, hiszen még annyira újak benne!
Lehet, hogy kevesebb dolga lenne a gyerekpszichológusnak? Talán ő sem bánná.
Hagyjuk a gyerekeket játszani, ha azt akarjuk, hogy elég lelkierejük legyen számunkra is megóvni a világot, amikor majd ők lesznek a tetterős felnőttek.
